NecroVisioN teszt

/>A sztori szerint 1916-ban járunk, mikor is az említett nagy háború már javában zajlik, a frontvonalakon repkednek az ellőtt töltények, vegyi gáz lepi el a sáros futóárkokat, az eget szinte nem is látni a gomolygó füsttől, a feszültség és a félelem idegtépő, ezt pedig már az első képsorokon nagyon szépen bemutatják nekünk a fejlesztők, kiváló képi ábrázolással és hangulattal. Itt még nagyon is jót sejtet a játék, szinte remegve kapkodjuk a tekintetünket, és elsőre nem is fog minket csalódás érni, de maradjunk még a sztorinál.


Az általunk irányított főhős a NecroVisioN esetében nem egy névtelen senki, hanem egy névvel ellátott senki. Ha valahogyan mégis szólítani szeretnénk, akkor ajánlatos a Simon Bukner nevet használni, aki az első napjain nem is sejti, hogy az ellenséges katonákon kívül a képzelet határait bőven túllépő lényekkel is harcba fog szállni. Az csatatérré varázsolódott Föld alatt ugyanis szintén ádáz harcok folynak. Két ősi ellenség, a vámpírok és a démonok folytatják végeláthatatlan harcaikat, amibe majd a későbbiekben akarva-akaratlan belefolyunk, hiszen az emberiség jövője a tét, a világ sorsa pedig a mi kezünkben van. Így leszünk névvel ellátott senkikből, az emberiség megmentői, de az út addig még hosszú...és nagyon unalmas.

A játék stílusát tekintve elég ha annyit mondok, FPS, sem sokkal több, sem sokkal kevesebb. Ehhez külön ki kell emelni még egy játékot a sok közül, ez pedig a kultusz kategóriában terpeszkedő Painkiller lenne, ugyanis nem csak a valamikori grafikus motor, vagy a készítő gárda hasonlatos a NecroVision-nel, hanem még maga a játékmenet is szinte ugyanolyan. Ez, hogy kinek mennyire pozitív, és kinek mennyire negatív, nézőpont kérdése.


Az alkotás kezdő pályáin még nem nagyon találkozunk (csak elvétve), túlvilági lényekkel. Itt csak az I. Világháború kegyetlen igazsága tárul elénk, amelyet a fejlesztőknek sikerült olyan képi világgal ábrázolni, ami kevés játéknak adatott meg eddig, bármilyen háborús témában. Igen, valahogy így kell elképzelni a világháborút! Mocskosan, vértől áztatva, sikolyokkal fűszerezve, sötéten, depresszíven, értelmetlenül. Ha ezt a vonulatot lehetne megfigyelni a játék első perceitől kezdve, egészen a befejezésig, akkor büszkén, már most kijelenthetném, hogy a hangulat egy nagyon-nagyon erős 10 pontos, de sajnos ez egyáltalán nincs így.


A játék előrehaladtával ugyanis egyre jobban előtérbe kerülnek a túlvilági dolgok, egyre több zombit, és mindenféle beazonosíthatatlan lényt kell eltennünk láb alól, majd szépen lassan azon kapjuk magunkat, hogy a korhű fegyverek helyett, valami iszonyatosan szánalmas démoni kezeink lesznek, és a fegyvereink is a démontechnológia alapján felépített prototípusok közül kerülnek ki, majd máris robotok belsejében ülünk, és egy sárkány hátán lovagolunk. Érdekes, hogy a játék a kezdeti fellángolás után, egyre jobban adja lejjebb a szintet, majd a végére olyannyira kiég az ötletekből, hogy kínunkban már csak nevetni tudunk a százával ránk zúduló csúnyaságokon. Persze töprengeni sincs időnk, hogy most éppen miért vagyunk a Pokol legmélyebb bugyraiban, és miért lett hirtelen ilyen egyszerűen ábrázolt, és csúnyácska minden, mi csak daráljuk az ellent, és ne törődjünk semmivel! (Ezt akár bátran fel is írhatták volna a doboz borítójára...)

