Cursed Mountain teszt

/>Mielőtt mélyebben belemennénk abba, hogy miért is jutottunk erre az álláspontra, előbb lássuk azt a részét a játéknak, ami bizony kifogástalan. Ez nem is lehetne más, mint a koncepció és a történet, hiszen a Cursed Mountain egy horror játék, bár a tények ellenére unatkozni és kacagni sajnos többet fogunk rajta. Az alkotás sztorija egyenesen az imádott nyolcvanas évekbe repít minket vissza, mikor is még hódított a magas szárú edzőcipő, a hosszú haj lázadást jelentett, a metal pedig fénykorát élte. Sajnos ebből a játékban nem fogunk sokat érzékelni, lévén egyenesen a Himalája irányába vesszük utunkat, méghozzá olyan indíttatásból, hogy megtaláljuk eltűnt testvérünket, aki úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Kalandjaink során hatalmas hegyek között, szűkös ösvényeken, kihalt kis falvakban próbálunk nyomokra bukkanni, ám amikor már nagyon belekerültünk a dolgok sűrűjébe, akkor fedezzük fel, hogy a környéken nincs minden rendben. A kis városkák utcái kihaltak, hullák, pusztulás és döglegyek mindenfelé, de még valami szellemalakok is éppen ránk szeretnék hozni a frászt.

Vajon a nagy kihalásnak köze van szeretett testvérünk eltűnéséhez? Talán ő is valamelyik aszalódott hulla a sok közül? A történet végére kiderül, persze csak akkor, ha elég kitartásunk és merszünk van az egészhez. Ahogy egyre feljebb merészkedünk a világ legmagasabb csúcsaival büszkélkedő hegységben, tibeti papok próbálnak terelgetni minket, naplókból és elhullott feljegyzésekből ismerkedhetünk meg a kultúrájukkal - óriási plusz pont -, de a történethez is ezek által kerülünk egyre közelebb és közelebb. Hogy mindez egy túlontúl elragadó koncepció, amelyből kasszasikert lehetne varázsolni? Pontosan barátom! Azonban a Deep Silver legénysége útközben elfelejtett néhány apróságot, így például azt is, hogy 2010-et írunk, és egy Wii-n elfogadható kinézet már nem állja meg a helyét PC-n, a vontatott játékmenet sem túl divatos már, egyszóval hiába minden kezdeti remény, a matematikai képlet egyenlőségjele után egy nagy nulla szerepel. Noha nem is ilyen rossz a helyzet, lejjebb kiderül, hogy miért nem zártuk kicsi szívünkbe a Cursed Mountain-t.

Kezdjük akkor a grafikával, amely nem csak csúnya, hanem kopottas is. A Nintendo konzolján feltehetően összetették a két kezüket a játékosok, ám PC-n az ég adta világon semmi kedvünk órákon át a csupasz hegyeket kémlelni, az ugyanolyan városok falai között baktatni, de a huszonötödik "másolt és beillesztett" házikó, valamint a nyolcvannegyedik "koppintott és beszúrt" törött polc, vagy ágy, illetve lisztes zsák formája sem túl vidító többszöri ránézésre. A kinézetben tehát óriási hiányosságok vannak, és bár a hangok eszméletlen jók, néhol már majdhogynem nadrágkarcolóak, mégiscsak külsőleg látjuk a készterméket. Egyetlen jó oldala ennek a randaságnak, hogy jól optimalizált, tehát nem kell alá csodagép, sem egy Csernobilból csempészett urándarabka, de mielőtt nyugtáznánk a csúfságát, álljunk meg egy szóra. Akadnak ugyanis érdekességek a megvalósításban, és itt most néhány momentumra gondolok. Például nem értem, hogy mit keres sok ezer méteres magasságban, a legjárhatatlanabb csúcs közelében egy bikakoponya a földön, vagy egy rakás ünnepi zászló, amit mi itt lenn a nagy alkalmak esetében használunk, de akkor is korlátozva a településekre. A Cursed Mountain betöltése után viszont még a legkietlenebb hegyoldalon is ott feszítenek a színes lobogók, mi meg csak lesünk majd rájuk, mint borjú az új kapura, mert miértjük örök rejtély marad, és ha tehetnénk, inkább levetnénk magunkat a mélybe, persze csak, ha lehetne.

#tv#

Ám nem lehet, mivel centiméteres pontossággal meg van adva, hogy éppen merre vagy hová kell, illetve kellene mennünk. Az alkotás ugyanis teljesen lineáris pályákkal kápráztat el minket, ahol sem hegyet mászni, sem egyéb ilyen tudományunkat használni nem kell majd, de legalábbis nem sokszor. Az esetek többségében futkorászni fogunk, egyik pontból a másikba, majd a másikból az egyikbe, hogy utána a másik érintésével eljussunk egy harmadik helyszínre. Futni tudunk, de így sem haladunk gyorsabban egy olyan lónál, mint amelyiknek legalább három lába el van törve, sőt, hegynek lefelé indulván karakterünk képes olyan "cuki" mozdulatokkal kocogni, amilyent legutoljára talán a "Homok titkai" című népszerű szappanoperában láthattunk. Mindehhez társul egy borzalmas kamerakezelés, de azért ne legyünk túl szomorúak, hiszen legalább az irányításra nem lehet túl sok panaszunk, azt ugyanis szinte hibátlanra, sőt mi több, egyenesen egyszerűre varázsolták az illetékesek.

