Metal Gear Solid: Peace Walker teszt

/>Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ha szóba kerül a handheld fogalma, akkor sokaknak valamiféle leminősítő jelzőre sikerül asszociálniuk. A legtöbb ilyen játékosnak feltehetően nincs a birtokában egyetlen hordozható konzol sem, ám, ha ez a fenti állítás ezidáig igaz is lett volna, akkor a Peace Walker után egyértelműen értelmét kell, hogy veszítse. Hogy miért is? Mert szintén egyáltalán nem túlzás azt állítani Kojima legújabb művéről, hogy tartalmát tekintve vetekszik, sőt egyes részletek esetében még felül is múlja néhány korábbi nagygépes társát. Amennyi lehetőséget és belsőséget sikerült ugyanis a fejlesztőknek belepakolniuk ebbe a játékba, abból az Activision legalább száz évre előre el tudná látni a Call of Duty-szériát. Éppen ezért, előre is elnézést, ha az alábbi bekezdésekben a játék minden egyes momentuma nem kerül bemutatásra, ez ugyanis szinte egyenlő a lehetetlennel. Természetesen azért mi megpróbáljuk a lehetetlent, és ne lepődjetek meg azon, ha nem tudunk másképpen, csak szuperlatívuszokban beszélni Snake legújabb kalandjáról.

Kezdjük talán első ízben a történettel, ami a Metal Gear Solid játékok esetében egy kényes pont, hiszen, mint feljebb már említettem, ember legyen a talpán, aki minden szereplőt, helyszínt és egyebeket képes volt megjegyezni a sorozat sokéves pályafutása alatt. Talán éppen ezért alakult úgy, hogy a Peace Walker esetében nem alapfeltétel - ettől függetlenül persze ajánlott - a széria korábbi epizódjainak ismerete, főleg azért, mert a legújabb résszel visszatérünk a múltba, egészen pontosan 1974-be, amikor még újdonságnak számított a kazetta, de az orosz T-72-es, mára már több helyen is leselejtezett páncélost - akivel majd meg is gyűlik a bajunk egy boss harc keretein belül - is technológiai vívmányként köszönthetjük. A helyszín Közép-Amerika, a főszerepben Naked Snake (avagy Big Boss), aki feltűnt már a 2006-os, szintén PSP-re megjelent Portable Ops-ban is. Nem csoda hát, hogy a történet alapjai is innen fakadnak, mint ahogyan az sem, hogy egy rejtélyes csoport, akik Costa Rica szívében vertek tanyát, nukleáris fegyverekkel kívánja elhozni a világbékét.

Az alapkonfliktus tehát adott, a megoldást pedig Snake kezébe adják, aki a mi irányításunkkal neki is lódul, hogy megoldja az elsőre roppant nehéznek tűnő feladatot. Ha nehéz nem is lesz a feladat, a nehézségi szintek hiánya miatt akadnak majd fejvakarásra csábító momentumok, ismerős és új arcok, kihívások pedig dögivel, erről árulkodik a közel félszáz főküldetés, és a legalább háromszor ennyi mellékfeladat is. Nem is lehet kérdés, a Metal Gear Solid: Peace Walker minden idők egyik leghosszabb videojátéka lett a PlayStation Portable felhozatalához viszonyítva, ám a legnagyobb meglepetést mégsem ez nyújtja, sokkal inkább az, hogy mindehhez érdekes tartalom is társul, valamint egy olyan játékmenet, ami az első percektől kezdve izgalmas, érdekes és pumpálja az ereinkbe az adrenalint. Fontos megjegyezni, hogy aki soha nem játszott még a sorozat egyetlen darabjával sem, az nyilván furcsállni fogja a fura részleteket - hadd ne mondjak példákat -, de nyugodjanak meg a zöldfülűek, ezek mind-mind a széria sajátosságai, amiket kötelező megszeretni, ezek nélkül ugyanis más lenne a végeredmény.

