Meghallhatsz karddal a kezedbe vért ontva, igazságért, bosszúért vagy más nemes célért. De elbújhatsz egy sarokba és gyáva cenk módjára megfutamodhatsz mindentől és mindenkitől, a választás rajtad múlik. Egyik sem rosszabb a másiknál, mint ahogy az alfa és az omega sem különbözik oly’ nagyon. Azt mondod, van még remény? Körbenéztél már a vidéken? Esetleg a kutyaólnyi celládban ahol évek óta rothadsz és mégsem jön el érted a megváltás? Nem, barátom, számunkra nincs kiút, mi elkárhoztunk. Arra sem találtattunk érdemesnek hogy talpon állva fogadjuk hű barátunkat, a kaszást. Mit mondasz? Hogy megtudtad a szabadulás módját a kazamatákból? Sok sikert kívánok neked az istenek nevében, akik elhagyták ezt a világot!
2009 közepén a világ azon fele, akik a Sony harmadik generációs gépével rendelkeztek és netán még a sötétebb tónusú akció-rpg-t is kedvelték egy furcsa, de nagyon dögös trailerre kaphatták fel a fejüket. Egy teljesen europid vonásokkal rendelkező lovag futott, menekült és harcolt hidegrázást keltően gyönyörű, elvadult tájakon olyan szörnyekkel, akik mintha egy sötét meséből léptek volna elő. Természetesen értekezésünk elődjéről, a Demon’s Soul-ról beszélek, ami Ps3 exkluzív cím volt a maga idejében. Először csak Japánban volt fellelhető a játék, de akkora sikere lett, hogy az Atlus vállalta az ázsián kívül eső régiókat is, így csaphattam le én egy Black Phantom Edition-re.

Halvány lila gőzöm sem volt arról hogy mire is vállalkoztam. Szeretem a kihívásokkal teli, nehéz, akár még szöszmötölősnek is nevezhető stuffokat, van türelmem és kitartásom is hozzájuk, de az a nyavalyás DS majdnem kifogott rajtam. Őszintén szólva először bele is tört a bicskám, nagyjából a második főellenség után én vissza is raktam a polcomra az anyagot, mert olyan rút módon szivoláztam az említett dögnél, mint egy kezdő bukkake színésznő az első forgatásán. Csak nem hagyott nyugodni azonban a dolog és másodszori nekiveselkedésre, hosszú hetek kitartásával megadásra kényszerítettem a játékot (ezt akkor egy diadalittas halálhörgéssel adtam a világ tudtára).
Ja, hogy nem mondtam volna az okot? A progi nem egyszerűen nehéz, hanem N-E-H-É-Z. Sokszor olyan érzésed volt, hogy semmi esélyed sincs. A legszimplább, alap csontváz is úgy tudott legázolni ahogy nem szégyellte ha nem figyeltél. Hiába volt olyan páncélod, ami akár egy Kiszel Tünde szemöldökráncolást is kibírt volna, nemes egyszerűséggel megkerültek és hátbaszúrtak. Mégis, minden nehézség ellenére olyan fantasztikusan addiktív volt a világ, a harcok, az online rész hogy egyszerűen abbahagyhatatlan és letehetetlen volt. Ahogy telt-múlt az idő, lassan kezdett újra barnába fordulni ősz sörényem, amikor a tudomásomra jutott hogy érkezik a folytatás, a Dark Souls. Semmilyen szinten sem érdekelt a játék, ha láttam valahol egy trailert, elnyomtam, ha hallottam egy reklámspotot, befogtam a fülem és valami vidám indulót énekeltem. Ki akartam hagyni az életemből. Elkövettem azonban egy hibát, megláttam a Limited Edition dobozképét. Nagyot sóhajtottam, betévedtem a legelső gamer boltba és lemondással teli, megfáradt hangon kimondtam azt a mondatot, amitől rettegtem: „Egy Dark Souls-t kérnék”.

