Lone Survivor teszt

A Lone Survivor eredetileg 2012 tavaszán jelent meg több operációs rendszerre, azonban másfél év elteltével a készítők kiadták a két jelenlegi PlayStation platformra is. A játék egy oldalnézetes túlélő horror, amelyben a névtelen túlélőt kell terelgetnünk először egy társasházban, majd később kijutunk a városba is. Bár a készítők próbáltak némi gondolkodásra sarkalni minket, aki egy kalandjátékot is végigjátszott életében, annak egy logikai feladat sem lesz megerőltető. Ettől függetlenül a játékra nem mondanám, hogy annyira könnyű, ami annak tudható be, hogy sokszor bóklásztam cél nélkül, éppen pislákoló elemlámpával a folyosókon, mivel ötletem sem volt, hogy merre menjek.

Igazából egyik sem

A játékidő legnagyobb részét az teszi ki, hogy tárgyak után bóklászunk a folyosókon, ám néha egy-kis akció is akad. A Lone Survivorben többször fogunk mutánsokba futni (engem kísértetiesen emlékeztettek a Little Big Planet Hollow-jaira), akiket eleinte jobb elkerülni, később azonban, amikor egy fegyverre is szert teszünk, egyszerűbb örök időkre letudni. Nagyon tetszett, hogy a táskánkban való matatás során nem áll meg a játék, így amikor például éppen egy rothadt húst keresünk, amivel elcsalhatjuk az ellenségeket, megvan az esély arra, hogy már nem is lesz a szörnynek szüksége arra, hogy jóllakjon. Ha már a jóllakásnál tartunk, időnként nekünk is ennünk kell, így érdemes hamar megtalálni a továbbvezető utat, mielőtt kongó gyomorral esünk össze valamelyik sötét folyosón.

Raping time!

A játék egyébként két befejezéssel operál, így érdemes másodjára is nekifutni. Arra azonban készüljünk, hogy ha már tudjuk, hogy merre kell mennünk, alaposan lerövidül a játék (egy-két óra azért így is megvan).

Bevallom őszintén, első ránézésre nem sokat vártam a Lone Survivortől. Hogy még őszintébb legyek, egyszerűen taszított a kinézete. Tudom, hogy mostanában nagy divat a minimalista és retro kinézetű játékok gyártása, de engem kifejezetten taszítanak a kétpixeles programok. Nem azért vettem egy Vitát, hogy olyan játékokkal játsszak, amik a sütőajtón is szaggatás nélkül elfutnak, így az első percekben nem igazán tudtam komolyan venni a játékot. Egyszerűen nem találtam félelmetesnek, amiben szerepet játszott a főszereplő perverz vigyora is. Igen, jól olvassátok, a karakter trollface-re emlékeztető vigyora teljesen megölte a hangulatot, így az első percek után hagytam is a fenébe. Éjszaka azonban újra nekiálltam, és miután ráeszméltem, hogy nem fogsor ragyog a sötétben, hanem orvosi maszk, egyből sikerült beleélnem magam. Azt hiszem azonban, hogy ez sokat elmond a játékról. Egyszerűen nehéz komolyan venni, ha nem tudjuk beleélni magunkat, ha az ember végig tudatában van annak, hogy játszik.

Jól használható a térkép, de igazából nincs szükségünk rá

Bár a grafika nem nyerte el a tetszésem, a hangokkal nem volt gondom, a zenének köszönhetően azért valamennyire bele lehet rázódni a játék világába. A háttérzenén és az effekteken kívül azonban nincs másmilyen hang a játékban, bár a grafikát elnézve ki számított másra? Az irányítás egyszerű, mindössze pár gombot használunk a játék során, így természetesen a Vita képességeit sem használták ki a készítők, bár ennek nem is igazán éreztem a hátrányát.

Hol a másik feled, Edward?

Mindent összevetve el kell ismernem, hogy a Lone Survivor nem egy rossz játék, azonban érezhetően indie projekt. Rövid, a kinézete sem annyira megkapó, és bár vannak benne jó ötletek, azért pár elgondolást én szívesen kikukáznék belőle. Mivel Vitára nem sok horror játék jelent meg, ezért a stílus szerelmeseinek mindenképpen ajánlom, de csak remélni merem, hogy ennél azért komolyabb alkotások is jönnek még a platformra.