Sosem felejtem el a napot, egy borongós téli este volt. Odakint havazott és egyre fehérebb lett a táj, én egy frissen szerzett lemezemet hallgattam, valamelyik korabeli Burzum album volt. Karácsony után voltunk és egy kedves családtagom helyesen tudta, hogy a zene mellett egyvalamit szeretek nagyon, ez pedig a videojáték. Amikor elment a boltba és a kezébe fogta a játékot, nem tudhatta, hogy mivel fog meglepni, de gondolta, hogy a sötét hangulatú borító miatt ez biztosan tetszeni fog nekem. Amikor kibontottam a csomagot, azonnal szerelmes lettem.
A borítón többek között egy lángoló logó volt feltüntetve, amin a következő felirat állt: Diablo II. Akkoriban még nem úgy szereztük az információkat a videojátékokról, mint manapság, hogy felmentünk a youtube-ra, netán beütöttünk valamit egy keresőbe. Akkoriban gyakran csak hónapos késésekkel jutott el hozzánk egy-egy bejelentés, így bár ismertem hallomásból a Blizzard játékát, velük kapcsolatban elsősorban olyan címek jutottak eszembe, mint a The Lost Vikings, vagy éppenséggel a WarCraft - a stratégia -, de nagy örömmel vetettem rá magamat erre az újdonságra is. Azon a fagyos éjszakán pedig egy olyan, nem túlzás, hogy életen át tartó barátság született köztem és a játék között, amelyet azóta sem tudott helyettesíteni semmi sem.
Jövünk, főnök, itt a nyalóka, ne legyél ideges!
Pedig nagyon próbálkozott a Titan Quest, a Torchlight is meg akart törni, a Sacred-nek kis híján sikerült is - főleg a második rész volt nagyon jó -, de éreztem belül, hogy hiányzik valami, valami megmagyarázhatatlan, valami leírhatatlan és elmondhatatlan dolog, amit csak a Diablo II-től, valamint a kronológiailag általam csak később megismert első epizódtól kaptam. Tudtam jól, hogy ezt a barátságot csak a Blizzard következő remeke tudja majd felülmúlni... Egy borongós májusi nap volt, alig csak néhány órával ezelőtt, hogy kibontottam a csomagolást. Kint ugyan nem hullt a hó, de a háttérben még mindig - egy külsős fül számára - borzalmas norvég metal zenekar zörgése hallatszott, éppen úgy, mint akkoriban. (Az első Immortal szólt, ha ez érdekel valakit...) A kezemben a Diablo III dobozát tartottam és éreztem, hogy már a borító láttán elkap az az érzés, amit 12 évvel ezelőtt éreztem, az az ifjonti izgalom, amit a telepítés során éreztem, majd az a szerelem, ami az első betöltést követően ismét fellobbant a szívemben.
Mintha a StarCraftot látnánk...
Nem tagadom, személy szerint rendkívül idegesített már a telepítés során, hogy a Blizzard ennyire ragaszkodik a Battle.net rendszeréhez. Szerencsémre én nem tapasztaltam semmiféle fennakadást - egyelőre legalábbis -, de a megjelenés napján súlyos szerverleállások és összeomlások voltak, sőt mi több, hibáktól sem volt mentes a rajt. Én hangsúlyoznám, ezekkel nem találkoztam, de felettébb zavart, hogy minden indításnál internet, Battle.net bejelentkezés, majd közben folyamatos online jelenlét kell, bevallom ez engem, legfőképpen egy Diablo III esetében rendkívül irritált. Nyilván az opció nem véletlen, hiszen a Blizzard arra törekedett, hogy a közösségi szolgáltatásokat teljes mértékben integrálja az alkotásba, magyarán bármikor beszélgethetünk bárkivel, a kooperatív módnak köszönhetően haverjaink oldalán is elindulhatunk felfedezni a kampányt. Az ötlet jó, a többjátékos módra nagy szükség van, ez tény, a csalók miatt is érthető az állandó internetkapcsolat igénye, de nem hiszem el, hogy nem lehetett volna ezt egy kicsit barátságosabban megoldani. El sem merem képzelni, hogy mekkora felháborodás lesz majd a jövőben, ha netán "kedves emberek" egyszer feltörik a Battle.net szervereit és napokig, sőt, akár hetekig játszhatatlan lesz a Diablo III. Na, de ne fessük az Ördögöt a falra!
Te lődd le, én meg majd innen jól ránézek!
Az Ördög ugyanis a Diablo III-ban van és nem a falakon, méghozzá azért van ott, hogy a franchise jól ismert világában ismét óriási galibát okozzon. Mert bár az előző rész végén névtelen hősünk oldalán sikerült ártalmatlanítanunk a Pokol seregeit, a megoldás úgy tűnik, hogy csak átmeneti volt. A játék első perceiben ugyanis csakhamar rájövünk, hogy a jól ismert világ ismét szenved a gonosztól, új Tristram kis falucskájába érve - gondolom minden Diablo rajongó előtt ismerősen cseng a név - azonnal meg is tudjuk, hogy élőhalott seregek támadják a városokat, a végítélet napja pedig hamarosan elérkezik, a világot csak egy hős, rendszerint csak mi menthetjük meg. Rögtön a kezdő pálya már ismerős lehet a rajongóknak a játék bétáiból, hiszen a teszteken éppen a zombi-invázió kellős közepébe csöppenhetünk bele, első feladataink között pedig meg is kapjuk, hogy ha olyannyira segíteni akarunk, akkor kezdjük azzal, hogy kiballagunk a közeli romokhoz, majd ott jól nyakon vágjuk az élőhalott királynőt, aki ezt a sok gondot és bajt okozza a környéken.
