God of War: Ghost of Sparta teszt

/>Ha visszaemlékezünk az eddig megjelent God of War epizódokra, akkor elkönyvelhetjük, hogy tulajdonképpen mindenről volt bennük szó, de Kratos életéről vagy csak érintőlegesen, vagy semennyire sem. A Ghost of Sparta legnagyobb érdekességét az adja, hogy ezúttal végre egy kicsit közelebb kerülhetünk a piros-fehérre mázolt főhőshöz, aki a játék története szerint még élő fiútestvérét, Deimos-t szeretné felkutatni a görög mitológia útvesztőiben, miközben elveszíti saját anyját, megküzd a görög joghurt receptje helyett a legnagyobb istenekkel és azok teremtényeivel, majd amikor megtalálja szeretett testvérét, a családi idill helyett valami teljesen más vár rá. Talán nem lövök le túl nagy poént - sploiler-veszély, riadó -, ha elárulom, hogy Deimos társaságát nem sokáig élvezhetjük majd a fináléban, ám az utolsó képsorok, az utolsó pillanatok, a sztori befejezése, az valami frenetikusra sikeredett, hiszen bár elviekben Kratos mindenkit elveszített élő hozzátartozói közül, akad még, aki életben van, csak róla éppenséggel maga a festett ördög sem tud. Ám legyen elég a történetből ennyi, így is túl sokat fecsegtem ki róla, így vessük inkább bele magunkat a játékmenetbe.

A God of War: Ghost of Sparta elődeihez híven most sem lett egy könnyed játszani való, nem csak a piros testnedvből, hanem a trágárságból, a szexualitásból és a brutalitásból is kijut egy nagy adag mindenkinek, ebből a szempontból tehát nem változott semmi sem a közvetlen elődhöz képest, ami jelen esetben a Chains of Olympus lenne, ahhoz érdemes ugyanis hasonlítani Kratos legfrissebb kalandját. Aki ugyanis azzal játszott, az szinte azonnal otthon fogja érezni magát a Ghost of Sparta betöltését követen, lévén első körben ugyanazok a támadások, képességek, irányítás, de még a kombók gombkombinációi sem változtak meg. Mindezekre nyilván nem is volt szükség, hiszen ami már akkor is működött, az miért ne működhetne most is? A válasz logikus, mint ahogyan a Sony határozata is, ami valahogy így szólhatott a Ready at Dawn fejlesztőcsapatához: "Készítsetek egy olyan folytatást az első PSP-s mellékszálhoz, ami alapjaiban ugyanaz, de szebb, jobb és lényegesen több annál. A történet pedig legyen személyes, túlzottan személyes." Ez lehetett tehát a recept, és a fejlesztők, akár hiszitek, akár nem, sikeresen megfőzték ezt az ételt, amiből bár hiányzik némi összetevő, a végeredmény mégis ízletes és laktató.

Kratos kalandjait továbbra is hátsó nézetből élhetjük át, kellő távolságból követjük a vadembert, nehogy a jól ismert és jellegzetes láncos kardjaival minket is jól kupán vágjon, még a végén piros gömböket hányva elejtenénk a kis PSP-t, aztán volt God of War, nincs God of War. Mivel remélem a legtöbben akik idetévedtetek, játszottak már a korábbi PSP-s epizóddal, ezért most nem hagyatkoznék arra, hogy aprólékosan bemutassam a játék menetét - ergo megyünk és kaszabolunk ezerrel, miközben jobbnál jobb és látványosabb kombókat hívunk elő Kratos-ból -, az alant megíródott sorokban inkább néhány újítást és különbséget veszünk górcső alá, hiszen, mint az már remélhetőleg fentebb is kiderült, újdonság az akad bőven. Vannak például új ellenfelek, méghozzá nem is kevés, bár számtalan régi szereplő is visszaköszön az elődből, főleg az idegesítőbb darabok, akadnak új szörnyetegek is, amelyek abban nem változtak, hogy színes labdacsokat köpködnek ki magukból az elhalálozásukat követően. Általában pirosat, de előfordul, hogy zöldet vagy kéket. Ilyenkor nem a hasukat rontották el áldozataink, hanem különböző képességeinket és életerőnket feltöltő golyókat szórnak, amelyek el sem tudnánk képzelni milyen hasznosak tudnak lenni. A kék labdacsok például a villámtevékenységünket tornázzák fel, míg a pirosak elkölthető pontokat adnak, amelyekkel főhősünk felszerelését fejleszthetjük, a Blades of Athena-tól kezdve a Horn of Boreas névre hallgató fegyverig.

