Divinity II: Ego Draconis teszt

/>Mielőtt azonban állításunkat megindokolnánk, és kifejtenénk, hogy miért is lehet csak nehézkesen szerepjátéknak nevezni a programot, lássuk a történetet, amely elég nagy pozitívuma lett a Divinity II-nek. Aki úgy gondolja, hogy a nagy előd sztoriját folytatja a játék, az nem tévedett sokat, azonban fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem kötelező ismerni az előzményeket ahhoz, hogy elboldoguljunk ebben a fantasztikus világban, de azért ajánlott. A mesélés ott veszi kezdetét, hogy az első epizód végén a Sárkánylovagok megölték hősünket, aminek hatására megalakult a Dragon Slayer lovagrend, egyik tagként pedig nem mást, mint magunkat köszönthetjük. Micsoda irónia, azonban nevetésünk nem tart sokáig, néhány röpke perc után ugyanis kiderül, hogy nagy gond van. Vérünk ugyanis nem emberi, sőt mi több, egyenesen sárkányi... Egy sárkányok és Sárkánylovagok ellen küzdő harcosnak talán nem is lehetne nagyobb átok ennél, nyilván ki, hogyan éli meg a történéseket. Mi meglepően jól, hiszen a rossz oldal szolgálatából hirtelen átvergődünk a jó oldalra, és egy mondhatni teljesen más célért küzdünk majd tovább.

Többet talán felesleges is elmesélni a sztoriról, a későbbiekben várnak majd ránk még érdekességek, most azonban tereljük a témát inkább a játék menetére. Sokan, köztük mi és az illetékesek is, akcióban gazdag szerepjátékként aposztrofálták az alkotást, még jóval a megjelenés előtt. Nos, rengeteg óra beleölése után én úgy érzem, hogy a megfogalmazás téves. Van ugyan sok-sok beszélgetés, gyűjtögetés, szintfejlődés, és minden egyéb, amitől ránézésre a Divinity II egy RPG, azonban szépen lassan belekeveredve az alkotás világában, sokkal inkább úgy fogjuk érezni, hogy ez egy fantáziavilágban játszódó akciójáték. Hogy konkrétan megértsük az álláspontot, sajnos végig kell olvasni a most következő néhány ezer karaktert, lévén a program minden apró szegletét ismernünk kell a véleményalkotáshoz. Kezdjük talán a Divinity II világával, ahová egy apró kis training és ide-oda futkározás után csöppenünk be igazán, miután már magabiztosan megtanultuk a kezelőfelület, valamint a hasznos gondolatolvasás alkalmazását, és eldöntöttük, hogy karakterünk tar kopasz, esetleg zsíros hajú emo legyen, más választásunk ugyanis nagyon nincs, karaktergenerálásról tehát ne is álmodjunk.

Helyette van azonban jól felépített világ, amelyet megirigyelhetne minden fantasy fanatikus. Az irányvonal a sárkányos, kardos, középkori mintára készült, barátságos és szép minden, aranyos falvak, erdők, virágos rétek, folyók és vízesések övezik utunkat, bármerre is járunk. Ellenfeleink a legtöbbször banditák és egyéb emberi lények lesznek, de több goblin falut is találunk majd, ahol természetesen nem jegesmedvék, hanem - kissé érdekes felfogásban értelmezett és ábrázolt - goblinokkal találkozhatunk. Rajtuk kívül csontvázharcosok és egyéb csúnya szörnyek szeretnék megkeseríteni életünket, akik természetesen illenek majd ebbe a csodás fantáziavilágba, annak ellenére is, hogy ezek legtöbbször a föld alatt kapnak majd helyet, lévén nem csak a csodálatos felszínt barangolhatjuk be - tényleg roppant hangulatos a táj -, hanem sok-sok dungeont is találni fogunk, amelyek sokszor meglepőbbnél meglepőbb helyekre vezetnek minket. A felszín és a földalatti helyszínek között azonban húzhatunk párhuzamot, méghozzá a harccal, hiszen bármerre is járunk, nem csak bámul a világ, hanem utunkat állják majd a fentebb említett csúnya lények.