Ezt a kardot apám hagyta rám. Nem ismertem, csak a nagy fekete feje van előttem!
A kampánynak egyébiránt öt karakter oldalán láthatunk neki, akiket feltehetően már vagy a bétából, vagy csak úgy általánosságban mindenki ismer. Továbbra is fenntartom azon véleményemet, hogy a Paladin és a Necromancer kivételével óriási hibázott a Blizzard, én egészen az utolsó pillanatig hittem például abban, hogy legalább a Palát benne hagyják vagy legalább bónusz karakterként elérhetővé teszik, de nem. Helyettük lett nekünk Demon Hunterunk, Monkunk, Wizardunk, Witch Doctorunk és Barbarianunk. Tény, hogy mindegyik karakter egy igazi egyéniség, annak ellenére is, hogy a Monk és a Barbarian is ismerős lehet már a korábbi epizódokból. A barbár ugyanis a második részben kapott helyet, a papra pedig az első Diablo-nak a Hellfire kiegészítőjében jutott szerep. A két igazi érdekesség így a Witch Doctor és a Demon Hunter lesz, akik valóban egyik korábbi kaszthoz sem hasonlítható, a Wizard ugyanis szinte csak egy névváltoztatáson átesett Sorceress a második epizódból. Mivel én egy végletekig hagyománytisztelő és konzervatív ember vagyok, nem is volt kérdéses, hogy a barbár mellett teszem le a voksomat. Hozzátenném gyorsan, eddig nem bántam meg!
Ezek vajon milyen gazellák?
A játék egyébiránt nem igazán teketóriázik túl sokat, indítást követően gyorsan kiválaszthatjuk karakterünket, majd egy rövidke kisfilm és tulajdonképpen pár másodpercen belül már ott találjuk magunkat a dolgok sűrűjében. Így azonnal nyugtázhatjuk, hogy - ha lehet ilyet mondani - a játék atmoszférája még darkosabb lett, mint valaha, az egész világ - az első felvonásban legalábbis, hiszen később "vidámabb" közeggel is találkozni fogunk - olyan, mintha a Nap az emberiség reményével együtt örökre eltűnt volna az égről és nem maradt volna más, csak sötétség, halál, pusztulás és mizantrópia. Már a kezdéskor megismerkedhetünk a Diablo III kezelőfelületével, ami szinte teljes egészében a franchise korábbi részeiből lett átültetve, annyi különbséggel, hogy jobban elrendezett lett az egész, szebben dizájnolt, a szokásos mana helyett pedig karakterspecifikus lötty található a HUD két oldalát összefogó és egyben jellegzetes gömbökben. Már itt megismerkedhetünk az inventory-val, ami szintén nem tartogat túl sok újdonságot, karakterünket újfent mi öltöztethetjük és vetkőztethetjük, egyszóval eddig nagy vonalakban minden olyan, mint a második részben volt, csak szebb és jobb az összkép.
Én vagyok villámkezű Kratos!
Aztán ahogyan jobban belebonyolódunk a játékba, természetesen csakhamar találkozni fogunk újdonságokkal is. Az első harcok ugyan még eseménytelenül zajlanak, habár már itt is feltűnt, hogy a nehézség - még normál fokozaton is - tulajdonképpen a béka hátsófele alatt van, amit jó pár óra játék után sem érzek másképpen, magyarán máris megtudjuk, hogy mire való a Blizzard által kifejlesztett hardcore mód. Jelentem alássan éppen azt, hogy azok a játékosok, akik a régi epizódokhoz szoktak, ne érezzék úgy, hogy éppen egy Super Mario-val játszank. Az első csaták alatt egyébiránt már-már könnyfakasztó pillanatokat élhetünk át, amikor ellenfeleink eldobálják az első lootokat - még a hangeffekt is ugyanaz, mint régen -, amiket immáron nem csak manuálisan szedhetünk össze, elegendő hozzáérni a karakterrel és máris a hátizsákba kerül. Igencsak sajnáltam, hogy az elődökben ugyebár minden kisebb kaland előtt kötelező volt a felszerelés megvásárlása, főleg az életerőt regeneráló italoké, ám a harmadik részben ezek az izgalmak szinte teljesen eltűntek. Ellenfeleink többsége immáron regeneráló gombócokat dobál elhulla után, az életitaloknak pedig alig van szerepük, én az első fejezetben például talán csak kétszer használtam egyet-egyet.
Három fejed van és mégis csúnya vagy!
