Monster Jam: Path of Destruction teszt

/>A Monster Jam-szériáról érdemes tudni, hogy immáron közel egy évtizede létezik a neve a videojáték-iparban, és a rajongók leginkább csak a hajukat fonják be tőle, semmint elégedett csettintéssel gondoljanak rá, lévén ahogyan a legtöbb népszerűbb sport feldolgozása, avagy játékosítása, úgy ez sem alakult eddig túl rózsásan. A franchise első darabja még 2002-ben látott napvilágot Monster Jam: Maximum Destruction címmel, ami akkor PlayStation 2-re és a még futó Game Boy Advance masinákra jelent meg. Érdekesség, hogy ekkor még a UbiSoft kezeskedett a sorozatért, ami a kis híján borzalmas kezdést követően 5 évig a fiókok mélyén hevert, amíg a jogok nem kerültek az Activision kezébe. A cég élt is a kínálkozó lehetőséggel, ám a névben rejlő energiákat nem sikerült szabadon engedniük, 2007-bem készítettek egy szimplán Monster Jam címre keresztelt játékot, majd egy évre rá előrukkoltak a Monster Jam: Urban Assault-tal is, amelyek kivétel nélkül gyengére sikeredtek.

2010-be érvén azonban az Activision nem adta fel a harcot, lévén néhány héttel ezelőtt egy újabb taggal bővült a sorozat, amit 2 évig fejlesztettek az illetékesek, Path of Destruction alcímre hallgat, és érezni rajta, hogy nem egy összecsapott munkadarab, lévén bár még mindig nem egy kiemelkedő játék, elődeihez képest mindenképpen fejlődés érzékelhető rajta. Még így, hogy csak a PSP-s verziót sikerült letesztelnünk is, ki merem jelenteni, hogy előrelépett az Activision a Monster Jam franchise szamárlétráján legalább egy lépcsőfokot, ami azért is nagy eredmény, mert a koncepció miatt ugyebár kemény határok közé van szorítva a cím. Az újdonságokat természetesen ne itt és ne most keressük, a Path of Destruction-ben is ugyanaz lesz a célunk, mint korábban, egy ismeretlen vagy egy ismert versenyző - pontosabban gépszörny - bőrébe - vagy kasznijába - bújva előrelépni a ranglétrán, legyőzni minden kihívót, miközben autók ezrei lapulnak ki alattunk, és gumik százait koptatjuk el hatalmas monsterünkkel.

A program nem bonyolítja túl a dolgokat, a menün belül van a karrier és a karrier, tehát hiába szeretnénk csak úgy játszani, azt nem fogjuk tudni megtenni, lévén ez a játékmód úgy lett felépítve, hogy a feloldott versenyeket bármikor újrajátszhatjuk, előre csak és kizárólag egy összecsapott fejlődési rendszer, valamint az újabb monsterek, festések és tuning-alkatrészek feloldása vezérel majd minket. A karrier módon belül ugyanis több város arénája között furikázhatunk, Oakland, San Diego, Huston, New Orleans és még ki tudja, hogy hol mutathatjuk meg a nagyvilágnak vezetési és zúzási képességeinket, a lényeg, hogy haladjunk előre, és legyünk merészek, ugyanis győzelmekkel tapasztalati pontokat kapunk majd, amelyekkel újabb és újabb szintekre léphetünk. Az újabb elért szintekkel kocsikat és a fentebb már megnevezett dolgokat oldhatjuk fel, számtalan licencelt járgány, köztük Grave Digger, Grinder, Maximum Destruction és egyebek lesznek elérhetők, de ha úgy gondoljuk, készíthetünk saját szörnyeteget is magunknak.

#tv#

A szintfejlődés segítségével egyébiránt alapból növekedni fognak majd autóink tulajdonságai, motorjaik teljesítménye, nitróik hatékonysága, és a többi, tehát nem kell aprólékosan szöszmötölnünk majd a karburátorok és az akkumulátorok világában, kocsinkkal kapcsolatban csak a külsőségeket tuningolhatjuk mi, minden mást a program automatikusan megold. Én ugyanakkor inkább az előre licencelt járgányokat ajánlanám majd, hiszen egyrészt kinek ne lenne titkos vágyai között, hogy vezethesse Grave Digger-t, másrészt meg ezek lényegesen jobb tulajdonságokkal is rendelkeznek, mint az általunk hegesztett monsterek. A különböző városok arénáiban ugyanakkor számtalan versenytípusban vehetünk részt, kezdve a frestyle zúzástól, a körversenyeken át egészen az arénán belüli versenyekig, de lesz amikor időre kell célba érnünk vagy kis kapukat eltalálva legyőzni az ellenfeleinket. Mivel még tíz nagyvárosban sem fordulunk meg nagy kerekű barátunkkal, ezért a feladatok folyamatosan izgalmasak lesznek, ha pedig túl könnyűnek bizonyulnak, állítsuk csak nehezebbre a fokozatot, és máris megizzaszt minket a játék.

