Shank teszt

A játék sztorija egy egyszemélyes bosszúhadjárat történetét meséli el, a stílusra jellemző minden klisés tulajdonságot felvonultatva. Shank nem szeretne már mást az élettől, mint elégtételt venni szerelme haláláért, átgázolva/lőve/szabdalva mindenkin, akinek bármi köze is van az ügyhöz. Ugyan senki sem állíthatja meg, mégis ezrek állnak az útjába, azonban ő töretlenül halad előre, s ahogyan telik az idő és göngyölődnek fel a sztori kusza szálai, úgy nő a hullahalom, melyet maga mögött hagy...

Ismerősen hangzanak a fentiek? Bár szinte bármelyik B kategóriás film történetére ráhúzhatnánk a játék sztoriját, mialatt végiggyilkoltam magam fél Mexikón, egyre csak az az érzésem támadt, mintha az El Mariachi-trilógiát élném újra. Számos párhuzamot vonhatunk Robert Rodriguez művével, az említett történet mellett elég csak a játék kaszabolós stílusára, vagy éppen a kezdő kocsmajelenetre gondolnunk. Mint azt már mindannyian megtanultuk, párosan szép az élet, éppen ezért Rodriguez műve mellett egyes pillanatokban egy másik világhírű rendező gyermekét is viszontláthatjuk. Ez nem más, mint a Kill Bill. Mind a történetmesélés, mind az átvezető videók stílusa, színvilága Tarantino munkáját idézi.

Oldalnézetes platformjátékból három -féle van: logikai, ügyességi, akció. Az utóbbi idők felhozatalából a z elsőre nagyon jó példa a Braid, a másodikra a World of Goo, míg a csihi-puhi szekcióban a Rocket Knight foglal el egy széket. Természetesen ritkán beszélhetünk arról, hogy egy-egy játék kizárólagosan egy stílust képvisel, és ez jelen esetünkben sincs másképp. Ha kategorizálni kellene a Shank-et, akkor leginkább az akció és az ügyességi részek keverékeként tudnánk leírni, igaz azonban, hogy ez utóbbi rész csak minimális alkalommal, és olyankor is egyszerűsített formában van jelen. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy körülbelül 95% a harc, míg csupán 5% az ügyességi rész. Aki tehát imád órákon át azzal szenvedni, hogy egy gödrön próbál átjutni, mialatt mindkét oldalról hatalmas pengék próbálják felszeletelni, nos, az az illető nem a Shank személyében fogja megtalálni a következő kedvencét.

Játékmenet szempontjából a Shank körülbelül annyira bonyolult, mint egy pattintott kő. Nincs más dolgunk, mint előre haladva leölni mindent és mindenkit, majd csak ezután tudunk továbbállni. Az esetek nagy részében ugyanis, ha ellenséggel találkozunk, rögzül a kamera, és a játéktér egyfajta arénává változik. Gondolkoznunk szinte soha nem kell - kivéve a boss-ok esetében, ugyanis mindegyiket más metódus szerint tudjuk csak átküldeni a másvilágra -, így az agyunk helyett inkább a kezünket, pontosabban az ujjainkat érdemes tréningezni a játék előtt.
Négy fajta eszközzel vethetünk véget a ránk törők életének: lőfegyverekkel, két-, illetve egykezes szerszámokkal, valamint gránátokkal. Az egyes típusukon belül is több hardver előfordul, melyeket magunkkal vihetünk, tehát ne lepődjünk meg, ha egyszer csak azt vesszük észre, hogy afféle, a GTA sorozatra hajazó módon négy tonnányi villámlóbottal rohangálunk Mexikó utcáin.
Az előbbieken felül megfordul a játékban pár igazán kemény nehézfegyver is, de ezeket csak bizonyos megkötésekkel használhatjuk: nem vagyunk képesek futni velük, valamint sem ugrani nem tudunk, sem elrakni a többi felszerelésünk közé.


Ellenségek terén a játékra azt mondhatjuk, hogy egész változatosra sikeredett, bár sokszor tapasztaltam azt - kiváltképp a későbbi részeken -, hogy erőteljesen hullámzik a nehézség. Néha gond nélkül átvágtam minden "arénán", máskor pedig előfordult, hogy örültem, ha tíz másodpercig életben maradtam. Ez többek között annak tudható be, hogy nagyban befolyásolja a harcok kimenetelét az, hogy hogyan zúdulnak ránk az ellenségek. Ha ugyanis szépen egyesével jönnek, vagy esetlegesen többen, de azok egy irányból, akkor van időnk felkészülni, eldönteni, hogy milyen taktikát alkalmazzunk, melyik fegyvertípust, azon belül is melyik gyilkolóeszközünket vessük be. Ez gyakorlatban pár másodpercet jelent, azonban ezek értékes pillanatok, és megkímélhetik a virtuális életünket. Ezzel ellentétben igen sokszor történt meg az, hogy mint valami rémmesében, egyszer csak mindenhonnan záporoztak rám a nem kívánatos egyének, és mire észbe kaptam, már körülbelül hét-nyolc milicista állt körülöttem. Ha a szerencse még kevésbé kedvezett, akkor a képernyő felső sarkaiban megjelentek még géppisztolyos alakok is - tudniillik, amint találatot kapunk, hősünk pár pillanatig cselekvésképtelen lesz, mialatt bőven darabolhatja bárki. Ez utóbbi dolog meglehetősen frusztrálóvá tesz sok harcot, nem beszélve arról, hogy a játék irányítása sem lett az igazi - erről pár sorral lejjebb olvashattok.