#tv#

Újfent képesek leszünk több szintet elérni a harci alkalmatosságainkkal, amelyek új és erősebb támadásokat, valamint kombókat oldanak fel, de útközben különböző ládák nyitogatásával egyéb gusztustalanságokat is összegyűjthetünk a Gorgon szemektől kezdve, a Főnix tollakon át a Minotaurus szarváig, amelyekkel képességeink, illetve életerőnk mennyiségi együtthatóját leszünk képesek megnövelni. Az újdonságok között megemlítendő még a víz és az úszás képességének megjelenése, amivel újabb fejtörőket tudtak megvalósítani az illetékesek, de szintén jó ötlet volt a spártai katonák felszerelését ráaggatni Kratos-ra, ami bár csak néhány pályán érhető el, a védekezésre kiválóan alkalmas pajzs, valamint a hajításra is használható lándzsa nagyon hasznos párosítást nyújtott, nem bántam volna, ha ez az elejétől velünk van. A főbb újdonságok között természetesen néhány új képesség és új fegyver is megtalálható, ha ez még nem derült volna ki a fentiekből, azonban egyéb friss tartalommal alig-alig találkozhatunk.

Ott vannak például a fejtörők, amelyek szinte teljes egészében az elődben is látott sémákra épülnek, nagyon minimális újdonságokkal, sőt, mintha kevesebb is lenne belőlük a Ghost of Sparta-ban, ami tekintettel arra, hogy a teljes játékidő is lerövidült a Chains of Olympus-hoz képest, önmagában nem, ezzel a ténnyel együtt azonban óriási hiba. Az összecsapások esetében sem történt túlzott változás, bár az új képességek és fegyverek miatt itt nem érdemes panaszkodnunk, na meg Kratos mozdulatait akár órákig képesek vagyunk elnézegetni még úgy is, ha folyamatosan csak ugyanazt csinálja, lévén továbbra is részletesek és látványosak a támadásai. Az újdonságból tehát kevés jutott, ezt kár is lenne tagadni, emiatt én sem tudok őszinte mosollyal tekinteni a végeredményre, annak ellenére sem, hogy igazából emiatt nem szenved csorbát a játék fénye, lévén a történet nagyon hajt minket előre, a harcok és a fejtörők pedig továbbra is szolgáltatnak akkora élvezeti faktort - még, ha már láttuk is lényeges mennyiségüket -, hogy az első pillanatoktól az utolsóig élvezzük Kratos kalandjait. Természetesen van még, ami rátesz egy lapáttal minderre, ez pedig nem más, mint az utánozhatatlan koncepció.

Az ugyanis, hogy immáron ötödszörre is mi tudja megfogni az embert egy fiktív görög mitológiai koncepcióban, azt nehéz lenne megmagyarázni, egyszerűen kimeríthetetlen és megunhatatlan ez a mitológiai világ, amiből a Ghost of Sparta is szaftosan merített magának, függetlenül attól, hogy a történet most inkább személyesebb vonalon zajlik. Midas király véresre verése vagy éppen Athéna kifigurázása ugyanis még így sokadszorra is roppant érdekes tud lenni, hiszen úgy láthatjuk viszont ezt az egész kitalált világot, ahogyan iskolai történelemkönyveink garantáltan nem mutatták meg nekünk. Nem mellesleg a legújabb PSP-s God of War valami hihetetlen kinézettel rendelkezik. Nagyon komoly polírozást hajtottak végre az illetékesek rajta az elődhöz képest, lényegesen részletesebb, szebb és több lett minden, kezdve az átvezetőktől, a mozgás-animáción át az effektekig, derekas munka született itt, akárcsak a zenei részleg esetében is, lévén a fejlesztők újfent kiváló dallamokkal és drámai, de nem túljátszott, felső kategóriás szinkronokkal látták el a produkciót. Csillagos ötös mindkét részlet, ehhez aligha férhet kétség.

Azzal kapcsolatban viszont már lehet kötekedni, hogy a játék miért nem érdemel kiemelkedően magas pontszámot. Hiába ugyanis a megunhatatlan koncepció, az elragadó, valóban izgalmas történet, a látványos harcok és maga Kratos karaktere, ha egyszer kevés az újdonság és viccesen rövid a játékidő. Márpedig egy God of War játékot senki sem szeret 4-5 óra alatt letudni, igazam van? Pláne, ha a sorozat alighanem eddigi legjobb története társul mellé. Akárhogyan is nézzük, a Ghost of Sparta nem sikerült tökéletesre, de hibái ellenére is az idei esztendő egyik legjobb PSP-s címévé lépett elő. Számomra egyértelműen a legjobb, de azért volt nekünk egy Metal Gear Solid: Peace Walker-ünk, illetve egyéb kiváló darabunk, amelyek lehet, hogy összességében jobbak és tartalmasabbak voltak a legújabb God of War mellékszálnál, azonban arra mérget vehettek, hogy egy másodpercig sem voltak élvezetesebbek. Merthogy a Ghost of Sparta minden másodperce egy élmény, és éppen ettől jó. Az a néhány aprócska hiba meg szúrja annak a szemét, akinek éppen szálka ment bele a nagy kaszabolás közben. Ha csak fele ilyen jó folytatást tudna készíteni PSP-re a Ready at Dawn, mi akkor is követelnénk, ez ugyanis kétségtelenül szép munka. Na, ez itt tényleg Spárta!