A Path of Destruction felhozatala tehát rendben van, bár rövid, és a szintfejlődés maximumát - húszas szint - is már el lehet érni a játék felénél, eddig még nem adott okot nekünk a játék arra, hogy kritizáljuk. Ugyanakkor nem kell nekünk okot adni, tudjuk mi az ami rossz, így például a newtoni fizika, amely tulajdonképpen teljesen hiányzik belőle. A buszok és az autók például úgy törnek össze gépezetünk alatt, mintha papírdobozok lennének, a nagyobb ugratók esetében autónk teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik, hol lepottyan, mintha extra gravitációs vonzásban lenne része, hol pedig pattog, mint egy pöttyös labda. A furcsaságok természetesen a legtöbb esetben akkor következnek be, ha túl jól állunk egy adott versenyben, egyszóval kimondom, a program gyakran csal, amit még a Need for Speed-sorozatnak sem néztünk el, és most sem fogjuk megtenni. Nem tetszett továbbá az autók gyakran teljesen realista ellenes mozgása, amit én elhiszem, hogy nehéz élethűen visszaadni, de kérem szépen, mégiscsak az Activision adta a nevét a játékhoz, nekik pedig nem nézzük el az ilyen ökörhibákat.

Ökörhibákból márpedig rengeteg van, a legtöbb a fentiekhez vezethető vissza, hiszen ki nem lesz ideges akkor, ha első helyen áll egy körversenyben, de az utolsó bukkanón autója lufi módjára száll a magasba, leérkezéskor felborul, mint Pista bácsi a kocsmából jövet, majd a végeredmény az, hogy utolsó helyen végzünk, ami ráadásul nem is a mi ügyetlenségünkből fakad. Nem voltam maradéktalanul megelégedve továbbá a hangokkal és a kinézettel sem, bár láttam ennél már lényegesen rosszabbat is, főleg az autók hangjai és a helyenként hallható kommentátor mentek az idegeimre, amit kicsit ellensúlyoztak a jóféle rock-os dallamok, amelyeket a program minden egyes részén hallhatunk. Hogy ne legyen vége a negatívumoknak, muszáj megszólnom az irányítást is, lévén gyakran nem úgy viselkedik az autónk, ahogyan azt mi elviekben a PSP-vel koordináljuk, gyakran nehézkes még az úton is megtartani az óriási dögöket, ami visszavezethető tulajdonképpen a fizika hiányára is, mert egy monster azért mégsem gumilabda.

Ha mindez nem volna elég, nem árt tudni, hogy a Path of Destruction arcátlanul rövid is, nagyjából két délután alatt el lehet érni a húszas szintet, valamint ennyi idő alatt ki lehet játszani az összes versenyt is, utána pedig - hacsak nem vagyunk mazochisták és időmilliomosok - semmi dolgunk a játékban, így alapból is a Home gombocska felé vezetjük ujjacskánkat. Amíg azonban játszunk, garantáltan jól fogunk szórakozni. PSP-n legalábbis a néhány idegesítő momentum mellett én jól szórakoztam, ám ez lehet annak is köszönhető, hogy megszállott fanatikusa vagyok a monstereknek, és alig vártam már, hogy végre irányításom alá vonjam Grave Digger-t. Ha te is imádod ezeket a monstrumokat, a Sony hordozható konzolján ajánlom a játékot, de mielőtt beruháznál rá, érdemes tudnod a hibáit, valamint azt, hogy a szavatossága elég hamar lejár. Persze azért ne tedd felbontás után a hűtőbe a játékot, inkább élvezd ki minden percét - már ha tudod -, hiszen azért nem túl gyakori ez a stílus és koncepció PSP-n. Amíg elő nem került minden hibája, és el nem értem a maximális szintet, addig jól szórakoztam, feltételezem te sem leszel másképpen. Bár azt azért megkérdőjelezem, hogy 5-6 év múltán is emlékezni fogunk-e még a Monster Jam: Path of Destruction névre...