LEGO Indiana Jones 2: The Adventure Continues teszt

Dr. Henry Walton Jones professzor - alias Indiana Jones - kalandjai kiskoromban kerültek közel a szívemhez, s azóta is szép emlékek jutnak eszembe, akárhányszor rájuk gondolok. Az utolsó rész ugyan nem lett olyan sikeres, mint az elvárható lett volna (ettől függetlenül nekem roppantul tetszett), ám megjelenésével újabb alapot adott a következő Indy-s játék elkészítéséhez. A kivitelezést ismét a TT Games vállalta el, s hogy sikerült-e nekik megütniük azt a bizonyos mércét, alant kiderül.

A játék központi témáját - nem meglepő módon - a legfrissebb rész, azaz az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága alkotja. Aki nem látta a filmet, ám szeretné élvezni Indy kalandjait, bátran nekiveselkedhet a játéknak, hisz nem sok hasonlóságot lehet felfedezni a két médium közt. Az okok egyszerűek, s ha belegondolunk, eléggé logikusak is. Egyrészről a játék a fiatalabb korosztályt célozza meg, s tény, hogy a kicsiknek nem feltétlen kell még ilyen idősen olyan komoly témákkal, problémákkal szembesülniük, mint amelyek a negyedik filmben is feltűnnek - árulás, halál -, másrészt a játék kinézete, LEGO-s megvalósítása is üvölt a viccekért, poénokért, amik ugyan fellelhetőek voltak a kristálykoponya királyságában, mégsem ilyen formában.

A játék ugyanis ott viccel, ahol tud, s azt még hozzátenném, hogy szerencsére. A poénok legtöbbje az átvezető videókban van jelen, amelyeket olyan mesteri szinten készített el a TT Games csapata, hogy emelem kalapom előttük. Minden részletre figyeltek, a viccek tényleg mulatságosak, s ugyanolyan jót tud rajtuk nevetni a hat éves gyermek, mint a harmincötös apuka. Érdekesen írták át a filmekben található durvább jeleneteket is, az ellenségeink komikusak, s nem halnak meg, maximum néha darabokra esnek... de ez már nagyon durvának számít a játék berkein belül.

A negyedik résszel egyébként három fejezeten keresztül fogunk játszani, ám ezek mellett egy-egy fejezet erejéig helyet kaptak az eredeti filmek is, egyféle rövidített verzióban. Ez utóbbiak teljesítésére körülbelül egy-másfél órát kell szánnunk, míg a tetralógia befejezésére pár órával hosszabb időt.
Ez az a szám azonban akkor érvényes, ha csak gyorsan végig akarunk futni a sztorin, s a végkifejlet után nem is nézünk felé többet. Ellenkező esetben, ha minden minijátékot le szeretnénk tudni, minden összegyűjthető mütyürt megszerezni, minden karaktert feloldani, a játékidő drasztikusan meg fog ugrani, csak úgy, mint a legtöbb igényesen kivitelezett sandbox játéknál.


Küldetéseink között az éppen aktuális terepen - ez lehet nepáli falu vagy éppen sivatagi oázis - mászkálhatunk szabadon, érméket gyűjtögethetünk, mellékküldetéseket oldhatunk meg, vagy akár versenyezhetünk is.
Igaz ugyan, hogy ilyenkor határok nélkül mozoghatunk - bár ami azt illeti, a bejárható terepek külön-külön nem túlságosan nagyok -, de azért ne várjon senki egy GTA szinten kidolgozott világot. Míg abban ugyanis, tényleg vért kell izzadni ahhoz, hogy elmondhassuk magunkról, hogy száz százalékosan teljesítettük, addig itt viszonylag egyszerű dolgunk van, a legtöbb minijáték teljesítése következik egymásból. Értem ezalatt például, hogyha megfelelő mennyiségű érmét gyűjtünk össze, abból megvásárolhatunk egy járművet, amivel egy versenyt megnyerve feloldunk egy karaktert, akivel képesek vagyunk speciális missziókat teljesíteni. Összességében a játéknak csak az előnyére válik a sandbox stílus, de nem jelent akkora élményt, nem tolja ki úgy a szavatossági időt, mint a fentebb említett esetében.

A játék LEGO mivoltjából adódóan nem egyszerű feladat a grafikáról beszélni. Mivel a műanyag építőelemek a valóságban sem nyújtanak semmi extra dolgot, ezért a digitális ábrázolásukat tekintve is meg van húzva egy maximális szint, egy felső határ, amit a játéknak sikerült is elérni. A kis kockák, ívek a valóságnak megfelelően tükröződnek, csillognak, ábrázolásuk mondhatni száz százalékosan megfelel a valóságnak. Ironikus, hogy hiába az LIJ2:TAC (ejjj, de szép rövidítés) az egyik legrealisztikusabb játék, számos más, most megjelent produktum szebb nála. Félreértés ne essék, a látványra panaszunk nem lehet.