Aki azonban már ismerten mozog a Kojima által megálmodott részletekben, az rögtön az első másodpercek után magabiztosan irányítja majd a nagyfőnököt, akit egyébként kapásból háromféle - mind más részekből ismert - gombkombinációval tesztelhetünk le, és azzal irányíthatunk, amelyik a leginkább kézre áll számunkra. Ha elindítjuk a kampányt, egy ízes és illő betanító pályával kezdődik a nagy kaland, hogy az is fél-profiként kezdhessen neki a nagy kihívásoknak, aki még életében nem játszott MGS alkotással. A játék menetét az öreg rókáknak minden bizonnyal nem kell bemutatni, az ifjoncok azonban biztosan nem tudják mi fán terem a program, így nekik szóljon a következő pár sor. A Metal Gear Solid: Peace Walker egy igazi, "nézd a hátamat" lopakodós akciójáték, ahol a hangsúly nem azon van, hogy hány golyót tudunk elpuffantani egy perc leforgása alatt, hanem éppen ellenkezőleg. Lesznek pályák, ahol elég lesz csak lopakodással és néhány jól irányzott ütéssel célba érnünk, de ugyanakkor az esély megvan arra is, hogy bármikor fegyvert rántsunk, és ledaráljunk minden ellenfelet.

#tv#

Értelemszerűen ekkor veszik el a játék igazi értelme, úgyszólván varázsa, de köszönhetően a rossz mentési rendszernek - se felirat, se szinkron, avagy se checkpoint, se pályaközi mentési lehetőség -, ha éppen a cél előtti területen fúj riadót egy katona a látványunk miatt, nyilván inkább előrántunk egy M16-ost, és inkább lelődözzük még az erősítést is, mintsem hagyjuk veszni az eddig elért eredményeinket. A pályákon egyszerre két komolyabb fegyver lehet nálunk, de további okosságok, így sokkoló és gránátok is velünk lehetnek, természetesen a Metal Gear Solid sajátosságait jelentő tárgyakkal egyetemben (Fulton, Love Box, és a többi). Egy adott küldetés általában egy több területből álló pályaszakaszból áll, amelyek bőségesen meg lettek pakolva tereptárgyakkal, hogy csendben és halkan el tudjuk végezni teendőnket. Hogy egy feladatot miképpen oldunk meg, arra számtalan lehetőségünk lesz, azonban nem árt észben tartani a játék talán egyetlen negatívumát, az irányítás hátrányait, de inkább hiányosságait, azok ugyanis okozhatnak némi problémát, nem csak a kezdő fanatikusoknak.

Bár háromféle gombkiosztást használhatunk, a tökéletes kombinációt garantáltan nem fogjuk megtalálni, és ironikusan egyszerű válasszal tudunk szolgálni a miértre. A Peace Walker betöltése után ugyanis annyi lehetőséget és opciót tudunk majd alkalmazni, hogy egy gombhoz akár több kombinálási eshetőség is hozzá lett rendelve, a legtöbbször pedig természetesen a legforróbb pillanatokban nem sikerül előcsalnunk azt a mozdulatot, amire nekünk éppen szükségünk lenne. Apró, de nagyon gyakran idegesítő momentum, az automata célzórendszerrel egyetemben. Bár nem vagyunk kötelesek ezt használni, manuálisan célozni, főleg a közeli ellenfelekre a kezdetek kezdetén tulajdonképpen egyenlő a lehetetlennel. Az automata célzás pedig természetesen nem működik hiánytalanul. Távoli használatra esélytelen a pontos célzás, közelre pedig csak akkor fogja be számunkra az ellenfeleket, ha éppen feléjük nézünk. Így ha éppen ránk támad egy csapat droidra hasonlító katona, és a hatósugarunkba csak az osztag fele esik, akkor készüljünk arra, hogy lesz gombcsapkodás és joystick-tépés, ellenkező esetben nagyon hamar kisimul a szívhangunk, ami szappanoperákban sem szokott túl jó előjel lenni. Itt sem az!

Fontos továbbá, hogy a legújabb Metal Gear Solid betöltését követően nem csak a pályákon, avagy a fő- és mellékküldetéseket átélve van élet, hanem a menüben, a Mother Base-re látogatva is kötelező lesz matatnunk, máskülönben azt vesszük majd észre, hogy egyre csak nehezedik és nehezedik a játék, mi pedig még mindig csak egy első szinten lévő MK 22-es pisztollyal osztjuk az ellenfeleket. Az "anyabázison" ugyanis a játék - talán nem harapják le a fejemet a rajongók, ha így nevezem - szerepjátékos elemeit domboríthatjuk ki. Itt kell ugyanis csapatot építenünk, akiket mi magunk verbuválhatunk magunk köré, méghozzá küldetések teljesítésével. Ahogy érkeznek az emberek, bekerülnek a váróterembe, majd onnan nekünk kell elosztanunk őket, attól függően melyik új tag, mihez ért a legjobban. Lesz aki a harcban jeleskedik, míg más a szerelésben van otthon, azonban kell valamit enni is a brigádnak, valamint gyógyszerekre is szükség van, bármennyire is furcsa ezt hallani. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több ember csatlakozik majd hozzánk, így jobban bővül a Combat Unit, az R&D Team, a Mess Hall Team és társaik, ezek szinteket lépnek, és előbb utóbb egyre jobb felszerelések állnak majd a rendelkezésünkre nekik köszönhetően.

