Ebben az esetben harmadik út nincs. Egészen egyszerűen a különféle Souls programok nem hétvégi szórakozásra íródtak, legalábbis én még nem hallottam olyan esetről, hogy valaki a fáradt gőzt ezekkel a címekkel próbálta meg levezetni. Ez alól nem kivétel a szintén FS kreálta, PS exkluzív cím, a Bloodborne, hiszen az abszolút a DS örökségből merítkezett, noha a környezet, valamint a harcrendszer azért egy alapos vérfrissítésen esett át. El is jutunk így a Soulsborne kifejezéshez, ami ezeknek az anyagoknak összeolvadását jelenti: olyan címekről beszélünk, amik már-már lehetetlen kihívás elé állítják szerencsétlen játékost, ugyanakkor nem hiszem, hogy létezik eufórikusabb pillanat, mint amikor leverünk segítség nélkül egy főellenfelet bennük.
Persze karakterünkkel egyetemben mi is fantasztikus átalakuláson megyünk keresztül. Iszonyúan jó érzés, amikor főszereplőnkkel együtt mi is fejlődünk, tanulunk - a korábban félelmetesen tornyosuló ellenfelek egyszerű kiscicának tűnnek a huszadik órában, amikor már egy rezdülésükből tudjuk, mi következik és kegyetlenül megbüntetjük őket. Talán érezték már a kiadónál is, hogy az emberek egy picit besokalltak a dark fantasy környezettől, illetve a sok gurulástól így jó érzékkel pontot tettek a DS sorozat végére, hogy aztán valami új, valami egészen más kerüljön ki a kezük alól. Ez a matéria lenne tesztünk alanya, a Sekiro: Shadows Die Twice. Igen, már a címében is benne van, hogy bizonyos dolgok azért nem változnak olyan könnyen.
Történetünk a sengoku periódusban veszi kezdetét, Ashina tartományban. Isshin Ashina, az Ashina család hadura magához ragadja a hatalmat a régióban, természetesen nem éppen a legbékésebb eszközök segítségével. Owl, a vándorló shinobi egy véráztatta csatamező közepén talál rá akkor még gyermek hősünkre, akit először meg akar ölni, majd pedig felfedezvén benne a potenciált, inkább szárnya alá veszi. Itt ugrunk bő húsz évet az időben: az egykor stabil régió éppen az atomjaira hullás szélére sodródott, két fontos okból kifolyólag. Egyrészt az uralkodó nagyon idős, másrészt több tartomány hadura is szemet vet a gazdag területre, így minden fronton megtámadják azt. Mégis egy fiú kerül az események középpontjába. Ő nem más, mint Kuro, az örökös, akinek különleges vére halhatatlanságot biztosít az arra érdemeseknek. Mi őt igyekszünk biztonságba juttatni, amikor egy szerencsétlen összecsapást követően megszabadítanak jobb alkarunktól.
Természetesen mindenki azt hiszi, hogy halottak vagyunk, ám a szituáció pont fordított: Kuro vérének köszönhetően újra életre kelünk, hogy mindenünket föláldozva megmentsük az ifjú herceget. Így indul tehát a sztori, ami véleményem szerint sokkal erősebbre sikeredett, mint ahogy azt bármelyik Souls részben tapasztalhattuk. Összefonódnak benne a valós történelmi események a nagyon erős japán mitológiával keveredve - így egyszerre kell hadakoznunk emberi katonákkal, illetve hatalmasra nőtt démonokkal. Ahogy megszokhattuk, van egy központi szál, amit követni tudunk (a fiú megmentése, ugye), viszont menet közben nagyon sok NPC-vel találkozunk, akik néha rébuszokban beszélve, néha egészen direkt módon megbíznak minket különféle opcionális tevékenységgel.
Ezek sokszor olyan depresszív dolgokban csúcsosodnak ki, hogy amikor befejezünk esetleg egy ilyet, percekig csak ülünk magunk elé bámulva. Persze továbbra sem kötelezőek, illetve nincs semmilyen jelző vagy nyíl, ami mutatná, hogy hova is kell menni, a felfedezés abszolút ránk van bízva. Külcsín tekintetében úgyszintén most jutottak derék programozóink a csúcsra. Egészen elképesztően látványosra, változatosra sikeredett a Sekiro. Hősünk, Wolf, eleve igazi badass külsőt kapot - simán elhisszük róla, hogy fél kézzel felszecskázik bárkit, akit a balsors elé sodor. Ellenfeleink talán nem annyira félelmetesek, mint ahogy azt megszokhattuk, cserébe sokkal jobban kidogozottabbak. Azonban mégis a tájak koronázzák meg az egészet. Egyszer a lángoló palotában akciózunk, majd feljutunk a havas hegyekbe, álmoskás völgyekbe, hogy aztán a legszörnyűbb rémálmaink váljanak valóra a végtelenül sötét és gonosz kazamatákban.
