Ezután a várost jártam, be kellett szereznem néhány dolgot az esti bulira. Kora délután elugrottam a tékába, kivettem azt a filmet, amit már évek óta ajánlgattak nekem. Délután leugrottam a konditerembe, de semmi megerőltetőt nem csináltam, inkább csak a lelkiismeretem tisztasága miatt néztem be. Tíz óra tájban elugrottam a hotelbe, ahol végeztem mind a hét célpontommal. Rohadt komcsik, hát nem tudják, hogy hol a helyük? Diszkréten szoktam dolgozni, de azért most is rajtam volt a maszk, sohasem tudhatja az ember ugyebár. Éjfél körül értem haza. Bár, fáradt voltam, de nem annyira, hogy ne nézzem meg azt a filmet. Időutazó autó? Mekkora királyság!”

Nem is tudom, hogy mikor játszottam utoljára olyan játékkal, ahol a vérengzés volt a fő cél. Persze, időről időre a kezembe akad egy-egy durvább alkotás, azonban, hogyha nem a Grand Theft Auto széria valamely tagjáról, vagy más, hasonló kaliberű sandbox játékról van szó, nem szoktam erőltetni a dolgot. Ne értsétek félre, nem a vérrel van bajom, csak szimplán az agyatlan öldöklés engem nem szórakoztat. Ebből kifolyólag soha sem tudtam értékelni sem a Painkillert, sem a Serious Samet, sem más „menjé’ oszt’ öljé'” típusú játékot. Jelen teszt alanya azonban valahogyan mégis kivételt képez, mivel a nyers brutalitás zászlaját lobogtatva rohan be a harctérre, s elvetemültségének köszönhetően könnyűszerrel szúrja át mindenkinek a szívét a zászlótartó rúddal, aki csak szembekerül vele.

A Hotline Miami, mint ahogyan a címből sejteni lehet, Floridába kalauzolja el a játékost, egészen pontosan 1989-be. A játék főszereplője egy bérgyilkos, akitől messze még a nyugdíj, ezért aztán aktívan végzi is a dolgát. Amerre csak jár, hullahegyeket és vértengert hagy maga után, folyamatosan beintve ezzel az alvilágnak. Persze ő csak megbízásból dolgozik, hiszen…
A játék erőssége egyértelműen nem a története. Adott Miami bűnös oldala, egy antihős, néhány gazfickó, illetve a játék kezdetekor látható animáció szerint egy összeesküvés-szerű cselekmény, azonban ez utóbbiról inkább nem nyilatkoznék, azon okból kifolyólag, amiért néhány sorral feljebb nem jutottam túl a „hiszen…”-en. A játékot ugyanis nem tudtam befejezni, így a sztoriba is csak kis betekintést kaptam, annak megítélése tehát csupán néhány pálya alapján történt.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy milyen tesztelő az, aki nem csak, hogy idő előtt abbahagy egy játékot, de még be is vallja ezt a nagyközönség előtt? Nos, először is őszinte. Másodsorban élő. A játék ugyanis olyannyira nehéz, hogy egy-egy pálya harminckilnecdik újrakezdése után már azt fontolgattam, hogy dühömet kiadva egy hangos ordítással ugrok ki az ablakon. Mivel a szobám a földszinten van, így a próbálkozásom bukása előre borítékolható volt, ezért inkább a gyógyszeres szekrényhez vonultam, majd egy doboznyi Valiumot rágcsálva kezdtem el az adott pályát a negyvenedik alkalommal is.
A játék egyértelműen a régi korokat idézi, s tippre azt mondanám, hogy elsődlegesen az igazi vén rókáknak készült, mivel ehhez hasonló kaliberű játékok több, mint húsz évvel ezelőtt voltak jelen a piacon – pontosabban az árkád termekben. A készítők tehát erősen nosztalgikus programot írtak, ami nem feltétlenül probléma, csak szűk réteget céloz meg.

