Duke Nukem Forever teszt

Akinek a Sas-kabaréval ellentétben mindenhez van egy poénos megjegyzése. Mindenki tudja, hogy egy félisten, egy cool, macsó, penge és végtelenül laza hős. Duke a szőke haját leszámítva egyébként semmiben sem hasonlít a mesebeli hercegre. Egyrészt nem jár lóval, sőt a lovaglásról egész más elképzelései vannak. Másrészt csillogó vértje sincs, csak egy óriási szivarja és egy annál is nagyobb fegyvere. (Nem! Még mindig nem arra a fegyverre gondolok.) Romantikus szavak pedig végképp nem jellemzik, hacsak a női ülepek emlegetése vagy a szaporodásra való felszólítás nem tartozik közéjük. És mégis! Mindenki oda van érte. A férfiak csodálják és tisztelik, a hölgyek pedig hmm... szolgálatkészek.

A mérhetetlen rajongás nem véletlen. Duke Nukem 1997-ben egyszer már megmentette a világot. Hősünk akkoriban a maga módján értelmezte, hogy mit kell tenni egy harmadik típusú találkozás során, azaz amikor közvetlen kapcsolatba kerülünk a földönkívüliekkel. Mivel az idegenek nem békepipával érkeztek, hamar kipipálta őket, majd rágyújtott egy pip... izé, szivarra. Azóta elszállt 14 hosszú év. Ennyi időbe telt az idegeneknek és a játékot fejlesztő csapatoknak, hogy valami újdonsággal álljanak elő. Most eljött az igazság pillanata! Meglátjuk, hogy sikerrel járnak-e az idegenek, ha Duke Nukemmel karöltve felvesszük velük a harcot. És kiderül, hogy sikerrel jártak-e a fejlesztők, amikor a történet végén véleményt alkotunk a játékról. A végső konklúziót úgyis mindenki maga vonja le, de engedjétek meg, hogy kicsit elébe menjek és elmeséljem a saját tapasztalataimat. Elvégre ez itt a dolgom.

Előre bocs mindenkitől, de most lelövök egy poént. Még így is marad sok, ezt az egyet nézzétek el nekem. Majd utána megmagyarázom, hogy miért spoilerkedtem. Szóval, rögtön az elején azt látjuk, hogy Duke saját magával játszik. Jaj, ne értsetek félre! Nem egy kényelmes Rejsz-Royceba szállt be hősünk, hogy fürge ujjait a stoppolófára helyezze, hanem szó szerint magát irányítja egy videojátékban. Ez gyakorlatilag betudható prológusnak, vagy az első pályának. Mikor végére érünk, látjuk amint Duke leteszi a kontrollert. Kiderül, hogy csak szórakozott egy kicsit, miközben két lány gondosan ápolta fegyverét. (Na látjátok, most viszont arra a fegyverre gondolok!) Mindezt csak azért meséltem el, mert ez az első pálya sokak kedvét elveheti a játéktól. Itt szembesülünk ugyanis azzal, hogy a Duke Nukem Forever grafikája kur... akarom mondani prostituált gyenge. Azonban! Nem érdemes azonnal kitépni a lemezt konzolunkból vagy számítógépünkből, hogy a diszkoszvetés 74,08 méteres világcsúcsát megdöntve még ennél is messzebb hajítsuk a korongot. A játéknak ugyanis vannak jó pillanatai és idővel a grafika is barátságosabbá válik. Bár az is lehet, hogy csak a szemünk szokik hozzá.

A játék bevezető filmecskéje tökéletesen bemutatja, hogy mire is számíthatunk. Elnagyolt animációval mozgatott jelenetek sorozatáról van szó. Nekem a 80-as évek hatásvadász akciófilmjeit juttatta eszembe: Duke szétloccsant egy idegent, Duke táncoló konzumhölgyekkel mulat, Duke felrobbant valamit és így tovább. Az intro nem a játék grafikai motorját használja, de nem járunk jól, mert ez sem szép. Szinte üvölt róla, hogy tényleg egy 14 évvel ezelőtti koncepción alapul. Tudjátok, hogy mégis mi a fura az egészben? Hogy működik! Csúnyácska, eltúlzott, klisés és idejétmúlt, de valahogy mégis visszaköszön belőle a réges-régi Duke Nukem hangulat és megteremti az alapot a játékhoz. Semmivel nem ad többet, mint amire számítani lehetett, de végül is ezért a stílusért szerettük annak idején. Most már csak az a kérdés, hogy a hamisítatlan Duke életérzés magában a játékban is visszaköszön, vagy csak egy halovány próbálkozást kapunk.