Persze nem lövök le minden poént, a felderítés örömét meghagynám nektek. Hála a jó égnek technikailag rendben vagyunk. Egy-két apróbb bug (főleg átlógások) kivételével stabilan fut az akció, ami ugye egy ilyen típusú címnél elengedhetetlen, hiszen kevés játékos gyomra venné be, ha mondjuk az FPS drop miatt halna meg valahol. Cserébe itt meg kell említenem az első negatívumot, ami viszont képes befolyásolni a képernyőn zajló akciót: sajnos a kamera sokszor rettentően rossz szögből mutatja az eseményeket. Ez hatványozottan igaz akkor, amikor mondjuk lock segítségével befogunk valakit. Sokszor amiatt haltam meg, hogy a levegőt csépeltem az ellen helyett. Erre sokkal jobban oda kellett volna figyelni a fejlesztésnél.
Sok fórumot és visszajelzést elolvastam amúgy a játékról és tény, hogy az alaposan megváltoztatott játékmechanika elég megosztóra sikeredett. Nézzük először a tényeket: a Sekiro bizonyos tekintetben sokkal könnyebb, mint bármelyik Soulsborne anyag, másfelől viszont tisztességgel rápakol a már így is horrorisztikus nehézségre. Teljesen átalakult karakterünk fejlődése. Tapasztalati pontot ugyan most is kapunk, viszont ezeket nem a fizikai attribútumok között tudjuk szétosztani, hanem új képességeket lehet belőlük vásárolni. Igen, pontosan úgy, mint bármely más külső nézetes akciójátékban. Hősünk a levágott jobb alkarja helyett kapott egy protézist, amire rettentően sok cserélgethető dolgot tud aggatni. Ha olyanunk van, akkor shurikeneket dobálhatunk, petárdázhatunk, de csinálhatunk belőle lángszórót, illetve egy méretes baltát úgyszintén rácsatolhatunk.
Ezeket a kiegészítőket természetesen először meg kell találnunk, majd a kvázi bázisunkként szolgáló templomban az egyik NPC segítségével szerelhetjük fel őket. Egyszerre amúgy három ilyen használható, de szerencsére egy gombnyomással válthatunk közöttük. Ide is begyűrűzik a mezei TPS élmény, ugyanis XP (meg bizonyos anyagok) hatására a műkarunkat úgyszintén tudjuk fejleszteni. Természetesen van lehetőségünk életerőnket, illetve támadásunkat is erősíteni, viszont ehhez nagyon rá kell mennünk a keményebb ellenségekre. Ha legyőzünk valamilyen mini boss-t, akkor ránk hagyományoz egy gyöngyöt. Ebből négy darabot kell összegyűjtenünk, hogy növelni tudjuk a HP mennyiségét. Hasonló a szisztéma sebzésünk növelésénél, csak itt egy darab, ugyanakkor kategóriákkal keményebb legényt kell legyűrni a fejlődéshez.
No, ennyi rizsa után nézzük, hogyan alakult át a játékmenet. Wolf (mivel egy mesterien képzett shinobi) alapból borzasztóan erős és mobilis, így két újítás már a kezdetektől fogva segítségünkre lesz. Az egyik ilyen a csáklya, aminek segítségével vertikálisan közlekedhetünk - úgy szökellhetünk háztetőről háztetőre, vagy kapaszkodhatunk kiszögelésekbe, mintha hegyi kecskék lennénk. A másik újdonság a lopakodás. Magas fűben tudunk sunnyogni, tereptárgyak mögé elbújni, vagy egyszerűen hang nélkül becserkészni valakit. Természetesen mindkét opció a lesből való támadásnak ágyaz meg. A Dark Souls-szal ellentétben itt ki kell aknáznunk a csendes gyilkolás minden előnyét, mert bizony sok esetben durván megkönnyíti az életünket.
