A helyszín ezúttal is egy hatalmas szigetcsoport, ahova a főszereplő, Rico Rodriguez titkosügynök egy banális ügy folytán érkezik. A történetre nem is érdemes szót pazarolni, hiszen leginkább a nyolcvanas évek B-kategóriás titkosügynökös filmjeiből lett összeollózva az egész; a Just Cause 2 esetében azonban a gyenge cselekmény tökéletesen megállja a helyét. A játékba belemerülve ugyanis nem igazán akarunk komoly csavarokat és drámai végkifejletet látni, sokkal inkább indokokat keresünk arra, hogy a szigeteken található összes épületet porig rombolhassuk. Erre az egy dologra tökéletes a Just Cause 2 sztorija, aki viszont mélyebb cselekményt akar, az messziről kerülje el a játékot. Akinek azonban nincs igénye a mélyebb mondanivalóra, illetve nem gondolkodik el a történéseken, az remekül fog szórakozni.

A főszerepet Rico mellett ezúttal is a siklóernyőnk, valamint a vonóhorgunk kapja. E két eszköz jelentősen meggyorsítja utazásainkat, ám most a harcból is jócskán kiveszik a szerepüket. A Just Cause varázsa éppen nekik köszönhető; a lehető legőrültebb kaszkadőrmutatványokat hajthatjuk végre a segítségükkel, legyen szó egy sima utazásról, vagy a legnagyobb harcokról. A vonóhorog fegyverként is használható, s a vele kivitelezhető támadások gyakran csalhatnak mosolyt az arcunkra. Az ellenfeleinket nem csupán magunkhoz ránthatjuk közelebb a segítségével, hanem egyéb tárgyakhoz is hozzáköthetjük őket. A közelben van egy gázpalack? Kapcsoljuk csak össze vele az életünkre törő katonát, lőjük meg a tartályt, és figyeljük, ahogy áldozatunk ordítva repül a levegőbe. Fákhoz, épületekhez ugyanúgy hozzákapcsolhatjuk az ellenségeket, de a legjobb móka, ha járművekkel tesszük ugyanezt.
S ha már a járművek és a grappling-hook kapcsolatáról is szó esett, akkor érdemes megjegyezni, hogy az autókat, helikoptereket is összeköthetjük. Ha úgy érezzük, hogy egy lerombolandó épülethez nincs elég robbanószerünk, akkor keressünk egy légi járművet, s az aljához kössünk hozzá mondjuk egy buszt: máris kész az ideális tömegpusztító-fegyver. A vonóhorog használata kifejezetten intuitív, azaz szinte bármit megtehetünk vele, ami eszünkbe jut. Gyakran nem is a fegyverekkel, hanem ezzel a kis kiegészítővel aratjuk majd a legnagyobb sikereket a harcokban. Sokat segít, hogy a grappling-hook automatikusan rálockol a célkereszthez közeli ellenfelekre, ami jelentősen megkönnyíti a célzást. Kár, hogy ugyanez nem mondható el magáról a lövöldözésről; a fegyveres célzás gyakran körülményes, a tőlünk pár méterre álló ellenfeleket néha kifejezetten művészet eltalálni. Talán ez az oka annak, hogy a vonóhorgot gyakran nem is támadásra, hanem menekülésre használjuk, s a hátunkon elterpeszkedő siklóernyő is igen hasznos az ilyen helyzetekben. Életerőnk viszonylag gyorsan újratöltődik, de csak akkor, ha egy ideig nem sebződünk. Az ellenfelek szűnni nem akaró áradata miatt ez lehetetlen lenne, de hála a két kiegészítőnknek, pillanatok alatt kámforrá tudunk válni.

A szigetvilág hatalmas, a távolságok áthidalására éppen ezért rengeteg lehetőségünk van. A civilektől elszedett autók nagy része éppen csak működik, de szerencsére némi játék után a feketepiacról is van lehetőségünk járműveket rendelni. A motor az egyik legalkalmasabb az utazásra, hiszen gyorsan cikázhatunk vele az egyébként nem túl forgalmas utakon. Sportkocsikat, helikoptereket ugyanúgy rendelhetünk az általunk kijelölt területre, de az utazás legegyszerűbb módja kétséget kizáróan a siklóernyőzés. A vonóhorog és az ernyő kombinációjával szinte bármekkora távolságot leküzdhetünk, csupán a megfelelő ritmust kell eltalálni. A legjobb, hogy az égből az összes járgányra rávethetjük magunkat, amit aztán némi harc után mi magunk vezethetünk tovább. Ha az általunk vezetett gép gyanús, fekete füstpamacsokat ereget, akkor egy gombnyomással a tetejére ugorhatunk a járgánynak, ahonnan aztán átugorhatunk egy mellettünk elhúzó másik autóra, vagy akár egy gyors ernyőnyitással is pozíciót válthatunk.
