Fate of the Pharaoh teszt

Ugyan degradáló tényező lehet, hogy a világ jelentős hányadának a videojátékokról a különféle közösségi oldalakon megtalálható alkalmazások, illetőleg a böngészőből futtatható alkotások jutnak eszükbe, jelen esetben mégis jobb ez a modern szemlélet, mint a korábbi konzervatív, de mégis inkább hamis látásmód. Ezen szeretne némiképpen változtatni a számtalan műfajban, de elsősorban a casual rétegnek szánt játékokban érdekelt Cateia Games, akiknek egyik legutóbbi programját, a Fate of the Pharaoh-t fektettük tesztpadunkra.

A múltban számtalanszor tapasztalhatták már a játékiparban nyitott szemmel járó felhasználók, hogy a legtöbb casual kategóriába helyezett cím alapja tulajdonképpen nem is annyira casual, sokkal inkább valamiféle régi, elfeledett, netán csak ritkán használatos, de amúgy abszolút a hardcore rétegnek szóló cím nyúlása. Hasonló a szituáció a Fate of the Pharaoh esetében is, amelyet személy szerint már az első pályát követően megszerettem, majd egy idő után leesett a tantusz is vele kapcsolatban, lévén rájöttem, hogy aranyos, színes, eladható és könnyen megtanulható játékról van szó, a háttérben mégis a valamikori városépítős és menedzselős stratégiák húzódnak meg alapként. Merthogy a régmúlt Egyiptomjába - igen, fáraók, piramisok, Nílus, más egyéb - korába kalauzoló alkotás tulajdonképpen ezt a műfajt képviseli, érdekessége azonban, hogy egy eladható és bárki számára áttekinthető, azonnal kezelhető, mondhatni közérthető formában tálalva.

Ha most a nagy hardcore arcok úgy döntöttek, hogy nem is olvassák tovább ezeket a kósza sorokat, akkor később igencsak megbánhatják döntésüket, hiszen én tudom a legjobban, hogy "minden casual cím rossz", de ha egyszer kipróbáltuk, akkor garantáltan a rabjává fogunk válni. Az efféle alkotásoknak ugyanis akad valamiféle rejtett bája, amelynek köszönhetően elég néhány másodpercet eltöltenünk vele és garantáltan azonnal örök szerelembe fogunk esni. A Fate of the Pharaoh tökéletesen ilyen és garantáltan még a legkeményvonalasabb játékosokat is az ujja köré fogja csavarni a "csak még egy pályát" mondatokat ismételgetve. Nem érdemes azonban úgy dicsérni valamit, hogy azt sem tudjuk róla mi fán terem, így tereljük is egy új mederbe ezt a játéktesztet és vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mitől is olyan jó a Fate of the Pharaoh, hiszen az a tény önmagában kevés, hogy egy leegyszerűsített, eladható és közérthető városépítős stratégia, annak ellenére is, hogy ez a megfogalmazás már-már a tökéletes definíció fogalmával vetekszik.

Lássuk azonban a medvét, avagy a fáraót. A játék a Nílus völgyében, rengeteg, közel ötven küldetést tartalmaz majd egy kissé klisés történet köré felgöngyölítve, amivel a hasonló alkotásokhoz híven, ezúttal sem kell törődnünk. A játék alapját minden esetben egy adott, kezdetben még kicsi, majd a későbbi szinteken egyre nagyobb városállam menedzselése teszi ki. Akárcsak a legtöbb hasonszőrű alkotásban, így ezúttal is van egy központi épület, avagy a palota, ami köré kell felépítenünk - természetesen előre megadott helyekre - az első házakat, amelyek eleinte csak sátortáborok, majd egyre komolyabb épületek, már-már társasházak lesznek. A lakókat a város életben tartása érdekében adókkal kell sújtanunk, így bizonyos időközönként behajthatjuk tőlük az aranyat. Minél jobb épületről lesz szó, annál több nemesfémet tud majd beszolgáltatni a vezetésnek, ám lassan a testtel, hiszen ahhoz, hogy komolyabb lakóházaink legyenek, nem lesz elegendő csak arannyal rendelkeznünk.

