LocoRoco 2 Remastered teszt

Mindegyik újrakiadással kapcsolatban elmondható, hogy ezek a régi platformerek sose néztek ki ilyen jól, mint most, hogy a nagy képernyőre portolták őket, és ez maximálisan igaz a LocoRoco 2 esetében. Ráadásul az átültetés most is úgy sikerült, hogy megmaradt a játék hangulata és személyisége, ami ugye ezen stuffok esetében talán a legfontosabb.

A történet itt persze legjobb esetben is másodlagos, de azért nagy vonalakban térjünk ki rá: miután az első részben sikeresen két vállra fektettük a Moja Corps-ot, LocoRoco visszatért békés életformájához, de sokáig nem örülhetett, mert Bon Mucho, a Moja főnöke ismét valami rosszban sántikál. Fő fegyvere egy félelmetes dal, aminek a segítségével ki tudja szipkázni az életerőt bármiből.(Ezt olvasva sokan Zámbó Árpy vagy Fekete Pákó egyik dalára számítunk, de szerencsére nem erről van szó.)

Mintha a Pom-Pom meséit látnám.

Természetesen most is a címadó LocoRoco-kat, kedves kis gömbölyded lényeket irányítunk, akik gombnyomásra összeugorhatnak, egy nagy gömböcöt alkotva, de akár szét is válhatnak több kisebb lényecskéve. Ez a képességük persze a feladatok megoldása során is gyakran hasznosul, előfordulhat ugyanis, hogy egy kisebb nyíláson csak a több kisebb LocoRoco fér át, máskor meg arra van szükség, hogy a súlyuk egy pontban összpontosuljon-ilyenkor csak átállunk a nagyobb formánkra, és már hasítunk is tovább.

A LocoRoco-nk minden pálya során egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy gyűjtögetjük a növekedéshez szükséges virágocskákat, valamint a nagyobb mérettel egyenes arányosságban egyre több felé is tuduk osztódni. Egyes virágok az orrunk előtt vannak, lehetetlen nem észrevenni őket, de azoknak a maximalistáknak, akik mindegyiket össze szeretnék szedni, néha bizony egészen meg kell dolgozniuk a sikerért.

Látom a lábnap kimaradt, tesó.

Az irányítás a stílusnak megfelelően elég egyszerű és barátságos igyekszik lenni. Főleg az L1 és R1 gombokat fogjuk használni, ugorhatunk, dönthetjük a pályát az odébbgurulás érdekében, s a többi. Azért írtam, hogy barátságos igyekszik lenni, mert sajnos ez sok esetben tényleg csak igyekvés, ami nem feltétlenül sikerül minden esetben a játéknak. Egész egyszerűen nem mindig úgy reagál kis gömböcünk, ahogy az elvárható lenne: kisebbet ugrik, nem oda érkezik ahova kéne, és hasonlók. Komolyabban nem ront ez a játékélményen, de gyakorta szül több másodperces bénázásokat.

Örvendetes, hogy bekerült néhány új elem a játékmenetbe. Ilyenek például a víz alatti úszás képessége, vagy az, hogy immár át tudjuk szuszakolni magunkat olyan kis réseken is, amelyeknél az eredeti megjelenés idején vajmi kevés esélyünk lett volna. Ez persze megengedte a fejlesztőknek, hogy új helyekre helyezzenek el felvehető tárgyakat, olyanokra is, amelyek megközelítése még így sem teljesen egyértelmű, de ha törjük kicsit a fejünket, akkor meglehet a megoldás.

Vidám ének hangja száll.

A sok ilyen és ehhez hasonló részlet teszi a LocoRoco 2 Remastered-et egy nem csak szerethető és kedves játékká, hanem egy olyanná is, ami megdolgoztatja az ügyességet, a kreativitást, emiatt pedig teljesen alkalmas a legkisebb gamerek számára is. Ha valaki a gyermekének szeretne egy olyan játékot, ami mentes az ipari mennyiségben történő gyilkolástól, vagy csak szimplán nem akar valami túlbonyolítottés frusztráló stuffot rakni a karácsonyfa alá, akkor ne keressen tovább.

Vannak teljesen új játékmódok is, amelyek közül a legjobb a Mui Mui ház. Ez valójában egy házmenedzselő szimulátor (ha van ilyen stílus egyáltalán), ahol aranyos, éneklő kis kreatúrák lakását csinosítgathatjuk. A pályák során talált cuccokat, nyersanyagokat itt használhatjuk fel, és barkácsolhatunk belőlük asztalt, dekorációt, s így tovább. Egészen szórakoztató, főleg amikor a Mui Mui-k tapsolnak elkészült műveinknek.

Egy másik új játékmód egy verseny-minijáték, ahol négy különböző LocoRoco-ra fogadhatunk, hogy melyik ér be elsőnek a célba. Itt az irányítás nem éppen a mi kezünkben van, pár próbálkozás után nem is túl izgalmas, de némi extra pontért vagy fizetőeszközért néha-néha azért érdemes belenézni. Az ilyen kis újdonságok bár nem egetrengetőek, de nagyon pozitív hatással vannak a játék egészére, hisz több mindent tudunk csinálni, illetve még több dolgot láthatunk a LocoRoco fura, de kedves világából.

Király kecó, még királyabb frizura, mi kell még?

A végéhez közeledve említsünk meg pár olyan dolgot is, amit kicsit elrontott a Japan Studios csapata. Érdekes, hogy bár játék közben nagyon jól néz ki a LocoRoco 2 Remastered, szembeötlő, hogy az átvezető animációkat egyáltalán nem újították fel, ennélfogva eléggé kilógnak. Hasonló a helyzet a menüben is, amely szintén maradt a régiben, viszon a kinézetéről üvölt, hogy kisképernyős gépre lett kitalálva, és emiatt nagyon furán néz ki a tévénken. Érthető, biztos nem a legkönnyebb munka PSP-s cuccot portolni, de ezeknél a részeknél kicsit még belehúzhattak volna, mert így úgy tűnik, mintha csak simán nem lett volna kedvük melózni a menüvel és az animációkkal.

Mindent összevetve azért egy jó kis játék korrekt portjáról beszélünk, ami bár nem hozta helyre az eredeti összes hibáját, de még így is egy párját ritkítóan hangulatos és szerethető platformer. Ha a kontrollnak nem lennének apróbb betegségei, és foglalkoztak volna még egy ici-picit az említett hiányosságokkal, akkor még jobb is lehetne, de azért így is bátran ajánlható kicsiknek és nagyoknak egyaránt.