Ha például szeretnénk, hogy az M16A1-es fegyverünk szintet lépjen, és erősebb legyen, ahhoz szükségünk lesz ahhoz, hogy az R&D Team a 28-as szintre lépjen. Ha sikerült annyi embert odacsődítenünk, hogy a csoport elérje ezt a fejlettséget, akkor csak megfelelő pénzmagot kell a fegyverre fordítanunk, és néhány kör múlva már használhatjuk is az új csettegőt. Ugyan ez a módszer érvényes tárgyainkra is, és minden másra, csak értelemszerűen másik csapatot kell fejlesztenünk hozzá bizonyos szintre. Egyedi, izgalmas és elsőre bizony óriási káosznak tűnő rendszerről beszélhetünk tehát, azonban érdemes időt áldozni arra, hogy megtanuljuk a használatát, az újabb fegyverek ugyanis megkönnyítik az előbbre jutást. Saját fegyverarzenálunkat, de még főhősünk kinézetét is a küldetések előtt tudjuk majd beállítani, és ami a legjobb, hogy mielőtt belekezdenénk bármelyik feladatba, a program felajánlja, hogy egyedül, vagy éppen társakkal karöltve kívánunk belecsapni a lecsóba, a Peace Walker ugyanis nem csak számtalan lehetőséggel, de nagyon komoly többjátékos mókával is szeretné elkápráztatni a fanatikusokat.

A fentiek értelmében talán már kitalálhattátok, hogy komoly negatívummal nem rendelkezik a Peace Walker, és ez a megállapítás maradéktalanul igaz. Persze az irányításon lehetett volna még csiszolni, sőt, a sorozat korábbi részeit ismerőknek hiányozni fog néhány momentum - például az igazi, nem páncélosok ellen megvívott boss harcok -, de annyit még elkönyvelhetünk, hogy Kojima legújabb művét még a kinézet és a hangok terén sem sikerül megfogni. El nem tudom képzelni, hogy mit csinálhattak a fejlesztők, vagy hogyan sikerült elérni mindezt, de a brutális játékbeli felhozatal mellett egy olyan kinézetet is társítottak a legfrissebb Metal Gear Solid epizód mellé, ami a kis konzol felhozatalában egyértelműen az élbolyba helyezendő, nem túlzás talán a legszebb PSP-s címként sem megemlíteni őt. A pályák ugyanis telítettek, kidolgozottak, változatosak, minden egyes fegyver a végletekig részletes, egyszóval úgy lett felépítve az egész, hogy arra panaszkodni nem lehet, ez pedig maximálisan igaz a hangokra, a szinkronokra és a zenékre is, élettel teli, drámai és valóságos mind. Kiváló munka!

Fontos megemlíteni még továbbá az átvezető animációk milyenségét, amelyek a képregényes, a sorozat ismerői előtt már nem ismeretlen formulát alkalmazzák. Gyakran használják a fejlesztők az ilyen átkötések alatt a mini-játékokat is, amelyekkel bár semmilyen hatással nem vagyunk a történetre, jó érzés, hogy még ilyenkor is gondol ránk a program, az öncélú magamutogatás helyett. Ha egyetlen szóval kellene tehát jellemeznem a Metal Gear Solid: Peace Walker-t, azt mondanám: elképesztő. Fogalmam sincs honnan van ennyi ötlete Kojimának, nem tudom hogyan tudtak ilyen kinézetet kipréselni a kis hordozható masinából, nem fér a fejembe miképpen tudtak ennyi lehetőséget felvonultató programot egy kis UMD lemezre préselni, de az a helyzet, hogy nem is érdekel, mert amit összehoztak nekünk a név alatt, az nem csak a széria egyik legjobbja lett - igen, minden túlzás nélkül -, hanem a PSP játékfelhozatalában is az élen van. Aki ismeri a sorozatot azért, aki nem, az pedig azért vegye meg azt a remekművet, aminek minden PlayStation Portable tulajdonos polcán bérelt helye kell, hogy legyen. Nincs kompromisszum!