Hard Reset teszt

A Flying Wild Hog magyarul Repülő Vaddisznó) nevű csapat, bár ezzel a játékkal debütált a piacon, közel sem amatőr fejlesztőkből verődött össze. A City Interactive, a CD Projekt RED, és a People Can Fly szakemberei összefogtak, és születendő gyermekükkel méltóan próbáltak tisztelegni minden játékplatformok ősatyja, a PC előtt. Saját bevallásuk szerint egy vérbeli old school játékot akartak létrehozni mai grafikával, de régi szokásokkal és régi stílusú játékmenettel, kerülve mindenféle modern flinc-flancot, amihez oly nehezen szoktak hozzá az egykori ősgamerek. A vállalkozás tehát felettébb nemes, és a végeredmény sem lett rossz, eltekintve néhány apróbb hibától, amire nem lehet magyarázat a retro-feeling és az exkluzivitás.

A Hard Reset történetéről (már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) lerí, hogy csak alibiként van jelen, vagyis azért, mert a nagy könyv szerint "muszáj" lennie valaminek, amivel megmagyarázhatják a játékbeli mészárszék létjogosultságát. 2436-ban járunk, amikorra a gépek szinte teljes mértékben átvették az irányítást az egész világ fölött, és... Nem folytatom, úgyis tudjátok: emberek vs. robotok, hatalmas összecsapások, ki éli túl, stb., ahogy azt már kismilliószor láthattuk. Játékosként Fletcher őrnagy bőrébe bújva csöppenhetünk a harcok kellős közepébe, és mutathatjuk meg, hogy bár gépekkel erőteljesen kiegészítve, de mégis teljes értékű emberként mennyivel többet érünk holmi lövöldöző, robbantgató, városokat és azok lakosságát elpusztító robotoknál.


Bár a sztori felszínessége még beleférne a retromegidézés kategóriájába, az már kevésbé, hogy a játék könnyen fullad rövid idő után az unalom poshadt mocsarába. Jönnek a robotok, szétlövöm őket, eljutok egy pontra, megnyomok pár gombot, jönnek a robotok... és ez így megy egészen a játék végén felgördülő stáblistáig. Apropó, a játék vége: ez az a pont, ami kicsit talán túl hamar, mintegy 4-5 órányi lövöldözés után elérhető. Manapság persze ez nem egyedülálló eset, és sokan meg sem lepődnek, ha nem rabol el ennél több időt az életükből egy-egy új szerzemény, az azonban biztos, hogy ha valamiben, akkor ebben igazán követhették volna a készítők az általuk is hangoztatott old school életérzést, vagyis kicsit változatosabb játékmenettel belepakolhattak volna még néhány órányi kalandot ebbe az egyébként egyáltalán nem rossz koncepciót képviselő lövöldébe.

Talán furán hat, hogy a negatívumok sorjázása után is azt merem mondani, hogy nem rossz játékkal van dolgunk, de mit lehet tenni, ha az ember a fent említett ősgamerek csapatát erősíti, és ha a Hard Reset - hibái ellenére is - oly sok szerethető elemet tartalmaz. Ott van például a grafika, a hangok, a fegyverek, és a mindezekből összeálló remek, és manapság szinte egyedülállónak számító hangulat. Noha meglehet, hogy épp ezek azok a pontok, amelyek terén a legkevésbé "régies" a játék, a 21. század trendjeihez történő kisebbfajta alkalmazkodások inkább üdvözlendő, mintsem elvetendő elemei ennek a cyberpunk jövőbe bújtatott akciózásnak. Jöjjenek tehát a pozitívumok!

A grafikáról egész egyszerűen kijelenthetjük, hogy iszonyatosan szép! A pályák, karakterek, fegyverek, és tereptárgyak textúráiról egész egyszerűen lerí, hogy profi munka eredményei, és így van ez még akkor is, ha mindez esetleg kevésbé látszik a mellékelt screenshotokon. Így kell kinéznie egy játéknak 2011-ben! A borús, kívül-belül sötét, hangsúlyosan kék és piros tónusokkal játszó környezet olyan erős atmoszférát teremt, ami azonnal magával ragadja, és gyönyörködésre sarkallja még a világosságban és nappalban hívők maroknyi táborát is. Nem beszélve arról, hogy ez a környezet, ha nem is nagymértékben, de könnyedén rombolható, lévén minden pályát teletömtek felrobbantható hordókkal és egyéb, elektromos áramtól duzzadó tárggyal, melyekbe belelőve jelentősen megkönnyíthetjük az ellenséggel vívott harcunkat. Sőt, nagyon is érdemes már a játék elejétől folyamatosan keresni ezeket az olykor rejtett, olykor nagyon is hivalkodó mentőöveket, mert néhány részen szinte képtelenség lesz ezek nélkül boldogulnunk.

