Payday: The Heist teszt

A svéd illetőségű Overkill Software végre elhozta azt a játékot (igazából már október végén, de az akkori nagy játékdömpingben nem jutott időnk tesztelni, ezért most pótoljuk), amit minden bizonnyal epedve várt minden olyan ember, aki hozzám hasonló módon él-hal a bankrablós, kasszafúrós, és egyéb szajrémeglovasítós filmekért. Igen, a Payday: The Heist éppen ezt kínálja: légy Te a rosszfiú, valósítsd meg életed nagy dobását, aztán lépj - egyrészt le a képzeletbeli szajréval, másrészt ki a játékból, mert ennél többet itt nem kapsz! Aki tehát összetett szórakozásra vágyik, vagy esetleg lelkiismeret-furdalás gyötörné, ha mészárlását nem tudná azzal magyarázni, hogy mindent csupán a jó érdekében tett, az már most felejtse el a szóban forgó játékot. Aki viszont szinte ölni tudna végre egy jó kis kooperatív multira kihegyezett lövöldéért, vagy csak szimplán unja már, hogy az esetek túlnyomó többségében kizárólag a jófiúk bőrébe bújhat, az mindenképp tegyen egy próbát ezzel a hangulatos FPS-sel.

Minarik Ede örökérvényű mondása óta tudjuk, hogy bizony "kell egy csapat"! Nincs ez másképp jelen írásunk tárgya kapcsán sem, egy dolgot ugyanis rögtön az elején le kell szögeznünk: a Payday-t nem jó egyedül játszani! Olyannyira nem, hogy lehetőség ugyan van stabilan négyfős rablóbandánk mesterséges intelligenciával való kitöltésére, ám gép vezérelte társaink butasága és téblábolása rengeteget ront a játékélményen, amit azonnal észreveszünk, ha nehezen összetoborzott hús-vér társainkat valami oknál fogva mégis lecserélnénk rájuk. Mert mi más lenne egy sikeres rablótámadás alapvető feltétele - az izmosabbnál izmosabb fegyvereken és egyéb, fúró-vágó szerszámokon kívül, persze -, ha nem egy összeszokott csapat? Ilyet pedig csak úgy toborozhatunk, ha egyesével felkeressük FPS-kedvelő barátainkat, hogy "hé, figyu már, bankot kéne rabolni", vagy valami ilyesmi. Persze, ha nem akadna három ilyen, zúzósabb balhékra könnyedén rávehető derék legény a környezetünkben, akkor sem kell aggódni, hiszen - online multiplayerről lévén szó - a világhálón is kereshetünk magunknak vadidegen bajtársakat. Ez utóbbi még mindig jobb, mint a mesterséges intelligenciahiányt villogtató single player mód, hiszen az AI-al már csak azért sem éri meg összeszokni, amiért hülyékkel sem érdemes vitatkozni: lehúznak az ő szintjükre, és ott legyőznek a rutinjukkal.

Na, de nézzük, milyen bevetésekben vehetünk részt a Payday: The Heist során! Elsőként egy bank mélyen őrzött széfjének kirablásában kell bebizonyítanunk, hogy minket az Isten is bűnözőnek teremtett. Aztán egy üldözéses jelenet következik, melynek során a csapatunkat átverő sofőr nyomába kell erednünk a nyílt utcán, természetesen rendőrök sokszoros blokádján átverekedve magunkat. Ha ezzel is megvagyunk, meglovasíthatjuk egy drogdíler banda széfjét az általuk szinte teljes egészében birtokolt lakóház homlokzatán keresztül, egyszerre véve fel a harcot a gringók és a kopók ellen. Negyedik missziónk egy híd felrobbantása után veszi kezdetét, amikor is egy börtöntölteléket kell kimenekítenünk a felborult rabszállítók valamelyikéből, és neki oltalmat biztosítva feljutni egy épülő toronyház legfelsőbb szintjére, ahonnan megbízónk embere könnyedén megszöktetheti őt repülőjével. Ötödik alkalommal egy felhőkarcolóból kell meglovasítanunk egy adag gyémántot, míg végül, de nem utolsó sorban a hatodik bevetés során egy pénzszállító autót kell kifosztanunk, és meglépnünk a szajréval a rakparton át. Ennyi! Vagy mégsem?

