A világ már nem a régi. Bármerre is járunk, utunkat térfigyelő kamerák, a rend őrei, és műholdak kísérik figyelemmel. Az internetre fellépve naprakész, nagyfelbontású képeket találhatunk saját házunkról, és az autónk lassan el sem indul beépített GPS nélkül. Ha a mobiltelefonunkat otthon felejtjük, úgy érezzük, hogy el vagyunk vágva a külvilágtól, s mindezek mellett több tucat közösségi oldalra is bejelentkezünk, ahol minden információt kiteregetünk magunkról ismerőseinknek, és ez által bárkinek, aki megfordul ezeken a honlapokon.
Az EA bábáskodása alatt dolgozó DICE ezt a témát dolgozza fel valamennyire új játékában, a Mirror?s Edge-ben. A parkour/free running stílusnak szinte ikertestvére az environmental puzzle-ként emlegetett, a pálya alapos felderítését, majd apró kiszögeléseken és peremeken való átjutást megkövetelő játékmenet. Az ME azonban a hagyományokkal szakítva mindezt belső nézetre váltva tárja elénk. Laikus szemmel nézve az egész nem tűnik többnek, mint egy hagyományos First Person Shooter, leszámítva azt, hogy itt a lövöldözés nagy részét a közelharc váltja fel, illetve a legjobb esetben az erőszaknak még ezen formája sincs jelen Faith történetében.
A közeli jövőben a fentebb vázolt helyzet olyan méreteket öltött, hogy szinte mindenkiről mindent tudnak az országok vezetői. Az emberek nagy része az állandó kontrollt elfogadta, vagy nem is érdekelte soha, így a szépségekkel teli, változatos világ lassan átalakult egy nyugodt, ám kissé rideg hellyé. Azokat, akik mégis megpróbáltak kiállni a jogaikért, börtönbe zárták, vagy kitoloncolták a peremvidékekre. Ám a hatalom keze nem tudott kiterjedni egy apró közösségre, az úgynevezett Futókra, akik mindent megkerülve juttatják el a fontos információkat a lázadóknak, olyan helyeken keresztül, ahol szinte teljesen rejtve tudnak maradni. Ennek a szervezetnek a tagja Faith is. Egy nap azt a megbízást kapja, hogy juttasson el egy csomagot valakinek, ám a helyszínre érve megdöbbentő dologgal kell szembesülnie. A célpont halott, és a helységben Faith rendőr testvére is ott tartózkodik. Minden nyom arra utal, hogy a nővére követte el a bűntényt, így főhősünk szédületes rohanásba kezd azért, hogy vérét tisztázza a vádak alól. Ez azonban kirekesztettként korántsem olyan egyszerű.
A belső nézet egy ilyen stílusú játéknál elsőre kissé fura, ám hamar megszokható. Faith tud ugrani, falon futni, becsúszni, valamint falról elrugaszkodni. Az akrobatikus mozdulatokkal jobb, ha hamar megbarátkozunk, hiszen az ME játékmenete végig ezekre épít. Mivel mi is a Futók táborát erősítjük, ezért a folyamatos sprintsebesség szintén alapkövetelmény. Ha lassú tempóval közelítünk meg egy olyan helyet, ahol viszonylag nagy távolságot kell ugrani a biztonságos földet éréshez, akkor valószínűleg a életünkkel fogunk fizetni. Ha két-három méteres magasságból esünk le, akkor ahhoz, hogy ne sérüljünk, a földet érés előtt egy guruló manővert kell végrehajtanunk. A továbbjutáshoz gyakran jó alaposan körbe kell nézni egy adott pályaszakaszon, ám a készítők ezt megkönnyítendő, adtak Faith-nek egy különleges képességet is. Ez a Runner Vision, amelynek következtében bizonyos elemeket a pályán piros színben fogunk látni.
Azért, hogy ne érezzük magunkat száz százalékig biztonságban, gyakran üldözőbe vesznek minket hatósági személyek. Ezek elől vagy elfutunk, vagy szembeszállunk velük. Itt jön képbe a pusztakezes harc, amiben főszereplőnk meglehetősen képzett. A bunyó alatt lehetőségünk van kikapni ellenfeleink kezéből a fegyvert, valamint ökölcsapásokkal és rúgásokkal is harcképtelenné tehetünk szinte bárkit. A verekedésben egészen jó kombinációk érhetőek el, ha a fentebb felsorolt cselekvéseket egybe kötjük az ütéseinkkel. Ha például falon futás közben ütünk meg valakit, akkor az megpördül egy kicsit, ezáltal a lefegyverzés gyerekjátékká válik. Ha sikerül megszereznünk egy fegyvert, akkor azzal is pusztíthatunk, de szemben a hagyományos FPS-ekkel, itt mindig csak egy tárnyi muníció van nálunk. Ezért ha lövöldözésre kerül sor, akkor a véges számú töltényt is figyelembe kell venni. Ha hibázunk, fegyverünk gyorsan kiürül, aminek következményei lehetnek, ha több fegyveres őrrel kerülünk szembe. Fontos tudni, hogy Faith csak pisztollyal képes falra felfutni, valamint egyéb akrobatikus mozdulatokat végrehajtani, a nagyobb fegyvereket így kénytelen eldobni, ha valami magaslatra akar felmászni.