Hogy a tényleges játékmenetről is legyen szó, a Hotline Miami egy kétdimenziós, felülnézetes akció játék, amiben a célunk az, hogy pályáról pályára haladva hamarabb megöljük az ellenségeket, mint azok minket. Ha kitakarítottunk minden helyiséget, véget ér az adott feladat, mehetünk a következő szintre. Az alapkoncepció elsőre nem tűnik túlságosan bonyolultnak, a játék mégis könnyen dührohamot okozhat a legjámborabb lelkű személynél is, ugyanis pokolian nehéz.
A legnagyobb probléma egyértelműen az, hogy míg a főszereplő, azaz az általunk irányított antihős egy golyótól/ütéstől örök álomra szenderül, addig az ellenségeket kicsit több munícióval és/vagy ökölcsapással kell megismertetnünk ahhoz, hogy ők is így tegyenek. Mivel a rossz(abb) fiúk sokan vannak, elég hamar el tudnak minket tenni láb alól, és bár a játékban opció a csendes gyilkolás – agyonütés, vagy dobókés használata -, sokszor egyszerűen lehetetlen kivitelezni az ilyen műveleteket.

A fentieken felül probléma még az, hogy az egyértelmű stílusjegyek sem segítenek nekünk a játék során. Célozni nehéz, mivel felülnézetből nem mindig tiszta, hogy akkor most merre is néz a karakter, a célkereszt pedig nagyon nem az igazi. A belátható tér sem olyan bődületesen nagy, így többször is megesett, hogy „kívülről” soroztak meg, így mire felfogtam, hogy mi is történik, már a saját véremben fürödtem.
Hiába bődületesen nehéz a játék, s előhozza bárkiből a vadállatot, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy kifejezetten jól sikerült a Hotline Miami. Egyrészt a már fentebb említett csendes gyilkolás sokat dob az összképen, mivel nagyon oda kell figyelnünk, ha a sunnyogást választjuk. A felülnézetnek köszönhetően megtervezhetjük az elkövetkezendő mozdulatokat, így simán megjátszhatunk olyan vagány műveleteket, minthogy például a berúgott ajtóval kiütünk egy őrt, egy dobókést állítunk a szobában tartózkodó másik illetőbe, majd mielőtt a fejbekólintott ellenség magához térne, rávetjük magunkat, és szimplán agyonverjük. A probléma az, hogy az ilyet viszonylag ritkán lehet jól kivitelezni, a pályák vége felé pedig már nem is merünk kísérletezni, ezért inkább Rambo-üzemnódban ölünk mindenkit – mivel azonban a lőfegyverek hangosak, elég hamar a nyakunkba szakad félpályányi ellenség, ami pont félpályányival több, mint amennyire szükségünk lenne az adott pillanatban.
Szintén pozitív, hogy némi szerepjátékos elem is került a pixelhalmazba. Teljesítményünktől függően a pályák végén különböző állatmaszkokat kapunk, amik egyedi képességekkel ruháznak fel minket. A játék húsz pályáján összesen huszonöt maszkot lehet megszerezni, panaszra tehát nincs okunk. Ezeken felül harmincöt fegyver áll a rendelkezésünkre, tehát az arzenálunk változatossága sem hagy kivetnivalót.
Kinézetét tekintve a játék, mint ahogyan már említettem, abszolút az ősidőket idézi, ebből kifolyólag a gépigénnyel senkinek sem lehet komolyabb problémája. Régebben, egészpontosan a Super Meat Boy tesztjénél már kijátszottam ugyan ezt a kártyát, de most ismét ellövöm: a pontozásnál látható szám nem ténylegesen a grafikát minősíti, hanem szinkronban áll a játék összképével.

Hangok tekintetében szintén hasonló módon nyilatkozhatok. Korhűk, ha mondhatjuk ezt, magyarul nyolcbites zenék és effektek kísérnek végig minket, de semmi kiemelkedőt nem tud a játék nyújtani. Ha a küldetések között hallható zenéhez hasonló lenne a játék többi szólama is, nem lenne okunk a panaszra, viszont sajnos a többi hang korántsem maradandó.
Mindent összevetve tetszett a Hotline Miami, azonban nagyon nem az én világomat képviseli a játék, s emiatt számomra nem is lesz maradandó cím. A legnagyobb probléma a játékkal az, hogy nem ingyenes, vagy legalábbis nagyon olcsó. Jelenleg nyolc és fél euróért juthatunk hozzá a vérbő pixelhalmazhoz, amit szerintem kicsit magas ár azért, amit összességében kapunk. Részemről tehát nem kihagyhatatlan vétel, aki azonban az ősidőkben részese volt annak, amint a játékok elkezdték térhódításukat, kellemesen nosztalgiázhat.