Képzeljétek el a Gyűrűk Urát de úgy, mintha a hobbitok elbuktak volna és az orkok elsöprik az embereket. Képzeljetek el egy egykor gyönyörű, de most már teljesen elpusztított világot kiégett mezőkkel, várromokkal, mocsarakkal, erdőkkel. Egykor a sárkányok uraltak mindent ezen a földön, de megszülettek a Tüzek Urai a halandó emberekkel együtt, akik kihívták a gonoszt és hatalmas csatában legyőzték a gyíklényeket. Az emberek számára beköszöntött a tökéletes világ. Azonban semmi sem tart örökké, mint ahogy a tökéletesség sem: egy ismeretlen forrásból származó rontás támadta meg a birodalmat és pusztított el szemvillanás alatt mindent, teljesen átformálva az egész arculatot. Az embereken különös jelek rajzolódtak ki, ami egyfajta élőhalott státuszba ragadta őket. Mindenki a hősökre várt?
Új játék kezdésekor természetesen hírót kell választanunk a kilenc kaszt közül. Lehetünk harcos, lovag, vándor, tolvaj, útonálló, boszorkánymester, pap, tűzmágus és deprieved. Természetesen nem mindegy hogy mit és kit fogunk terelgetni a sok-sok órás játékidő alatt: a lovagok hatalmas kétkezes fegyvereket forgatnak és bíznak a páncéljuk erejében, a vadász értelemszerűen kiválóan bánik a célzó fegyverekkel, míg a varázshasználók mágiájukkal igyekszenek rikítani a rondaságok tömött sorát. Ha ezen túljutottunk, lehetőségünk van a karakterünk fizikai paramétereit kedvünk szerint beállítani. Érdemes ezen a részen elszöszölni, mert nagyon-nagy mélységben bele tudunk nyúlni, az áll méretétől kezdve a haj formáján keresztül mindenen. Nagyon nehéz úgy beszélni róla hogy ne spoilerezzem szét, de igyekezni fogok.

Nézzük az alapokat, amik nagyon nem változtak az előzményhez képest. Ez még mindig egy akció-rpg játék, mint ahogy a bevezetőben is említettem. Minden megölt szörnyért lelkeket kapunk, amiket az első újításánál, a tábortüzeknél tudunk felhasználni több féle módon. Egészen pontosan ez a fizetőeszköz ha bármilyen tárgyat vagy varázsigét szeretnék vételezni, illetve ebből tudunk szinteket is lépni, ami mondanom sem kell hogy elengedhetetlen. Jön a csavar: tegyük fel, hogy szereztünk 5000 lelket és találtunk egy gusztusos tábortüzet, ahova letelepedvén feltunigoljuk egy kicsit a karakterünk.
Ha ezzel végeztünk, rút meglepetés fog érni minket: az összes ellenfél feltámadt, így kezdhetjük előröl a hentesmunkát. Jön a második csavar: mondjuk, hogy van 10.000 lelkünk. Egyre határozottabban csapdossuk agyon a rémségeket, magabiztosak leszünk, ráérzünk. Egyetlen pillanatra elkalandozunk és meghalunk. ilyenkor a legközelebbi tábortűznél éledünk újra, lelkek nélkül. Ha szeretnénk visszaszerezni őket, el kell jutnunk addig a helyig ahol beadtuk a kulcsot és „felvenni” őket a hullánktól. Ha esetleg menet közben elhalálozunk, nos, akkor buktuk az egészet. Kedves, nem? Természetesen tonnányi fegyver, tárgy és használati eszköz vehető és szerezhető, továbbá felszerelésünket erősíteni is tudjuk a kovácsoknál, ami szintén létfontosságú.

Azért fantasztikus ez a játék, mert nem csak a karaktered fejlődik, hanem te magad is. Amikor elkezded az egészet, egy zombi is képes úgy megizzasztani, mint sok más anyag esetében a főellenség (és most nem viccelek!). Az egésznek a lényege a tanuláson, fejlődésen és gyakorláson van. Memorizálod az ellenfelek támadásait úgy, hogy a kardjuk állásából meg fogod tudni mondani hogy most kitérni kell vagy blokkolni a pajzzsal. Kitapasztalod, hogy mikor érdemes elgurulni, hátraugrani vagy esetleg támadni. Majdnem minden összecsapásnak saját ritmusa van, amit ha megérzel, egy kicsit könnyebb dolgod lesz. Ha nem, nos, akkor nagy szívásokra kell felkészülnöd. Azt a szót, hogy egyszerű, itt felejtsd el. Mondok egy példát: a hősöm 20. szintű volt, jó kis fegyverekkel és páncéllal. Úgy gondoltam, hogy visszamegyek a világ első szakaszaira, hogy azt a sok halált megtoroljam és szórakozzak egy kicsit.