A boss-harcok kellően változatosak, mint azt már említettem, mindegyikük más taktikával győzhető le. A megfelelő módszerre pár próbálkozás után rájöhetünk, a kivitelezés pedig tényleg már csak rajtunk múlik, mindenesetre nem hajtépően nehéz padlóra küldeni őket. A főellenség azonban meglehetősen keményre sikeredett, szabályosan vért izzadtam, mire sikerült padlóra küldenem.

Ami a Shank kezelését illeti, mint azt már említettem, nem lett tökéletes. Kontrollerrel elég jól lehet boldogulni, azonban én elvárom azt, hogyha egy játékot több hónapos csúszással adnak ki csak PC-re, akkor legalább megfelelően írják át az irányítást, hiszen a számítógépek esetében a billentyűzet az elsődleges periféria. A gond az, hogy míg kontroller esetében a játék kiírja, hogy mely gombkombinációra van szükségünk az adott kombók elvégzéséhez, addig ha a billentyűzetet kalapáljuk, csak miniatűr, vörös alapon fehér ábrákat, jeleket kapunk tippként. Ez két dolog miatt nagyon rossz: egyrészt nem mindig látjuk azt, hogy mi van a piros plecsniken, másrészt, ha éppen tiszta az ábra, még akkor sem mindig tudjuk azt, hogy mit jelent a rajta lévő jelölés. A játék nem mondja el, hogy melyik gombot kell lenyomni, ha teszem azt egy kést látunk, vagy éppen hősünket, amint harci beállásban feszít - ugyan az elején megkapjuk a szükséges infót, de azt nincs lehetőségünk újra megnézni, márpedig akinek lyukacsos a memóriája, az lehet szívesen vetne rá néha egy-egy sanda pillantást.


A grafika meglehetősen pofásra sikeredett, ami azt illeti, szó szerint eldobtam az agyam, amikor megláttam. Nagyon hangulatos lett, és bár van pár olyan elem benne, amelyre azért nem ártott volna odafigyelni (például változatosabb hátterek), minden tiszteletem a készítőké. Nem beszélve arról, hogy a Shank egy mikrohullámsütőn is tökéletesen fut, olyannyira alacsonyra lett belőve a minimális gépigénye.

A játékban előforduló területek változatosak, és még az ellenségeink sem néznek ki mind ugyanúgy. Igaz, körülbelül két kezemen meg tudom számolni, hogy hány -féle gazember tört az életemre (na jó, legyen három kéz), viszont rengetegszer találkoztam ugyanazzal a modellel. Ez más játékoknál biztosan szúrná a szemem, de mivel a Shank-ben körülbelül 12765 embert kell eltenni láb alól, ezért egyáltalán nem volt gond. Nem beszélve arról, hogy amikor harcolni kezdünk valakivel, megjelenik az illető neve is, és bár ezek is ismétlődnek, azért mégiscsak ad valamennyi változatosságot.

A hangok miatt szintén pluszpont jár a játéknak. Sok szót nem szeretnék elvesztegetni rá, hiszem nagyon nincs mibe belekötni. A szinkron kiválóra sikeredett, mint ahogyan az effektet és a zenék is.


A játékba belekerült még egy csinos kooperatív mód is, ami amellett, hogy független az egyszemélyes mókától (a Shank sztorijának az előzményeit meséli el), hosszú időre képes lekötni az elé ülőket, lévén piszok nehézre sikeredett. Mivel csak helyileg lehet így játszani, ezért meglehet, hogy csak azért ért el minket a halál, mert szimplán bénák voltunk tesómmal, és más játékossal jobban ment volna a kaszabolás. Mindenesetre aki belekezd egy ismerősével ebbe a módba, nem árt, ha felkészül az esetleges lelki traumákra.

Külön érdekesség, hogy a kooperatív játszmák alatt Shank társa egy Falcone nevezetű férfi, aki kísértetiesen hasonlít Danny Trejo-ra, ami szintén egyfajta filmes utalásként fogható fel (már amennyiben ez nem a véletlen műve).


Bár a Shank közel sem a legtökéletesebb játék, amellyel játszottam, mindenképpen üde színfolt az utóbbi idők felhozatalában. Mind a grafikai, mind az audió rész nagyon el lett találva, emellett érdekes történetvezetést és kidolgozott atmoszférát kapunk, az egészet megspékelve egy ütős kooperatív játszmával. Másrészről azonban, idővel monotonná válik, az irányítási gondok miatt pedig pár harc annyira frusztrálóvá tud válni, hogy kénytelenek vagyunk felállni előle, és kiszellőztetni a fejünket. Mindent egybevetve bátran ajánlom a Shank-et bárkinek, aki kicsit is vevő a stílusra, mert a kihagyásával lehet, hogy egy olyan lehetőséget szalaszt el az illető, amelyet hosszú ideig nem lesz lehetősége bepótolni.