Na, de lássuk, hogy a NecroVisioN mit tesz hozzá az átlagos FPS klisékhez! Tulajdonképpen olyat, amit még ne láttunk volna, egyáltalán nem vonultat fel a játék, és legyen bármilyen jó is ez a valóságot boncolgató koncepció, ha az egész kidolgozatlan, és belefullad a saját vérébe. Egy pályán általában annyi lesz a dolgunk, hogy megyünk előre, felszedjük a lehető legtöbb lőszert, leveleket, felfedezzük a szemünket kiszúró titkos helyeket, közben persze gyaluljuk a százával ránk támadó ellenfeleket, a végén pedig általában megküzdünk egy nagyobbacska szörnyeteggel, amit nevezzünk bátran boss-nak. Kihívás van, nagyon is, ugyanis az ellen nem éri be egy golyóval, rögtön 2-3 kell neki, hogy kiterüljön, hacsak nem sikerül elsőre fejlövést összehoznunk, amire elég kevés az esély. Persze az alap öldöklést többször megpróbálták apró időjátékokkal és gyűjtögetéssel feldobni a fejlesztők, de ezek olyannyira egyszerűek (na meg totálisan lineárisak a pályák is ráadásként), hogy fejtörést semmi sem fog okozni, maximum a többszörös túlerő. A produktum legalacsonyabb nehézségi fokozatán egyébiránt még ennyi kihívás sincsen, de érdemes rögtön egyel magasabb kategóriában kezdeni, hiszen a játék összes opciója csak így lesz elérhető. A színesítés végett egyébiránt az utolsó pályák felé lesz, ahol egy sárkányt irányítva osztjuk az áldást... Nos, ez annyira félresikeredett, és annyira irányíthatatlan, hogy nem is értem miért hagyták benn a végleges játékban. Hasonló a szitu a néhány pályával korábban irányítható robot esetében is, aki már azt teszi amit akarunk, de a végeredményhez nem tesz hozzá túl sokat, mert ha a sors úgy hozza, elég hamar alkatrészeire szedik a százával tóduló ellenfelek.

#tv#

A vér persze fröcsög mindenfelé, még a monitort is belepi olykor-olykor, de ez általában csak a hús-vér katonáknál fordul elő, vagy a vámpírok által zombivá tett embereknél. Vérontásra egyébként számos fegyver fog a rendelkezésünkre állni. Kezdetben a valóság hű, I. Világháborúból ismert csettegők lesznek a legjobb barátaink, megtámogatva gyalogsági ásóval, gránátokkal, olajlámpákkal, de a leghasznosabb fegyverünk mégis sokszor saját magunk leszünk, hiszen képesek vagyunk rúgni is a játékban, ami Chuck Norris-t megszégyenítő hatással bír, hiszen egy körbepörgőrúgás, és az ellenség holtan esik össze. Persze ez csak a NecroVisioN első néhány csataterén hasznos, a későbbiekben már a démonkarok és a démontechnológiával készült fegyverek bizonyulnak hatásosabbnak, hiszen sárkány ellen is sárkányfű kell, démon ellen akkor értelemszerűen démontechnológia. Az ilyen eljárással készült fegyverek egyébként szinte a valóságban is létezett csettegők átalakított változatai, túl nagy újdonságra tehát itt sem kell számítanunk, realizmusra meg pláne nem.

Érdekes változás megy végbe a főszereplőnkön is a játék előrehaladtával, erről mindent nem szeretnék leírni, címszavakban a cikkben elszórva találtok rá utalásokat, azt azonban ki kell emelni, hogy a kezdeti gyáva nyúlból, hogyan alakul át seggberúgós katonává, aki olyan idióta beszólásokat ereszt el egy-egy nagyobb darálás közben, mint "az én fegyverem sosem fárad el..."! Régen örültünk neki, ma már inkább megmosolyogjuk, valószínű ezért is került bele a játékba...