Az alkotók gondoltak azokra is, akik még soha nem hallottak a játékról, bár szerintem nem létezik ilyen gamer. Szóval, akik esetleg mégis szüzek Duke Nukemmel kapcsolatban, hamar megismerhetik hősünk személyiségét. A fejlesztők nem bízták a véletlenre és tettek róla, hogy mindenki tisztában legyen a karakterrel. Jó példa erre a játékban látható plakátok sokasága, amelyeken főszereplőnk feszít. Az egyiken űrhajós ruhában, a másikon hatalmas cápát zsákmányolva, a harmadikon a Mount Everest tetején és még sorolhatnám. Egyértelművé teszi, hogy Duke mindenhez ért és mindenben a legjobb. Nincs számára lehetetlen. Mint Chuck Norris! Karakterfejlődésről innentől kezdve nem beszélhetünk, hiszen a tökéletestől már nincs hova eljutni. Különben is, ez nem Shakespeare ismert drámájának játékadaptációja, amely a kiadókat ismerve valószínűleg az Hamlet Returns: The Ultimate Revenge címet viselné. De valami bűzlik Las Vegasban! A történet ugyanis a kaszinóvárosban veszi kezdetét.

Mikor támadnak az idegenek, Duke szerencsére éppen ott időzik és hatásosan közbelép. Bármilyen hihetetlen, de hősünk nagyobb egóval rendelkezik, mint a (viccesen) profinak nevezett nb1-es focistáink, ezért úgy érzi, hogy ismét neki kell megmentenie a világot. Főszereplőnk az említett labdarúgókkal ellentétben "nem fárad el fejben", nem választ rossz taktikát és sosem kér cserét. El is hozza a három pontot, akár otthon játszik, akár idegenben, vagy az idegenekkel. És ha már a hatalmas egónál tartunk! Ez talán az amúgy tökéletes emberünk egyetlen apró jellemhibája. Ugyanakkor szükség van rá, mert szó szerint ez az egó tartja életben. Duke egójának mértékét a képernyő bal felső sarkában látjuk. Amikor sérülés éri, a mutató csökkenni kezd. Valljuk be, a mi önbizalmunknak sem tenne jót, ha rémes lények kilyuggatnák a bőrünket. Az egó azonban egy idő után visszatöltődik és mi is sokat tehetünk a növelése érdekében. Ehhez használjunk ki minden olyan lehetőséget, ahol Duke megdicsérheti önmagát. Egyszerűen csak álljunk szembe egy tükörrel, ha találunk egyet. Hősünk belenéz és máris jön egy elégedett megjegyzés. Az is jót tesz, ha nyerünk valamelyik játékgépen. És semmiképpen ne hagyjuk ki a fénymásolót! Duke rácsücsül, készít egy másolatot, majd seggrevételezi hátsóját. Sok más ötlettel találkozhatunk még a játék során, amelyek erősítik a főszereplő egóját.

Ami a mérhetetlen önbizalom mellett teljessé teszi Duke Nukem személyiségét, az a szivar és a fegyverek. Az előzőből csak egy van a játékban, pedig milyen poénos lenne mondjuk egy Partagast upgradelni egy Cohiba szivarra. A tűzharcok során bevethető fémtestű barátokból természetesen sokkal több található. Használhatunk olyan megszokott fegyvereket, mint pisztoly vagy shotgun, de szerencsére visszaköszön néhány különleges ismerős is Duke régi kalandjából. Ilyen például a fagyasztópuska, amellyel komolyan vehetjük a "hidegre tesz" fogalmát. Vagy az a fegyver, amelynek a nyelvtanból kölcsönvett Kicsinyítő képző nevet adtam. Ezzel még a legnagyobb gondjaink is egészen apróvá válnak. A fegyverek mellett segítségünkre lesz még a napszemüvegünk, amely amellett, hogy faszacsávó megjelenést biztosít, még éjjellátó üzemmódba is kapcsolható. A csali-hologrammal pedig az idegeire mehetünk mindazoknak a lényeknek, akik nem ezen a bolygón születtek. Feltételezve persze, hogy vannak nekik idegeik. Hol is láttuk már ezeket a megoldásokat? Ja igen, szinte minden más belsőnézetű játékban. De legyünk elnézőek, hiszen a többiből minden évben kapunk egy folytatást. Bezzeg Duke ritkábban látogat meg minket mint a Halley-üstökös.

A lőszerek tekintetében általában nem lesz gondunk, de azért nem lövöldözhetünk annyira vaktában, mint más akció FPS játékokban. Bizony előfordult, hogy kifogytam és menekülőre kellett fogni. De csitt! Ne áruljátok el senkinek. Különben mi lesz így Duke barátunk image-ével? Amúgy elszórtan találni fogunk lőszert, illetve néha a munkát adó EDF katonai szervezet konténerére is rábukkannunk, amelyből korlátlanul betárazhatunk. Nemcsak az ellenfeleinket kicsinyíthetjük le a megfelelő fegyverrel, de bizonyos szakaszokon mi magunk válunk picikévé. Nem tetszettek ezek a részek. Igaz, hogy változatosságot visz a játékba, csak éppen nem illik a képbe. Ha egyszer itt van Duke, a kőkemény csávó, akinek a nők tangában főzik otthon a pálinkát, akkor miért kell ezt a képet lerombolni egy Miki egér hangon beszélő groteszknek ható figurával? Könyörgöm miért? Arról nem is beszélve, hogy ezek a pályák inkább ugra-bugra platformjátékok, amelyek elsősorban azon kedves fiatal játékostársaim számára élvezetesek, akikre még édesanyjuk adja rá a pizsamát. Master Chiefet vagy Kratost sosem látjuk ilyen idióta állapotban.

