Feltételezem, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki látta a Rocky első részét, úgyhogy gondolom, többen emlékeznek arra a jelenetre, amikor az ifjú bokszoló egy csirkét kergetve edzett az udvarban. Nos, a film csak addig taglalja az eseményeket, amíg az Olasz Csődör elkapja az állatot, azonban jelen játék, illetve annak főszereplője a bizonyíték arra, hogy a nézők csak a vágott verziót kapták meg.

A Rocketbirds főhőse maga Hardboiled Chicken, a kommandós szárnyas, akinek a neve elsőre nem sokat mondhat, azonban a maga világában meglehetősen kemény arcnak számít. A játék egy alternatív univerzumban játszódik – vagy a történelemkönyveink kamuznak -, ahol a pingvinek próbálják átvenni a hatalmat az egész madárvilág felett. Persze ehhez a tesztoszterontól duzzadó, nem annyira tyúk, mintsem inkább struccmellű barátunknak is lesz egy-két szava, aki kakaskodva üti bele mindenbe a csőrét, és a tojásait se… na jó, feladom, nem megy nekem ez az állandó szóviccezés. Szóval csak röviden: Rambo tollas verziója elpusztít mindenkit, aki az útjába kerül, csak hogy a világ ismét fellélegezhessen.

Bár, az alapsztori nem a legkreatívabb szösszenet, amellyel eddig találkozhattunk, kellő táptalajt biztosít ahhoz, hogy megfelelően építve rá egy kiváló játékot lehessen összehozni. Hogy ez sikerült-e a készítőknek? De még mennyire!
A Rocketbirds egyik legnagyobb pozitívuma egyértelműen a játékmenet. Egy oldalnézetes platformerrel van dolgunk, amelyben egy harcedzett szárnyast kell irányítanunk tűzön-vízen, de főleg katonai bunkereken át. A játékmenet kellően egyszerű, ám nem primitív, s meglepő módon ez nem azt takarja, hogy az ügyességünket kell bizonyítanunk minden harmadik méteren, hanem a reflexeink mellett a logikánkat is használnunk kell.

Eleinte a játékmenet kimerül annyiban, hogy előre haladva minden pingvint kilyuggatva haladunk szobáról szobára, ám, pont mielőtt megunnánk a dolgot, jetpackünkkel a hátunkon a levegőbe repülünk, hogy az eget büszkén hasító Zeppelinek ellen vívjunk egyszemélyes égi háborút. Később fogságból kell majd kiszabadulnunk, méghozzá az ellenség tudatának az irányításával, aztán pedig még… számos móka jön.
A játék egyszemélyes kampánya 15, kooperatív játékmódja pedig 10 fejezetet tartogat a számunkra. Egy fejezet alatt átlagosan 10-15 perc alatt végig lehet lövöldözni magunkat, bár nem egyszer sikerült hosszú percekre megakadnom, mivel a játék olyan dolgot várt tőlem, amelyre éppen akkor szellemileg képtelen voltam. Miután rájöttem, hogy az adott helyzetből csakis a szürkeállományom stimulálása után tudok kikerülni, már nem volt probléma, ám az eset után már tudtam, hogy ezentúl jobban oda kell figyelnem, mert nem minden esetben az erő a nyerő.

A játék üde pontja egyértelműen az ellenség irányítása, amelyet apró poloskákkal érhetünk el. Elég egy jó dobás, s pingvin barátunk pár pillanatnyi dülöngélés után máris a csatlósunkká válik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ilyenkor mi irányítjuk ők, s így olyan kapcsolókat, valamint egyéb tárgyakat is elérhetünk, amelyeket Hardboiledként nem tudnánk aktiválni, megszerezni. Miután az alkalmi társunk elvégezte a dolgát, egy laza mozdulattal fejbe lövi magát, s mi ismét Hardboiledet irányítva kopaszthatjuk meg a pingvinek állományát.
A játék egy másik fénypontja egyértelműen az atmoszféra. A Rocketbirds olyan elképesztő hangulattal bír, amelyet ritkán tapasztalni „nagy” játék esetében is, nemhogy platformer körökben. A pörgős játékmenet és elborult sztori nem sokat érne, ha a technikai megvalósítás miatt nem szippantana be a játék, azonban az összhatás olyannyira kellemesre sikerült, hogy az első végigjátszás során alig bírtam letenni a játékot.