A Just Cause 2 fejlesztői igyekeztek élettel megtölteni a hatalmas térképet, ami leginkább a mellékküldetésekben mutatkozik meg. Igazából ezek azok a dolgok, amiktől a Just Cause szórakoztatóvá válik; szemben a fő küldetések frusztráló pillanataival, a kisebb feladatok elvégzésénél szinte teljesen szabad kezet kapunk. Példának okáért a szigetvilágban, azaz Panaun rengeteg szobrot láthatunk a környék diktátoráról, amelyek lerombolásáért külön fizetség jár. Ha akarjuk, aláaknázhatjuk a szobrot, de sokkal stílusosabb, ha egy kocsira rákötve döntjük le a talpazatról a hamis bálványt. Az ilyen játékokban már megszokhattuk, hogy rengeteg versenybe nevezhetünk be, s ez itt sincs másképp; ezúttal talán a leglátványosabb, de egyben a legfrusztrálóbb köröket futhatjuk, hiszen a gépek irányítása túlságosan arcade-os lett, s emiatt gyakran a legapróbb hibák is a vesztünket okozhatják. A járművek változatos piruettekkel perdülnek meg, ami remekül néz ki ha sikerül a végén irányban maradnunk, de ha emiatt letérünk a pályáról, akkor esélyünk sincs visszajutni a kijelölt útvonalra. Akármerre megyünk, lépten-nyomon újabb elvégezhető feladatokba botlunk, a térképen szinte egyetlen négyzetcentiméter se áll kihasználatlanul.
A Just Cause 2 látványvilága elődjéhez hasonlóan a jelen generációból is igyekszik kifacsarni a maximumot. A látótávolság hatalmas, a környezet szemkápráztató. Hatalmas hegyeket láthatunk ameddig a szemünk ellát, a buja trópusi növényzet élethűen lengedezik a szélben. Ricot leszámítva talán a karaktermodellek jelentik az egyetlen negatív pontot a grafikában, de az egyéb látványelemekre nem igazán lehet panaszunk. A robbanások kifejezetten jól néznek ki, ráadásul a hangjuk is kihozza a maximumot a hangrendszerünkből. Kár, hogy a robbanásokon és egyéb apró hangeffekteken kívül szinte az összes hang alulteljesít. A szinkron úgy pocsék, ahogy van, ami erősíti ugyan a B-kategóriás filmek érzetét, ennek ellenére egy-két szereplő hangja még a gyengénél is gyengébbre sikerült. A zenei aláfestés minimális, szinte egyetlen traktus se ég bele örökre a hallójáratunkba. Amíg a levegőben repkedünk az ernyőnkkel és hallgatjuk a fülünkbe süvítő szelet, valamint a madarak csicsergését, addig semmi probléma nincs, de a talajhoz közelítve már kibuknak a problémák.
Az első rész problémái itt is visszaköszönnek, igaz valamelyest sikerült kiküszöbölni az elődben látott hibákat. A mesterséges intelligencia még mindig elég problémás, az olykor-olykor társul szegülő gép által irányított embereket gyakran még az előttük tomboló tűz se igazán érdekli. A pálya hatalmas, s bár tele van lehetőségekkel, egy idő után mégis monotonná válhat a játék. A fő küldetések között rengeteg ötletes feladatot találhatunk, de ezek felhőtlen élvezetét sokszor tönkreteszik az időlimitek, valamint a tájékozódás se éppen egyszerű bizonyos helyzetekben. Néha apróbb bugokba is bele lehet futni, de szerencsére semmi olyanba, ami miatt fel kellene adni a játékot. A legnagyobb problémát azonban maga az utazás jelentheti: gyakran az elvállalt feladat következő része a világ másik felén van, s megfelelő jármű hiányában akár húsz percig is eltarthat, hogy elérjük a célunkat.
A Just Cause 2 az előbb felsorolt problémák ellenére mégis egy szórakoztató játék, amely csak ritkán borzolja fel az idegeinket. Az Avalanche csapata a történetet feláldozta a szórakoztatás oltárán, s ez jót tett a produktumnak. Aki könnyed lövöldözésre, szép grafikára és hatalmas, ténylegesen szabadon bejárható világra vágyik, annak a Just Cause 2 ideális választás lehet. A free-roam játékok közül a szabadságot ebben a játékban élvezhetjük ki a leginkább, de vigyázzunk: elegendő idő hiányában gyorsan elmehet a kedvünk az utazás varázsától.