Persze szemtő szemben sem vagyunk elveszettek, sőt. Ilyenkor megmaradt a kitérés, illetőleg a kardunkkal való blokkolás, esetenként pedig a fel/elugrás. Minden egyes kardváltás után elkezd töltődni egy mérce, amit játékunk posture-nak nevez. Amikor ez betelik, megjelenik egy piros pötty ellenfelünkön és ilyenkor érkezik a marha látványos halálos csapás részünkről. Teljesen mindegy, mennyi életereje volt vagy maradt delikvensünknek, ha betelik ez a mérce, azonnal jön érte a halál. És igen, lesből a mini és főellenfelek kivételével bárkit képesek vagyunk egy csapással eltenni láb alól.
Nekik azonban két ilyen deathblow-ra lesz szükségünk, viszont jó nagy segítség, ha harc nélkül az egyiket el tudjuk tüntetni. Kicsit kicseszős ez a rendszer, mert ha nem támadunk szinte folyamatosan, akkor a posture mértéke csökken, mi meg kezdhetjük előröl a műveletet. Persze van nagyon sok olyan bunyó, amikor érdemesebb az életerő csökkentésével győzni, mintsem ezzel a technikával. Amint meghalunk, jön egy még érdekesebb dolog: a bennünk zubogó sárkányvérnek köszönhetően képesek vagyunk egyszer, illetve némi fejlesztés után többször feltámadni. Ilyenkor ugyan csak a fele energiánk van meg, de el tudunk menekülni, vagy folytathatjuk a megkezdett akciót, a mi döntésünk. Elhalálozásnál nem veszik el semmink (pénzünk kivételével), szóval emiatt nem vagyunk akkora görcsben, mint az elődök esetében.
Ez leírva érdekesen hangzik, nem? Szerintem is az, mert itt tényleg szinte minden a mi ügyességünkön múlik, nem azon, hogyan osztottuk szét a meglévő pontjainkat. Viszont pontosan ez a játék legnagyobb rákfenéje: ha valahol elakadsz, nem tudsz mihez nyúlni igazából. Nem lehet más fegyverekkel megpróbálni a dolgot, illetve attribútumaid között sem tudod máshogy rendezni a pontokat. Szóval eléggé limitálva leszünk, mivel egy (elnézést a kifejezésért) parry-heavy anyagot kapunk, ahol tényleg állandó jelleggel támadnunk kell, majd megfelelő időben védekezni, nincs más alternatíva. Arról nem is szólva, hogy kimaradt az online multi lehetősége, így kénytelenek leszünk egyedül megbirkózni a kihívással.
Igen, a Sekiro bizonyos pontjain ordenáréan nehéz, simán túltesz a legszemetebb Soulsborne monsztákon is. Ha nem figyelünk, a legáltalánosabb szamuráj úgy fog felszecskázni minket, hogy öröm nézni. Viszont sokkal sűrűbben vannak szobrok, ahol megpihenhetünk, valamint feltölthetjük készleteinket. A játéktér rettentően nagy, ráadásul tele van sötét titkokkal. Van egy nagyjábóli irány, amit tudunk követni, de abszolút honorálja programunk a felfedezést - már csak azért is, mert több féle befejezést kapunk, teljesítményünk függvényében. Alsó hangon negyven órát biztosan bele lehet tenni, de természetesen ez bőven a többszörösére rúghat, ha mindenre kíváncsiak vagyunk.
Borzalmasan sokat lehetne még írni a Sekiro: Shadows Die Twice-ról, de eljött az összegzés ideje. Pénzünkért cserébe kapunk egy szép, mozgalmas, dinamikus játékot, ami más, mint az eddig megszokott From Software dolgok. Ha elmélyedsz benne, kifejezetten izgalmas a cselekmény tele feltárható nyomasztó dolgokkal. A játékmechanikán esett változtatásokat valószínűleg nem minden veterán veszi jó néven, de simán lehet, hogy másoknak pedig pont emiatt lesz szimpatikus. Egyedül a kamerakezelésen kellett volna dolgozni, ami azért tud nem kevés kényelmetlen pillanatot okozni. A sok idegeskedés ellenére én kiválóan szórakoztam az anyaggal, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban tetszett, mint a cég korábbi alkotásai. Shinobik, sunnyogásra fel!
Sekiro: Shadows Die Twice / Tesztplatform: PlayStation 4
a polcon a helye- Stílus: Akció
- Megjelenés: 2019. március 22.
- Ár: 17.799 Ft-tól
- Multiplayer: nincs
- Gyönyörű környezet
- Átszabott harcrendszer
- Súlyos, mély sztori
- Rettentően nehéz
- Néha borzalmas kamera
- A játékmechanikai változtatások eléggé megosztóak is lehetnek
- Rettentően nehéz