Micsoda? Akkor ez a játék nehéz? Azt kell mondanom, hogy nem is kicsit! Még a normál nehézségi fokozat is csupán teljesíthetetlen célként lebeg majd azok szemei előtt, akik korábban kizárólag a manapság dívó trendeknek megfelelő FPS-eken próbálták ki, milyen keményen tudják szétcsapni az ellenfelek kicsiny kobakját, nem is beszélve a hard, insane és extrém módról. Nincs ugyanis magától újratöltődő élet - bár magát regeneráló pajzs és lőszer éppenséggel akad -, van azonban a játék előrehaladtával egyre nagyobb méreteket öltő robotinvázió, mely a faj egyre erősebb képviselőit vonultatja fel. Ráadásul mindez párosul azzal, hogy nincs túl nagy bejárható terület sem, így a csőszerű pályákon végignyomulva gyakran érezhetjük úgy, hogy ellenfeleink "az istenverte falakból jönnek elő" - hogy egy klasszikust is idézzek.


Az életerő utánpótlásáról a pályákon elhelyezett, valamint a rommá lőtt robotlegényekből kipattanó, zöld színű health packek gondoskodnak. Ezeken kívül találhatunk még kék, piros és sárga energiacsomagokat, melyekhez szintén a fent említett módokon juthatunk hozzá. A piros lőszert ad az egyik, a kék pedig plazmát a másik nálunk lévő fegyverbe, míg a sárga egyfajta tapasztalati pontként funkcionál, melyből bizonyos mennyiséget időről időre összegyűjtve fejleszthetjük fegyvereinket és ellenálló képességünket. A játék kezdetén meglévő két csúzlinál ugyanis nem is lesz több nálunk az egész sztori alatt, ám szorgos és szemfüles xp-gyűjtögetéssel könnyen elérhetjük, hogy gépfegyverünk idővel shotgunná, gránát-, vagy épp rakétavetővé alakuljon, ha mi is úgy akarjuk. Ugyanez a helyzet a plazmavetővel, ami az elektrosokk legváltozatosabb módjain túl felfejleszthető akár egy úgynevezett smart gunná, amivel falakon keresztül is érzékelhetjük és likvidálhatjuk a ránk leselkedő, gépolajtól duzzadó szörnyetegeket.

A fejlesztéseken túl különféle achievementeket is megszerezhetünk egy-egy nagyobb ellenfél kiiktatásával, vagy különböző gyilokkombinációkkal, melyek gyűjteményét aztán az egyébként rendkívül elegáns menü megfelelő pontjára kattintva csodálhatjuk meg. Ha már a menünél tartunk, egy valami szinte azonnal feltűnhet annak első megpillantásakor: nincs multiplayer mód. A készítők nem várták meg, hogy felháborodott újságírók és játékosok tucatjai hánytorgassák fel hiányosságként ezt a tényt, így már a játék megjelenése előtt kijelentették: "Nem lesz multi, mert a régi játékokban sem volt, ráadásul így jobban tudunk koncentrálni az egyjátékos mód teljesebb kidolgozottságára." Becsületükre legyen mondva, hogy tartották a szavukat, és néhány kisebb hibától eltekintve valóban remekül kidolgozták a single playert.

Lehetne még hőzöngeni a hiányosságokon és a kevésbé sikerült elemeken - mint pl. a pályák közötti, low-grafikás, képregényszerű átkötő "videók" alkalmazása, vagy az a furcsaság, hogy karakterünk nem tud guggolni, és az erőteljes blur-effekttel tarkított futás is túl hamar kifárasztja - de mindezek annyira eltörpülnek azok mellett az igényes megoldások mellett, amik alapvetően jellemzik a Hard Resetet, hogy háborgásunk garantáltan semmivé foszlik az első pálya végére érve. Remek ötletnek tartom például, hogy a tájékozódást segítő, iránymutató nyíl nem ormótlankodik nonstop a képernyőn, hanem egy külön gombbal hívható elő, ha szükségünk lenne rá. És ami végképp felteszi az i-re azt a bizonyos pontot a Hard Reset esetében, az nem más, mint a hangkulissza, vagyis az effektek és zenék remek kombinációja, ami rengeteget hozzátesz a játék hangulatához, és sokkal élvezetesebbé teszi a gépszörnyek halomra ölését. Aki minderre ráérez, az garantáltan nem akarja majd abbahagyni a játékot, és képes lesz akár addig nyűni hőn szeretett számítógépét, amíg az esetleg le nem fagy. Aztán kezdődhet minden elölről, vagyis jöhet a Hard Reset.