#tv#

Elfutni lehet, sőt, sokszor kell is - majd mindjárt kitérünk rá, hogy miért -, azonban sokszor érdemesebb lesz felvenni a harcot, és az előzetesen gondosan összeállított háromféle fegyverkombináció közül előhívva a legjobbat, nekirontani az ellenfélnek. A Divinity II egyik erőssége a harcrendszer, ez nem is lehet kérdéses, bár semmi reformációval nem fogunk találkozni, megyünk, ütünk, esetenként nyilazunk vagy varázsolunk, és igyekszünk nem meghalni. Ennyi, valóban nem több a harcok élménye, ám érdekessé teszi őket, hogy a szintfejlődéssel, melyről a következő bekezdésben beszélünk majd, újabb képességeket, támadásokat, varázslatokat és egyebeket oldhatunk fel, amelyek megkönnyítik a munkánkat, és kevesebbszer kell majd elfutnunk a ránk rontó vadak elől. Apropó, miért is kell a futás tudománya? Nos, az illetékesek elkövettek egy szerintem oltári nagy hibát, méghozzá azt, hogy a ránk törő szörnyek nem fejlődnek velünk együtt, hanem fix területen, fix szintű csúnyaságok vannak. Ezzel nyilván egy kissé befolyásolták azt, hogy szorosabban kövessük a történetet, és ne érezzünk akkora szabadságot, mint más RPG-k esetében. Nem rossz ez a rendszer, azonban ha mi 9-es szinten egy olyan helyre akarunk eljutni, amelyet 11-es goblinok állnak el, akkor bizony muszáj lesz néhány alacsonyabb rendű társukat felkeresnünk, és ellátnunk a bajukat, magyarán tápolni magunkat addig, amíg nem leszünk elég erősek ahhoz, hogy szembeszálljunk a 11-es szintű kis goblinokkal. Furcsa, ám korántsem ismeretlen rendszer, számomra viszont ez egy óriási szeletett megevett a szabadság tortájából.

Ha már előkerült a szintfejlődés, akkor lássuk ezt konkrétabban, hiszen a fejlesztőknek sikerült itt is egy jó nagy turmixot készíteni. (Itt jegyezném meg egyébként, hogy a játék számomra olyan volt, mintha az illetékesek sokat akartak volna, majd mindenbe belenyúlva, egyik részlet sem sikerült jól, csak közepesen.) A fejlődési rendszer két részből áll! Ha sikerül elég tapasztalati pontot szereznünk ahhoz, hogy feljebb lépjünk, akkor először hősünk tulajdonságait növelhetjük meg, erősséget, vitalitást, intelligenciát és a többi, attól függ, milyen formák szeretnénk lenni. A fejlődési fa másik ágán pedig természetesen a skillek vannak, amelyek között aztán ember legyen a talpán, aki kiigazodik. Összesen ötfelé fejlődhetünk, pap, mágus, harcos, íjász és Dragon Slayer irányba, ami jól hangzik, de a program nem állít minket választás elé, ami később óriási kavarodást szül. Ha tehát elindulunk harcos felé, és elkezdjük feltápolni skilljeinket - öt lépcsőt fejlődhetünk skillenként, és kasztonként van nyolc-tíz skill, csak, hogy jobban összezavarjak mindenkit -, akkor később bármikor fejleszthetünk egy papi vagy egy íjász képességet is, kezünket tehát nem köti majd meg semmi sem. Ez azért rossz, mert lehetőségünk rengeteg van, elkölthető pontunk viszont oltárian kevés. A szintfejlődés tehát egyszerűen bonyolult, sokkal átláthatóbb lett volna, ha már a történet elején kiválasztunk magunknak egy kasztot, esetleg kettőt, és akkor azt az egekig tápoljuk. Néha jobb nem megújítani a már bejáratott és működő opciókat...

