Alighogy megírtam a múltkori Antichamber tesztet – melyben szót ejtettem az FPS-ek mibenlétéről is -, szinte azonnal a kezeim közé került a Retrovirus című játék, melynek kipróbálása után rögtön világossá vált, hogy szintén tesztelésért kiált. Nemcsak azért, mert egy újabb FPS, hanem azért is, mert szintén egyedi, ráadásul készítésének körülményei sem nevezhetőek épp egyszerűnek. A fent említett Cadenza Interactive képében ugyanis egy meglehetősen kis fejlesztőstúdiót köszönthetünk, akik néhány éve már bizonyították, hogy van helyük piacon. A 2009-ben Xbox 360-as letölthető címként debütáló, majd 2010-ben PC-re is megjelenő Sol Survivor alkotóiról van ugyanis szó, akik új projektjükre, a Retrovirusra a Kickstarter program keretén belül próbáltak támogatást gyűjteni, mely végül sajnálatos módon nem jött össze. Mindez azonban nem szegte kedvét az alkotócsapatnak, mely végül idén január végén mégiscsak elő tudott rukkolni a sokak által várt alkotással.
És hogy miért várták olyan sokan, hogy vírusirtó-bőrbe bújva barangolhassanak egy számítógép belsejében? Nos, minden bizonnyal azért, mert a Retrovirus elsősorban azokat az öreg motorosokat igyekszik megszólítani, akik emlékeznek még a ’90-es évek közepén megjelent Descent című játékra, mely addig soha nem tapasztalt élményekkel ismertette meg a játékostársadalmat. Noha a Descent az űrben, azon belül is különféle bolygókon játszódott, nem egy számítógép belsejében, mégis számos kapcsolódási pont fedezhető fel a két játék között. Egyrészt mindkettőben egy-egy vírustámadás ellen kell felvennünk a harcot, mely a gépeinket fertőzte meg, másrészt – lévén sem az űrben, sem a szoftvervilágban nem létezik gravitáció – mozgásunk nem csupán négy irányban (előre, hátra, jobbra, balra) válik tökéletesen szabaddá, hanem felfelé és lefelé is.
Az alapszituáció tehát a következő: károkozók támadják meg szeretett számítógépünket, majd azon nyomban szétterjednek, és szinte teljesen működésképtelenné teszik a gépezetet. Mindenható userünk már csak annyit tud tenni futja, hogy kiadja nekünk a parancsot – „Intézd el őket!” -, és innentől a miénk a pálya: antivírus programként a mi feladatunk felkutatni és kiirtani a kártevőket olyan rejtett zugokból is, melyekről korábban talán nem is sejtettük, hogy létezik. Ehhez eleinte egy kissé hamar túlmelegedő dupla puska áll rendelkezésünkre, mely igen hatékonynak bizonyul a lila, állagukat tekintve leginkább a takonyra emlékeztető vírusok eliminálásában. Alapfelszerelésünkhöz tartozik továbbá egy scanner is, melyet az előttünk elterülő pályaszakaszra szabadítva láthatóvá tehetjük az esetleges akadályok és sziklahasadékok (igen, sziklahasadékok!) mögött rejtőző fenevadakat is. Ja, és van még egy nitrószerű valamink is, amivel gyorsítani tudunk, ha túl lassúnak találnánk a tempót (vagy legalábbis úgy gondolom, badarság lenne ilyen környezetben a SHIFT-et futásgombnak nevezni).

A Retrovirus egyébiránt nagyon ötletes címnek minősíthető. Talán mondanom sem kell, hogy szójátékkal van dolgunk, hiszen a retrovírus alapvetően egy olyan vírusfajtát jelöl a való világban, mely megfelelő környezetben képes DNS-másolatot készíteni. Ilyen például az AIDS-ért felelős HIV-vírus is. Máshogy megközelítve a címet azonban vírusok alatt természetesen számítógépes károkozókat kell értenünk, melyek ellen fel kell vennünk a harcot a játékban, míg a „retro” jelző egyértelműen arra utal, hogy egy régi, már-már elfeledett játéktípussal van dolgunk, melyre talán csak a nagy öregek emlékeznek.