A Mirrors Edge lényege az ösztönös úttaláláson alapul. A kezdeti nyugodt tempót hamarosan felváltja az életünkért való futás. Ilyenkor nincs idő leállni gondolkodni, hogy vajon hogyan kell eljutni a hatodik emeletre úgy, hogy a lépcső el van torlaszolva, hiszen ha ezt tesszük, üldözőink habozás nélkül pumpálnak tele ólommal. A játék elején éppen ezért kínosan sokszor elhalálozunk, ám ez ne rettentsen el senkit, hiszen egy-két óra játék után már reflexből fogunk egyre előrébb jutni az ilyen szituációkban. A titok nyitja nem is olyan bonyolult, hiszen általában teljesen lineárisak a pályák, így ha valahol falnak ütközünk, ott valószínűleg a felfelé lesz a helyes irány. Mindig térben kell gondolkodni, nem síkban.
A történetvezetés igen magas színvonalú, a játék közben lezajló rövid párbeszédek mellett a pályák végén stílusosan megrajzolt animációk bonyolítják a sztorit. Az egésznek kicsit olyan hangulata van, mint egy Anime sorozatnak, csak a karaktereknek nincs nagy szemük. Nekem személy szerint tetszettek ezek az átvezető filmecskék, bár igaz ami igaz, Faith néha jobban hasonlít egy gorillára, mint egy emberre. A történet az, ami miatt mindenképpen érdemes végigvinni a játékot, mert sajnos a Mirrors Edge hemzseg az olyan apró, bosszantó hibáktól, ami miatt egy átlag játékos a felénél abbahagyja az egészet.
Pont az a két tulajdonsága teszi tönkre az egész játékélményt az ME-ben, ami az elején elvarázsol minket. Kezdésnek ott van a grafika: mikor először megláttam a várost, szinte a lélegzetem is elakadt. Borotvaéles textúrák, stílusos, realisztikus, mégis kissé minimalista ábrázolás jellemzi ezen részét a játéknak. Ám két pálya után megszokja a szemünk a látványvilágot, és akkor kezdjük el észrevenni az engine (vagy a pályadesignerek) hiányosságait. Az ismétlődő elemek, és textúrák hamar unalmassá teszik Faith történetének vizuális oldalát. Ugyanazokon a tetőkön szaladgálunk, ugyanolyan folyosókra tévedünk be, és úgy általában mindenhol ugyanazt látjuk, egy-két kivételtől eltekintve. Olyan érzésünk van, mintha a pályák között csak a megfelelő irányok felfedezésében lenne eltérés. E mellett a város teljesen kihalt: az irodákban csak pár szék meg asztal van, esetleg egy növény, semmi más. Ha lenézünk egy háztetőről, akkor csak néhány ember jár-kel az utcákon, esetleg még egy autó, és semmi több. Mindez fényes nappal. Mintha egyedül lennénk a hatalmas betondzsungelben, utunkat maximum a rend őrei fogják elállni. Jó példa erre a bevásárlóközpont, ahol a való életben nyüzsögnének az emberek, addig itt ez az épület kong az ürességtől, még a boltok kirakatai mögött is csak dobozokat meg székeket lehet csak látni.
A másik, kifejezetten unalomba fulladó része a Mirrors Edge-nek maga a játékmenet. Mivel az összes pálya teljesen lineáris, ezért a felfedezés öröme, valamint a változatosság is megszűnik létezni a későbbi szinteken. Igaz, a Prince of Persia sorozat is lineáris volt, de ott kárpótolva voltunk a remek harcokkal, valamint a változatos helyszínekkel. Itt nincs lehetőségünk arra, hogyha látunk egy őrt, akkor azt megkerülve jussunk tovább. Minden pálya egy utas, így a taktikát, mint olyan dolgot teljesen elfelejthetjük. A fegyverrel való célzás kifejezetten nehézkés, és azt, hogy egyetlen élet kioltása nélkül jussunk el a végkifejletig, az emberfeletti türelemmel rendelkező játékosokon kívül csak a megszállottak fogják elérni. A checkpoint rendszer néha remek, néha idegtépő: olykor két percenként ment egyet a program, máskor pedig, amikor igazán szükség lenne rá, akkor elhalálozás után egy tíz perces részt kell újra elkezdeni.
Két dolog van, ami miatt azonban érdemes végigjátszani az egész játékot. Az egyiket már említettem, az maga a történet, ami egészen jól sikerült, a másik pedig a kiváló zenei anyag. A lágy elektronikus dallamok olyan fülbemászóak és gyönyörűek, amik tényleg tudják fokozni a hangulatot. Azonban a zene sem feledteti el a játék hiányosságait. A kezdeti szép grafika egy idő után statikus és kissé mesterkélt lesz, és az állandó, minimális hibalehetőséget sem adó játékmenet előbb frusztrálóvá, majd ezt megszokva unalmassá válik. Kár érte, hiszen nagyon régóta vártam egy olyan játékra, ahol végre nem az a feladatunk, hogy mindenkit halálra mészároljunk, hanem a szürkeállományunkat mozgassa meg inkább. Ez a játék lehetett volna a Mirrors Edge, ha a készítők nagyobb szabadságot adtak volna nekünk, ha megadták volna a választás lehetőségét. Hogy ne csak egy irányba futhassunk, és ne ugyanazt a textúrát nézzük nyolc órán keresztül. Mert így sajnos Faith akármilyen jó ugró, a végén elhibázza, és a mélybe zuhan.