Talán meglepő lesz, de a Duke Nukem Forever játékmenetét leginkább a Half Life második részéhez tudnám hasonlítani. Persze messze van annak zsenialitásától, most inkább az akció, illetve logikai részek arányára gondolok. Ez a játék nem egy Doom vagy Call of Duty féle tömör adrenalin-utazás. Jó pár alkalommal kell kicsit lassítanunk, elgondolkodnunk és rálelnünk a továbbjutás módjára. A feladványoktól azonban nem kell félni! Duke barátunkkal hamarabb megtaláljuk a megoldást, mint a szintén szivarozó Columbo hadnagy a sorozat bármelyik epizódjában. Van, hogy egy Duke-ról mintázott, óriási szobor karjait kell a megfelelő irányba mozgatni, amely hősünknek emléket, nekünk pedig alkalmi hidat állít. Máskor egy kőgolyóval romboló buldózerrel törünk utat magunknak. Egy ilyen hidraulikus gépszörnyet már egész kicsi koromban is ki akartam próbálni, de anyámék furcsa módon más jövőt szántak nekem. Az is előfordulhat, hogy egy jól irányzott gránáttal léphetünk tovább. Ilyen robbantós vágyam ugyan soha nem volt, de meg sem mertem volna mondani. Ezek viszonylag kreatív részek, de sajnos rengeteg unalmas és klisés pályával is találkozunk. A mélypont számomra a kaptár címet viselő fejezet volt, ahol az idegenek nyálkás járataiban kellett vergődni, 10 évvel ezelőtti grafikai színvonalon. Igazi megváltásnak éreztem, mikor újra egy betonépületben találtam magam.

Amennyiben szeretnétek egy jót nevetni, érdemes megnézni a játék multiplayer részét. Igazán mulatságos! Gondolom a kiadónál ülő döntéshozók is hasukat fogták a röhögéstől, vagy éppen betéptek. Mert csakis ezért, vagy kizárólag poénból hagyták benne a játékban. Csak annyit mondanék, hogy a sinlge playerben látott, és már ott is ócska grafika itt végelgyengülésben örökre elhagyja a játékost. Átadja a helyét egy olyan vizuális vésznek, amit talán még hős elődjenink sem láttak Mohácsnál. A borzalmas külsőhöz remekül passzol az online lehetőségek tartalma. Azaz tartalmatlansága. Választhatunk Gyors menetet, amely egy deathmatch, illetve állíthatunk össze egy ugyanilyet saját szájízünk szerint. De ez a bizonyos szájíz ilyenkor már keserűbb, mint a náthára felírt kamillatea. Még akkor is, ha azt az ilyenkor természetes módon vodkával ízesítjük. Szorgalmas tesztelő lévén azért beléptem, majd jobban öklendeztem a grafikától, mint az imént említett teától. És most nem túlzok a grafikával kapcsolatban, itt tényleg kegyetlen ronda. Miután megnyugodtam egy kicsit, mentem néhány lépést a multipályán, egyszer csak azt látom, hogy néhány Duke Nukem lövi egymást nagy igyekezettel. Mint valami szürreális álom, amit csak két liter a kamillateás vodka elfogyasztása után láthat az ember. Úristen! Ennyi elég is volt! Hol van a back gomb? Vagy egy kegyelmet jelentő quit? A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy a játékot Xbox360-on próbáltam ki, így elképzelhető, hogy a grafikája egy erős PC-n nem ennyire ijesztő.

Óriási volt a felhajtás. Nagyot kellett volna szólnia. Mindenki csodát várt. A Duke Nukem Forever azonban nem felelt meg ennek maradéktalanul. Azonban nem is annyira nagy katasztrófa, mint ahogy az a különböző fórumokon vagy külföldi értékeléseken visszaköszön. Alapvetően gyenge játék, de olykor erőre kap és egész kellemes kihívást ígér. És foltokban feltűnik benne az eredeti Duke hangulat. Egy-egy ilyen rész még élvezetes is. Hősünk szokás szerint minden akcióhoz vagy eseményhez hozzáfűz valamit. Ezek egyszer-egyszer fárasztóak, de sokszor egész szellemesek. Mikor azonban már kezdenénk beleélni magunkat, megint jön egy frusztráló rész vagy unalmas pálya. A grafikája egy Killzone3 vagy COD mellett egyszerűen labdába sem rúghat, a hangulat ezért néha kárpótol, néha nem. Sajnos a hosszúra nyúló töltési idők és az átvezető animációk teljes hiánya sem a játék mellett szólnak. A Duke Nukem messze a léc alatt marad. Ez a hullámzó teljesítmény arra elegendő, hogy ha egy esős vasárnap esetleg otthon unatkozol, akkor egy kiadós ebéd után jóllakottan nekiállj. Amennyiben a három nehézségi fok közül a legkönnyebbet választod, akkor uzsonnára végzel vele. A legnehezebb fokon pedig talán késő estére.

A király tehát másfél évtized után visszatért, de idén mégsem ő kapja a koronát.