A Fate of the Pharaoh ugyanis négy nyersanyag, illetőleg tulajdonság köré épül fel, ezek az arany, az építőanyag, a vallás és a jókedv. Az első szinteken elegendő lesz az arany, hogy kisebb házikókat építsünk fel, majd később, a komolyabb lakóépületek esetében kötelezően építenünk kell egy bányát is, amely nyersanyagot termelve lehetővé teszi a kőházak felépítését, amelyek így több aranyat fognak termelni számunkra. Ez a folyamatos fejlődés és fejlesztés uralja az egész játékot, amely az utolsó pályákra már elég komoly fejtörést fog tudni okozni, hiszen megjelennek a lakók kívánalmai, így vizet és ételt kell biztosítanunk számukra, de a különféle építmények előbb vagy utóbb el is romolhatnak, aminek köszönhetően dugába dőlhet a teljes gazdaságunk, hiszen a javítás egyrészt időbe, másrészt aranyba fog kerülni. Apropó idő! Éppen a legfontosabbat felejtettem ki a fenti monológból, lévén a Fate of the Pharaoh minden egyes pályáján elsősorban az idővel harcolunk, ezáltal nem kevés izgalom is társul a szintek mellé.

Természetesen nincs éppenséggel semmi probléma akkor, ha lejár az előre kirendelt időmennyiség, ugyanakkor a végső elszámolásnál, hiába teljesítjük az adott feladatot, kisebb értékelést fogunk kapni, ezáltal elbúcsúzhatunk a jó lelkiismerettől, a büszkeségtől, na meg néhány achievementtől is. Ahogy haladunk majd előre az alkotás történetével, úgy fogunk egyre csak szűkölködni az idővel, így tehát az utolsó missziók végrehajtásakor már csak úgy győzedelmeskedhetünk maradéktalanul, hogy mérnöki pontossággal, tulajdonképpen hibátlanul hajtjuk végre a feladatot. Hogy mégis miféle feladataink lesznek a játékban? Többnyire sajnos ugyanazok, a változatosság hiánya szemet szúró lesz, így a legtöbb esetben össze kell gyűjtenünk bizonyos mennyiséget ebből vagy abból a nyersanyagból, vagy fel kell építenünk bizonyos mennyiségű épületet, de akadhatnak másodlagos feladataink is, így például, hogy tisztítsuk meg az összes utat az odatelepedett aligátoroktól, kígyóktól vagy egyszerű fatörzsektől.

A játék ugyan eléggé ismétlődő, gyakran egymás utáni pályákon is elképesztően hasonló feladatokat kell megoldanunk, de mégis annyira hangulatos és vonzó az egész mechanizmus, hogy egyszerűen muszáj végigjátszani egy következő, meg egy következő, na meg még vacsora előtt egy, de aztán azért fürdés előtt is egy további szintet. A saját magunkkal történő versenyzés tehát úgy tűnik még 2012-ben is nagyon kedvelt forma, dacára azon negatívumnak, amit az előbb kiemeltem számotokra. A Fate of the Pharaoh-ra azonban ezért sem lehet haragudni, hiszen egyszerűen nem hagyja a program külleme. Az ugyanis gyermeki bájakkal rendelkezik! Egyszerű a grafika, ez nem is lehet vitás, mondhatni mesés és rajzfilmes az egész, de egy efféle koncepciótól éppen ezt várja el az ember, hiszen ugyanez a küllem például a Cities XL-sorozat grafikus motorjával már nem olyan biztos, hogy képes lett volna elragadtatni minket. Ez a gyermeki ártatlanság azonban leborotválta a szőrt a szívünkről.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy a Fate of the Pharaoh egy rendkívül kellemes pár órát okozott számomra, ameddig a tesztelésével voltam elfoglalva. Ugyan lehet, hogy korábban az Anno 2070 forgott a merevlemezemen, azelőtt pedig a Saints Row: The Third, de így is garantáltan szórakoztam olyan jól, mint az említett két cím esetében. Habár a hardcore játékosoknak hiába is magyaráznám, hogy mekkora élményt okoz a játék, ez tipikusan olyan cím, amit ki kell próbálni ahhoz, hogy magával ragadjon. Hiszen teszem azt miért is olyan jó még mind a mai napig betölteni egy olyan játékot, ahol különféle növényekkel kell túlélni a zombik támadásait? Nincs rá egyértelmű és meghatározható válasz, egyszerűen csak azért, mert képes élményt közvetíteni, illetőleg felébreszteni bennünk gyermekkorunk legszebb éjszakáit, amikor a játékok döntő többsége még nem feltétlenül az öncélú erőszaktól volt hangos. A Fate of the Pharaoh éppen ilyen, így örök gyerekeknek egy baráti vállveregetés és egy forró csokoládé társaságában sok szeretettel ajánlom.