A játék előrehaladtával természetesen további fegyverekre tehetünk szert, melyeknek mind elsődleges, mind az imént említett scannerrel felturbózott másodlagos lövésük más és más lesz. A scanner tehát egy afféle multifunkciós eszközként használható a játék során, melynek segítségével a shotgun lövedékeiből apró gravitációs lyukak lesznek, örökre zártnak hitt ajtók tárulnak fel előttünk és így tovább. A kórokozók likvidálásával egyébként folyamatosan adatokat szabadítunk fel a számítógépen, melyeket összegyűjtve aztán különféle fejlesztéseket hajthatunk végre magunkon. Ilyen például a lövési pontosságunk fejlesztése, tűzerőnk növelése stb., ám a dolog érdekessége, hogy minden egyes fejlesztésnek lesz egy másodlagos hatása is, melynek köszönhetően megnövekedhet sebességünk, életerőnk vagy akár lövési sebességünk is. A fejlesztési kategóriákat kicsit trükkösen alkották meg a készítők, aminek köszönhetően nem válhatunk egykönnyen halhatatlan szuperhősökké, viszont lehetőségünk van a fejlesztések visszavonására és pontjaink átcsoportosítására, ha nem lennénk elégedettek első választásunkkal.
És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol már nem mehetünk el szó nélkül a játék hibái mellett sem. Szubjektív megítélésen múlik persze, de szerény véleményem szerint már ez az imént említett lehetőség is óriási nagy baklövés. Visszavonható fejlesztések? Ne már! Hol marad így a „minden döntésnek súlya van” és az ehhez hasonló életszemléletek? Persze, nem kötelező élni ezzel a lehetőséggel, így ha ez valakit legalább annyira zavar, mint engem, akkor egyszerűen nem használja ezt a funkciót. Amit viszont senki nem kerülhet ki – vagy pont hogy kikerülhet, csak épp más értelemben – azok a rémesen buta „ellenfelek”. Kezdjük rögtön azzal, hogy a likvidálandó elemek nagy része csak úgy van: nem mozog, nem támad, csupán csimpaszkodik valamilyen falfelületen, és várja, hogy utolérje a végzete. Mellettük vannak azért persze a felénk „száguldó”, vagy épp ránk lövöldöző és egyéb támadó tevékenységet kifejtő vírusok is, ám sokkal nagyobb fejfájást ők sem okoznak: ügyetlenek, lassúak és borzasztóan kiszámíthatóak.
Kihívást tehát ne nagyon várjunk, ha belekezdünk a Retrovirusba, mint ahogy hatalmas izgalmakat se, a játékmenet ugyanis az olykor fifikás gondolkodást igénylő, továbbjutáshoz elengedhetetlenül szükséges fejtörők ellenére is meglehetősen unalmasra és önismétlőre sikeredett. Talán ezt érezhették a készítők is, és talán ezért igyekeztek játékukat minél több, kifejezetten hardcore kockáknak szóló poénnal és egyéb érdekességgel – mint például egy-egy fertőzéstől megtisztított email tartalmának elolvashatósága – megspékelni, ám sajnos hiába: ezek egyrészt kevésnek, másrészt túlságosan felejthetőnek bizonyultak ahhoz, hogy igazán fel tudják dobni a játék színvonalát. Ehhez a nem túl magas nívóhoz járul még egy felettébb monoton zenei aláfestés, és egy régiesnek szánt, de inkább kopottasnak nevezhető grafika, az összkép tehát közel sem nevezhető jónak.
Összességében tehát azt lehet elmondani a Retrovirusról, hogy egy abszolút üdvözlendő próbálkozás az FPS egy ritka alműfajának felelevenítésére, melyen azonban sajnos meglátszik a hányattatott sors és a nagyobb támogatottság hiánya. A többjátékos módról nem is esett szó, de azt hiszem, jobb is így, hiszen rengeteg javításnak kell még megjelennie ahhoz, hogy ténylegesen használhatóvá váljon ez a funkció. A Cadenza Interactive emberei valószínűleg igyekeztek mindent beleadni, hogy ne kelljen egy szinte félkész állapotban lévő játékot piacra dobniuk, erőfeszítéseik azonban nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy régi játékosok ezrei kiáltsanak fel egyszerre, mondván, hogy már régóta erre vártak. Kár érte, igazán ígéretesnek tűnt.