A második világháború hangulatát idéző, elsődlegesen szürke tónussal és fakó színekkel dolgozó grafika rögtön megfogja az embert, s ami még szebbé varázsolja az összképet, az nem más, minthogy a játék által használt technológiába nehezen lehet belekötni. A kinézet hiába nem a teljes realizmusra törekszik, nagyon szép látványt nyújt, s ezt tovább erősíti a félig 3D-s környezet is. A tereptárgyak között haladva, azok folyamatosan más dőlésszögben látszódnak, dinamikus hatásúvá változtatva az egyébként statikus környezetet. Akinek persze nem elég a térhatás így keltett, mondhatni alapszintű illúziója – bár ez a kijelentés nem állja meg a helyét, mert az évezredes bump mapping technológiának is ez volt a szerepe -, az megfelelő technikai felszerelések tulajdonában bekapcsolhatja a valódi háromdimenziós megjelenítést.
A hangok tekintetében sajnos vegyesek az érzéseim. Amennyire a grafikát meglátva leesett az állam, úgy a zenét meghallva is lejött a fülem – vagy valami ilyesmi. A játék főcímdala, valamint az átvezetők alatt hallható muzsikák egyaránt nagyon hangulatosak, átadják a „badass” háborús hangulatot, azonban egy sarkalatos ponton elvérzik a játék: a szereplők megszólalásán. Illetve azon, hogy ezt nem teszik, csupán csak… hát… egyfajta baromi idegesítő madárhangot adnak ki. Olyan az egész, mintha egy félresiklott Sims verzióval lenne dolgunk. A különbség persze az, hogy a két játék teljes mértékben eltér egymástól, s míg az EA világverő játéka esetében vállalható a dolog, addig a minimális szövegfelhozatallal rendelkező Rocketbirds kapcsán már annyira nem könnyű szemet hunyni felette.
Ami az irányítást illeti, a játék tökéletesen játszható a billentyűzet-egér kombóval, mivel azonban konzolportról van szó, feltételezem, hogy sokan szeretnék kontrollerrel terelgetni a háborús pacsirta útját. Én is vidám kiscserkészként dugtam be a gépbe az ezeréves Genius kontrolleremet, hogy aztán szomorúan vegyem észre, hogy a játék valamiért nem akarja felismerni azt. Miután meggyőződtem róla, hogy nem driver problémával állok szembe, szomorúan realizáltam, hogy a játék bizony nem kezeli az én irányítómat, mi több, egy rövidke üzenet alapján csak az Xbox 360 kontrollerjét „eszi meg”. Mivel ilyet nem bírtam felmutatni, ezért maradt a fentebb említett metódus, ami bár tökéletesnek bizonyult, azért maga a tény, hogy mást nem használhattam, kissé fájt.
A zavaró madárhangokon és a kontrolleres rasszizmuson kívül azonban nem tudok több negatívumot felhozni a játéknak. A gépigénye kellően alacsony, aminek köszönhetően gyönyörűen futott a netbookomon is, ami manapság azért már elég ritka dolognak számít.
Mindent összevetve azt kell, hogy mondjam, hogy a platformer játékok kedvelőinek vétek lenne kihagyni a Rocketbirdsöt, míg a stílussal most ismerkedőknek tökéletes alapot nyújthat. Nem túl nehéz, de azért tartogat kihívásokat, játszható kooperatív módban egy gépen és interneten keresztül is, valamint a játék végigjátszásakor kapott videó alapján hamarosan szériává bővülhet az egyelőre még csak magányos rész.