A fenti újdonságok nem kizárt, hogy több régi rajongónak is megbökik a szemét, de nem kell aggódni, a hardcore móddal egyrészt java részük kiküszöbölhető, másrészt ezek olyan kötelező frissítések voltak a készítők részéről, amelyeket egyszerűen nem lehetett kihagyni, hiszen gondolniuk kellett az újonnan érkezett játékosokra is. A Diablo III-at ugyanis garantáltan nem csak azok fogják megvásárolni, akik annak idején imádták a második részt, de tény, hogy alapjaiban azért mégis nekik, hozzájuk szól a hármas felvonás. Természetesen a fentiekkel még nem értünk az újdonságok végére és bár tény, hogy ezt a tesztet elejétől a végéig meg lehetne tölteni azzal, hogy miféle reformok kerültek bele az illetékesek részéről, az igazi apróságokat inkább fedezzétek fel magatok. Ami mellett nem szabad elmenni még szó nélkül, az egyértelműen a szintlépés és a fejlődési rendszer összessége, amit teljes egészében újraalkottak a készítők. Ezúttal egy olyan aktív és passzív képességeken alapuló szisztémát dolgoztak ki a Blizzard jó munkásemberei, amely lényegesen egyszerűbb, de sokkal inkább hasznosabb a korábbiakhoz képest, hiszen a teljes rendszer a karakterspecifikus képességekre és tulajdonságokra épül. Így immáron csak és kizárólag azokra a képességekre kell elszórnunk a szintlépéskor megszerzett pontokat, amelyeket biztosan használni is fogunk, nem kell tehát elsajátítanunk a cipőkötés művészetét ahhoz, hogy tüzes fogsorokkal dobálhassuk meg az ellenfeleket.
Legközelebb a fejeteket hagyjátok el!
Szintén ide köthető még sok apró újdonság is, így például a tulajdonság alapú rúnák megjelenése - képességeinkre vannak hatással -, vagy éppen a társként mellénk szegődő zsoldosokat ért reformok - három változatuk lesz és mindegyik igény szerint fejleszthető -, de a fentebb említettekhez hasonlóan - és mivel lehetetlen minden apróságot felsorolni - a közelebbi ismerkedést meghagynánk nektek. Végezetül nem is maradt más hátra, mint a küllem és a hang megítélése. Nos, a grafika a Diablo III esetében nehéz kérdés, hiszen a Diablo II szerelmesei szerint szép, egy Battlefield 3 rajongó szerint azonban csúnya. A helyzet pedig az, hogy mindkét félnek igaza van, az objektív szemlélet ezzel kapcsolatban azonban talán az, hogy van elmaradása a játéknak, ezt akár tényként is közölhetjük, de például a tájak ábrázolása, az atmoszféra megteremtése és úgy általánosságban az egész küllem így is korrektnek nevezhető. (Külön kiemelendő a fizikus motor, aminek köszönhetően minden törik, rombolódik és szakad úgy, ahogy kell.) Az optimalizáltságot pedig már csak halkan súgom meg, mint ahogyan azt is, hogy jómagam is egy átlagos laptopon teszteltem le a program nagy részét, mert kíváncsi voltam, hogy mire képes egy szimpla noteszgépen - hozzátenném gyorsan, nem okoztak csalódást a Blizzard programozói ezen a téren sem. A hanghatások tekintetében szintén magasan van a színvonal, a szinkronok is, de főleg a zenék lopták be magukat alaposan a szívembe, Russell Brower egyszerűen csodát művelt, maximálisan jár a piros pont ezen a téren.
Ez itt biztos, hogy nem a McDonalds...
Akárcsak a játéknak is, hiszen summázva a Diablo III-at, egy olyan kitűnő videojátékot sikerült megalkotnia ismét a Blizzardnak, amiről garantáltan évekig beszélni fognak a rajongók. Jómagam már az első percektől alaposan beleszerettem, sikerült azonnal magával ragadnia a jellegzetes, síron túli, sötét hangulatnak és bár tény, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, nekem a játék képes volt éppen ugyanazt nyújtani, mint annak idején az első és a második epizód. Hiányzott ugyan a magas szintű kihívás, bökte a csőrömet a Battle.net és az állandó internetkapcsolat, az újdonságok nagy részével sem tudtam mit kezdeni és azért picit szúrta az oldalamat a küllem, de a Diablo III így is el tudott varázsolni és úgy odatapasztani a képernyők elé, hogy arra nem mostanában volt képes egyetlen videojáték sem. Fontosnak tartom kiemelni továbbá azt is, hogy a játék rendkívül mutatós küllemmel jelent meg a boltok polcain, én például még életemben nem láttam olyan szépen szerkesztett és informatív füzetet, mint ami a Diablo III mellé lett csomagolva. Mondhatnék most zárásként nagy szavakat, hogy mennyire jó lett a játék, de aki szerette a második részt, az már biztosan tisztában van ezzel, aki pedig csak mindenben a rosszat és a negatívumot látja, annak mondhatnék akármit. Számomra életre szóló élmény volt a Diablo III és alig várom, hogy visszatérhessek kalandozni a barbárom oldalán, éppen úgy, ahogy annak idején, azon a hideg téli éjszakán tettem a második résszel. Köszönöm Blizzard, élmény volt!