Azonban nem csak műanyagvilág övez minket virtuális kalandozásaink során, a "háttér", a minket körülvevő statikus környezet "hagyományos" módon lett felépítve. A víz elég szépre sikeredett, a növények viszont az öt évvel ezelőtti időket idézi. Nem mondom viszont, hogy ez negatívum, mi több, ésszerű megoldás a fejlesztők részéről. Miért kellene egy ilyen játéknak felhúzni a gépigényét egy olyan dologgal, ami egyáltalán nem lényeges?

Már említés szinten szó volt az átvezető videókról, itt az idő, hogy bővebben is kifejtsem a véleményem róluk. Röviden szólva: gyönyörűek. Poénosak, dinamikusak, és tényleg szemet gyönyörködtet a látványvilág. Mivel tuningolt ingame jeleneteket láthatunk, ezért tökéletesen beleillenek a játékmenetbe, nem szakítják meg azt, mint a legtöbb játék esetében.


A hangok szintén érdekes pontját képezik a LIJ2-nek. Nem viccelek, ha azt mondom, hogy a Sims lakosainak cseveje az itt hallhatóhoz képest magas szintű kommunikációs forma. Simjeink legalább megpróbálnak valami beszédszerűséget kicsikarni magukból, kincsvadászaink azonban ennek jelét sem mutatják. Hümmögnek párat, s ezzel el is intézték a beszédet. Igaz, hogy jobban örültem volna, ha normális módon közlik az infót egymással, de nem rovom fel a játéknak, lévén a kisebbeknek ez biztosan jobban bejön.
A zenék szépen, tisztán szólnak, s a filmekből ismerős dallamok segítenek elkapni a kalandor-hangulatot. Helyszíntől és szituációtól függően más-más fajta háttérzene hallható, s néha még segítségünkre is vannak - a harcok alatt szóló muzsikák például hamarabb hallhatóak, minthogy az ellenség az életünkre törne, így felkészülhetünk az ütközetre...

...amikkel nem lesz túlságosan sok problémánk. A harcok meglehetősen könnyűre sikeredtek, pár csapással bárkit leteríthetünk, meghalni pedig lehetetlen. Ha ez mégis összejönne, azon nyomban respawnolunk a sajnálatos esemény helyszínén, és folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Időnként ugyan a játék során összeakadunk néhány komolyabb ellenféllel is, de ők sem jelenthetnek senki számára sem komolyabb kihívást. Az ellenük alkalmazandó taktikát viszonylag hamar ki lehet ismerni, s onnantól gyerekjáték a legyőzésük.

Aki nem híve az egyszemélyes játékoknak, az biztosan örömmel fogadja, hogy az eddigi LEGO játékokhoz hasonlóan ezúttal is lehetőségünk van kooperatív nyomulásra. Had ne részletezzem, hogy milyen mértékben megemeli a játékélményt az, amikor egy hús-vér személlyel az oldalunkon toljuk a játékot, nem pedig a mesterséges "intelligencia" által irányított, finoman szólva is khm... khm... egy kavics szintjén álló gép van a segítségünkre.


Nincs játék azonban hiba nélkül, s ezen tény jelenesetben sincs másképp. Időnként kénytelenek leszünk különböző járművekbe pattanni, hogy teljesítsünk egy-egy feladatot. Mondanám, hogy az alattunk feszítő gépek irányíthatóságával van a baj, de nem. Ugyanis olyanuk nincs. Mármint irányíthatóságuk. Viccet félretéve a járművek kontrollja egyszerűen szörnyen lett kivitelezve, sőt, még annál is rosszabb! A legnagyobb probléma az, hogy a kocsik nem önmagukhoz, hanem a kamerához képest mozognak, s mindezt oldalnézetben teszik! A járművek nem képesek a hátramenetre sem, így ha például teszem azt, beleszaladunk egy zsákutcába, esélyünk sincs, hogy kiverekedjük magunkat onnan. Nyomkodhatjuk ugyan azt a gombot, amerre ki szeretnénk menni, de ekkor gépünk megpróbál kifordulni, ami egy szűk helyen esélytelen. És sajnos elég gyakran fogunk mindenféle autós üldözésben részt venni...


Összességében nem bántam meg, hogy kipróbáltam a TT Games legújabb alkotását. Az autós-motoros részek ugyan nagyon nem kellettek volna a játékba, ám szerencsére más komolyabb negatív érvet nem nagyon tudok felhozni a ellene. Élvezetes, vicces, érdekes, s a kooperatív játékmódnak köszönhetően, életkortól függetlenül igazi kikapcsolódást kínál akár az egész családnak. Bátran ajánlom a játékot mindenki számára, aki kicsit is odavan a régészprofesszor kalandjaiért. Higgyétek el, nem fogtok csalódni!