A játék menete viszont szerencsére nem csak abból áll, hogy ide-oda megyünk, felmászunk a létrán, bemegyünk a házba, és hasonlók. Amellett ugyanis, hogy a Cursed Mountain néhány órás játékideje alatt - elég rövid sajnos - nyomozgatunk és emlékeket gyűjtünk (dobpergés), akciózni is fogunk. Igen, akciózni! Ez sajnos a játék első perceiben kimerül a köcsögök, avagy finomabban - mielőtt még a játék ellenfelei magukra vennék - agyagedények szétrombolásában, de később, mikor már felfedeztük, hogy valami nincs rendben, ránk támad néhány szellemforma, majd egyre több és több, később pedig már moccanni sem tudunk tőlük. Hogy honnan jöttek és kik ezek, az elég sokáig rejtély marad, és talán jobb is, ha ezt a részletet, most mi is homályban hagyjuk. Szerencsétlen nyugtalan holtakkal egyébiránt egy méretes jégcsákány segítségével tudunk megküzdeni, mint egyetlen fegyverünkkel, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy az akciózás része a programnak unalmas - amúgy az -. Csákányunk ugyanis fejleszthető, különböző fejdíszek tehetők rá, amiknek hála képesek leszünk lövöldözni vele, de sajnos a túlvilági lézerfények olyan lassúak, hogy mire elérik a szellemeket, azok vagy odébb állnak, vagy mi alszunk el tőlük menet közben.

Jobban járunk tehát, ha inkább a jégcsákányt úgy használjuk, ahogy arra az ember eredetileg is teremtette, magyarán csapkodunk vele legalább kétezres fordulatszámon, és bízunk benne, hogy a szellem nem akar elütni minket, esetleg egy másik honfitársa a hátunk mögé férkőzni, olyankor ugyanis csúnyán lezabálják az életerőnket, amit csak a nehezen összeszedett füstölőpálcákkal tudunk visszaállítani, méghozzá az arra alkalmas oltárokon. Csak, hogy ne legyen olyan könnyű dolga a játékosnak. Mindez azonban még nem minden, hiszen jégcsákányunknak, bármelyik speciális kiegészítő fejjel ellátva, van egy különleges képessége, amely tulajdonképpen nem más, mint a szellemvilág előidézése. Ha alkalmazzuk, eltorzul a képernyő, jobban látszanak majd a szellemek, képesek leszünk célozni is a túlvilági lézerekkel, sőt, ilyenkor tudunk varázsolni is. Merthogy azt is lehet a játék betöltése után, ám minden egyes varázslatot meg kell találnunk, illetve tanulnunk ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk.

Mire jók a varázslatok? Nos, egyrészt például ajtók nyitására, hiszen többször is lesz olyan, hogy egy kulcsfontosságú ajtót egy erős varázslat véd, mi pedig csak akkor tudunk átjutni rajta, ha megtaláltuk a bűbájt. Használhatjuk még egyébiránt a mágiát a szellemek legyőzésére, ám csak és kizárólag akkor, ha a látszattestű lények kellően legyengültek a sok ütés-vágás, vagy lövöldözés után. A csiribiri alkalmazása egy nagyon jópofa minijátékkal történik, amelynek hála különböző pontokat kell összekötnünk az egérrel úgy, hogy folyamatosan haladunk, nem cikázunk, és pontból-pontba érkezünk. Az elején, mikor kis hídformákat vagy kockákat kell összekötözgetni, természetesen nem lesz nehéz dolgunk, azonban később, mikor már főellenségekkel küzdünk, azért meggyűlik a bajunk a sok krikszkraksszal. Minijátékokkal ugyanakkor máskor is találkozni fogunk az alkotásban (például amikor transzba kell esnünk, és egy idegesítő zenére kell körözni az egérrel - garantált hányinger), ám ezek száma egyrészt elenyésző, másrészt sokadszorra már unalmas is.

Ezzel pedig el is érkeztünk a teszt végéhez, hiszen a fentebb elhangzottakon kívül sajnos képtelen mást nyújtani a program. Nem lehet élvezni, mert unalmas, monoton a sok mászkálás, a csaták is, egyedül a történet képes előre hajtani a játékosokat, ám a csúnya tájak miatt valahogy az is érdektelenné válik egy idő után. Nem kizárt, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy a Nintendo Wii egyedi irányításával a Cursed Mountain egy hiánypótló alkotás, egy olyan darab, amelynek ott a helye a polcon, hiszen ott még a grafika is a bőven tűrhető kategóriában van, mindez PC-n azonban túlontúl kevés. Aki egy újabb horrorjátékkal akar gazdagodni, az keressen mást, lévén nem csak unalmas a program, hanem még csak félelmetesnek sem nevezhető. Ordít az ötletekért, kiabál a szépségért, és szinte könyörög azért, hogy abbahagyjuk az alázását, de nem tesszük meg, hiszen azért erős idegzetűek, illetve jó történetre vágyó, feltűnően nyugodt játékosok tehetnek vele egy próbát. De ők is inkább a Nintendo konzolján!

#tv2#