Maga a játék menete ugyanakkor kissé vontatott. Főküldetéseink mellett természetesen akadnak mellékküldetéseink is, és bár a sztori kellően izgalmas ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa érdeklődésünket, a fent már elhangzott apróságok miatt többször is unni fogjuk a kaszabolást, amely szinte kötelező jelleggel lesz ránk kényszerítve. Számomra túl kötött is volt a program, nem éreztem azt a szabadságot, amit például egy Gothic nyújtott nekem, de az előzetesen állandóan hangoztatott sárkánnyá alakulás sem úgy sült el szerintem, ahogyan azt sokan várták. Óriási élmény az első néhány alkalom, mikor felvesszük a nagy tűzokádó formáját, azonban sajnos hosszútávon unalmas és kevés ahhoz, hogy jól szórakozzunk. A szárnyaláson kívül mondhatni semmi jelentősége annak, hogy most éppen sárkányok vagyunk-e vagy sem, ennyi erővel egy gázpörzsölővel felvértezett gólyák is lehetnénk, bár az sajnos nem nagyon illene a képbe, de a célzás azért remélem érthető volt...

Ugyanakkor a játékban fontos szerepet kap a gyűjtögetés is, tapasztalati pontok mellett tárgyakat és minden apró butaságot összeszedhetünk, amelyeket az inventory okosan osztályoz. Lesznek fegyvereink, páncéljaink, de még ékszereink is, amelyeket kivétel nélkül magunkra aggathatunk, persze a goblinok kisujjától kezdve a Mosó Masa mosodája című könyvig, bármit összeszedhetünk - ládák kinyitásával, dobozok szétverésével, elhullott ellenfelekből -, azonban nem árt vigyázni, mert inventory rendszerünk véges, összesen 100 darab tárgy tehető bele, és ez a játékban bizony kevésnek bizonyult, bővítésre pedig lehetőségünk nem nagyon van. A Divinity II világában a kalandozáshoz segítségünkre lesz egy kiválóan használható mini-térkép, amely bár sokszor nem éppen egyértelmű, amire teremtették, arra megfelel, a pályákon elvétve pedig találunk teleportokat, amelyek a hosszú és unalmas gyaloglások idejét rövidítik le, lévén ahol már kipucoltuk a szörnyeket, oda azok már nem térnek vissza.

Az ismertető alatt eleddig két nagyon fontos tényezőről nem esett szó. Az egyik a kinézet, a másik pedig a hang. Szerény véleményem szerint mindkettő rendkívül fontos eleme egy "szerepjátéknak", de maradjunk inkább a fantasy akciójáték megnevezésnél, mert annak is. A játék külleme, bár az előzetes videók alapján nagyon jól nézett ki, a végeredményt szemlélve nem túl szép. Nyilván nem lehet csúnyának sem nevezni, mivel a táj változatos, néha még gyönyörű is, de a legtöbb esetben azért kicsit idejétmúltnak tekinthető. A karakterek kiemelkedően rondára sikeredtek, de szerintem viccesen csúnyák a fák is. Nyilván az alkotásban nem ez a legfontosabb, és mivel a hangulat rendben van, nagyon nem is kiabálunk érte, mint ahogyan a hangokért sem. A szinkronok - a nagy átlagot tekintve - rendben vannak, a zenék szerintem nagyon jók, annak ellenére is, hogy sokszor ismétlődnek a dallamok, akadnak fülbemászó tételek, ha hasonlítanom kéne, akkor egyértelműen a Gothic-sorozatban hallott háttérzenéket hoznám fel hatásként. Szerencsére az alkotás többi hanghatása és effektusa is jó, egyedül az irdatlan idegesítő elhalálozás túljátszása repesztette meg a dobhártyámat, de az nagyon.

Összegezzük tehát akkor az elhangzottakat. Akinek még nem derült volna ki eddig, a Divinity II egy kissé elszúrt lehetőség. Nem rossz játéhttp://www.gamechannel.hu/adminisztracio/ujcikkk, óriási élményeket szerethetünk benne, de az illetékesek mintha elfelejtették volna kiaknázni őket, és sokkal inkább nevezhető ez egy fantasy akciójátéknak, amely kiváló történettel rendelkezik, mintsem egy szerepjátéknak, amely nagy szabadságot nyújt. A kevesebb néha több, és ez most igaz lett volna a játék esetében is, ugyanakkor mégsem szeretnék eltiltani senkit sem tőle, hiszen kellemes hangulata és a cikkben elhangzott pozitívumok azért jelen vannak, és az akció dús és erős történettel felvértezett fantasy játékok szerelmesei bizony sok szép percet, sőt, inkább órát tölthetnek el a Divinity II: Ego Draconis világában. Nekem sajnos akkor is kicsit csalódás lett a végeredmény...

#tv2#