Ha az alkotás grafikai oldalát szemléljük, a kezdet kezdetén egy korrekt összképet látunk, hiszen tényleg minden szépen kidolgozott, és úgy egyben van az egész. Aztán ahogy haladunk előre, és egyre lejjebb jutunk a Föld mélyébe, úgy fog egyre csúnyábban festeni az összkép, a pályák már majdnem a vicces kategóriát súrolják (az ellenfelekről nem is beszélve), kidolgozatlanságuk pedig megmosolyogtató. A NecroVisioN azonban támogatja a DirectX 10-et, ami egyenlőre kevés ember kiváltsága lesz, de ha lehetőségünk van rá, mindenképpen éljünk a bekapcsolásával, hiszen az effektek hatásosabbak és szebbek lesznek, sok más aprósággal egyetemben. Pozitív, hogy erről is gondoskodtak a fejlesztők, de talán sokkal többen örültek volna az alkotás második felének alaposabb kidolgozásának.


Ha ebben a játékban keressük a kihívást, vagy a többszöri végigjátszást, akkor kicsit rossz helyen keresgélünk, hacsak nem éppen egy sorozatgyilkos lelkületű ember lövöldözi le az ellent. A hordákban ránk szabaduló seregek egy idő után bosszantóak és idegesítőek, annak ellenére is, hogy nagyjából 20-30 fajtájú vérontót különböztethetünk meg, szinte mind-mind más képességekkel ellátva. Multiplayer mód ugyan helyet kapott a NecroVision-ben is, ami újabb betöltésekre sarkalhatja a játékosokat, de más nagyon nem. A Challenge Room-ot még mindenképpen meg kell említeni ennél a témakörnél, itt ugyanis különböző, már feloldott arénákban kell bizonyítanunk gyilkolási képességeinket, többek között időre kell ölni, bizonyos számú ellenfelet.


Ha mind a 12 pályán végigverekedtük magunkat, akkor megnyílik még a Necromancer's Return nevű menüpont is, ami tulajdonképpen a játék újrakezdését jelenti, de már démonkezekkel felvértezve, jelentős könnyebbséget, és nagyobb pusztítást ígérve ezzel. A kihíváshoz még hozzátartozik az is, hogy meghalni szinte lehetetlen, ha életerőnk túlságosan lecsökken, az idő lelassul, mi pedig kényelmesen ledarálhatjuk az ellenfeleket, miközben életerőnk visszatöltődik. A játék egyébiránt minden cselekedetünket rögzíti, és a pályák végén kiértékeli azokat, de megtekinthetünk egy összesítőt is arról, hogy hány ellenfelet küldtünk nyugovóra, vagy, hogy mennyi adrenalin pontot szedtünk össze. Ez utóbbi egyébként arra jó a játékban, hogy gyorsabban mozgunk tőle, és erősebbeket sebzünk, feloldása pedig vagy nagy mészárlás, vagy fejlövések után lehetséges, nagyobb jelentősége még sincs neki.

Ha a fenti írás enyhén emlékeztetett a Painkiller nevű játékra, akkor nagyon is megértetted a lényeget, hiszen a NecroVisioN is ugyanazon a húron pendül, a különbség talán annyi, hogy ez egy kicsit összetettebb, na meg természetesen szebb is valamivel. Az említett játék nagyon jó volt a maga idejében, sokan nagyon szerették, a kérdés csak az, hogy kell-e nekünk egy kópia, ami szinte ugyanazt a szintet hozza, mint említett társa...


A fejlesztők helyében, én kihagytam volna az ördögi részt a játékból, és inkább a depresszív első pályákat vittem volna tovább, ami nagy valószínűséggel több örömteli pillanatot okozott volna, mint ez a formula. A kidolgozatlanság, és a vérbe fulladó játékmenet a mai világban már sajnos nem túl népszerű, ha te éppen erre hajtasz, akkor nincsenek kétségeim afelől, hogy ez a te játékod lesz, de aki nem szereti az ész nélküli öldöklést, inkább kerülje el, de nagyon messzire...

#tv2#