Bizonyos értelemben igen, hiszen a Payday: The Heist tényleg csak ennyi, egymástól teljesen különálló pályát tartalmaz. Próbálhatnánk ugyan összefűzni ezeket az epizódokat kerek történetté, de inkább ne tegyük, mert óhatatlanul megkapnánk a középiskolás irodalomórákon számtalanszor elhangzó "ez csak belemagyarázás" kínos vádját. Maradjunk inkább annyiban, hogy ezek csupán jelenetek egy bűnöző életéből, és pont. Ne erőltessünk történetet egy olyan játékba, ami egyáltalán nem a sztoriról szól! Másrészt azonban nem, nem csak ennyi, hiszen a szűkös pályaszám ellenére a készítők alaposan odafigyeltek arra, hogy a játék számtalanszor újrajátszható legyen. Ugyanis sosem találjuk például kétszer ugyanott az általunk keresett embert, illetve soha nem ugyanaz a fúró szorul újraindításra egy-egy adott pályán, sőt, nem is mindig ugyanannyi galiba jön közbe tervünk megvalósítása során. Ez a véletlenszerűséget imitáló játéktechnikai eljárás nagyon is szavatossá teszi a Payday-t, ám sajnos még így is marad az egészben valami, ami után hamar ráunhatunk a játékra...

Ami minden pályán közös, az az úgynevezett dramaturgiai szál, vagy, ha tetszik, koreográfia: eljutni egy helyre, elvégezni egy részfeladatot (automata fűrész felszerelése, egy-egy kulcsember felkeresése és védelmezése, stb.), várni, várni, várni, közben pedig visszaverni az egyre nagyobb számban érkező rendfenntartó erők hordáit, majd továbbjutva teljesíteni a küldetést, ha lehet, az eddigiekkel még nagyobb ellenállás mellett. Oké, hogy a fentebb leírt módon mindez néha kibővül, néha pedig redukálódik, de újabb csavart mindez egyáltalán nem jelent a játékmenetben. A nehézségi szintek állítgatása tovább növelheti ugyan a játékidőt és az újrajátszási faktort, hiszen hamar rádöbbenhetünk, hogy amin easy és normal fokozaton még röhögtünk, az fog minket megsiratni a hard, de különösen a már-már börtönviselt bajtársakat igénylő overkill nehézségi szinten - ám hiába, mindez nem ad hozzá túl sokat az eddig átéltekhez.

Akad ugyanakkor még néhány apróság a játékban, amik tovább színesíthetik az összképet. Ilyen például a túszejtés, a megbilincselt civilek kicserélése egy-egy elesett társunkra, továbbá egymás felsegítése, ha valamelyik csapattag a kelleténél kicsit több golyót kapott, valamint azok az extra cuccok, amiket egy-egy pályára magunkkal tudunk cipelni, ám amelyek alatt nem kell sokkal többre gondolni például egy lőszeres táskánál, vagy ilyesminél. A legszörnyűbb az egészben, hogy mindezt egy alapjaiban elbaltázott, így szinte teljesen felesleges fejlődési rendszer egészíti ki, melynek során ugyan szintet léphetünk, valamint új fegyverekre és kiegészítőkre tehetünk szert, de egyáltalán nem kell elköteleznünk magunkat a három karakterosztály (támadó, mesterlövész és támogató) egyike mellett sem. Az tehát biztos, hogy nem a fejlődés iránti motiváció miatt fogjuk szeretni a Payday-t, ám azt is nyugodt szívvel leszögezhetjük, hogy a játék grafikája, hangkulisszája és fizikája sem tartoznak azon összetevők közé, amik odaláncolnának minket a monitor elé.

A kissé egyszerű, egyáltalán nem szemkápráztató megjelenítés (ami ugyanakkor biztosíték is a baráti gépigényre), a nagyrészt jellegtelen, önismétlő zajok, beszédek, és minden más hang, valamint társaink szellemtestű mivolta, melynek köszönhetően könnyedén sétálhatunk rajtuk keresztül, ha úgy tartja kedvünk, semmiképp sem tartoznak a játék pozitívumai közé. Kis túlzással az egyetlen dolog, ami miatt szívünkbe lophatja magát a Payday: The Heist, az a remek hangulat, ami nem keveset kölcsönöz a Left 4 Dead nyújtotta élményből, csak éppen a túlélőket ezúttal bűnözők, az agyhalottakat pedig rendőrök váltják fel (mint a zombiknál, itt is különböző erősségű és jellemű ellenfelekkel kell megküzdenünk, melyek nagyjából meg is feleltethetők a Left 4 Dead falkákban vadászó zabagépeinek). Emellett még az a fejlesztői hozzáállás is szimpatikus, melynek során rengeteget adnak a játékosok visszajelzéseire a készítők, és elsősorban azok mentén javítják és újítják alkotásukat. Az Overkill csapaton látszik, hogy tagjai nem ma kezdték a játékfejlesztést, lelkesedésük és a felhasználókkal való törődésük pedig sok cég számára szolgálhatna példaként. És habár a fentiekben tárgyalt játékuk sem lett éppen rossz, bízom benne, hogy legközelebb sikerül valami még egyedibb, és még kidolgozottabb gammával előrukkolniuk a svéd srácoknak.