Figyelmetlen lettem, aminek az eredménye az lett, hogy az első utamba jövő dög nemes egyszerűséggel belerúgott egy szakadékba. Köpni-nyelni nem tudtam, de még egyszer ezt a hibát nem is követtem el. Ha nem fordulsz tisztelettel és alázattal ehhez a játékhoz, nagyon sokszor fogod látni a „Meghaltál” képernyőt (nem mintha amúgy nem). Ha esetleg vörös fejpánt volt a jeled az oviban, akkor szerintem inkább valami agyatlan lövöldével próbálkozz, mert ebbe beletörne a fröccsöntött műanyag Rambo késed. Az iszonyatosan királyul kinéző, de brutálisan nehéz főellenfelekről már nem is beszélek! Ha meglátod bármelyiket, az első gondolatod az lesz hogy futás, a második pedig, miután épp töltődik vissza a mentett állásod, hogy mit fogsz ezzel csinálni, amikor a közelébe sem tudtál férkőzni, nem hogy megütni! Rendezz le egy dolgot magadban mielőtt belevágsz a kalandba: itt nagyon sokszor fogsz elhalálozni. Ha ezt elfogadod, talán nem kerülsz kontrollertörő hangulatba.
A második nagy újítás, a szabadon bejárható világ. Hatalmas területet készítettek nekünk a designerek amiket kedvünkre be is járhatunk. Kazamaták, fennsíkok, várak, erdők, mocsarak és még ki tudja milyen helyeken fogunk barangolni. Egy biztos: a játék gyönyörű! Ha felmászol egy magasabb torony tetejére, szinte érzed a bőrödön a hideg fuvallatot. Ha belépsz egy zárt, sötét helybe, érzed a dohos rothadó szagot. Amennyiben szereted a sötétre hangszerelt fantasy dolgokat, már csak a külcsín miatt is érdemes beszerezned a játékot. Az online hasonlóan működik, mint az elődben: ha bejelentkezel a PSN-be vagy az Xbox Live-ra, akkor mindenfelé üzeneteket fogsz látni a földön, barátokat idézhetsz meg hogy együttes erővel gyűrjétek le az akadályokat. De vigyázz, néha fekete fantomok fognak az életedre törni, akik szintén más játékosok! Talán nem annyira összetett ez a porció mint az elődben, de így is remek móka, olyan, mintha folyamatosan élne és lélegezne körülötted a környezet.

Vértócsákban visszanézheted más játékosok halálát, vagy esetleg meg is fogadhatsz egy-két földre írt tanácsod, ezt már neked kell eldöntened, mert nem mindenki jóindulatú itt! Nem hagyhatjuk ki azonban a negatívumokat sem. Sajnos sokszor fogunk bugokba illetve framerate zuhanásba ütközni. Beleragadsz a hullákba, nagyobb főellenségeknél beszaggat nagyon durván a kép, stb, sajnos gyakran a játékélmény rovására. Továbbá az nem mindenkinek lesz pozitívum, hogy súrolja a vállalhatatlanul nehéz kategóriát.

Összegzésként mit is írhatnék? Ha szereted az atomdurva kihívást egy szívfájdítóan gyönyörű világgal párosítva, ha nem riadsz el az olyan dögöktől amik sok esetben még a képernyőre sem fértek ki, ha tudsz az életedből áldozni sok tíz órát a játékra, ha nem rettentenek el a bénácska programozási bakik, akkor ez a te játékod. Ha belemélyedsz, garantálom neked hogy nem ereszt, hiába fogsz sokszor üveges szemmel nézni a tábortűzbe, a fejedben azzal a kérdéssel hogy „Ezt most hogy fogom megölni?”.

Könyörületet és megalkuvást nem ismerő, a stílusában messze a jövőbe mutató stuff ez, túlzás nélkül a generáció legjobbjai közt a helye!