Citizens of Space teszt

A Citizens of Space-ben visszatér a buzgómócsing főhős, aki ezúttal már nem a Föld alelnöke, hanem a Föld Nagykövete. Történetünk elején megérkezik új munkahelyére, a Galaktikus Föderáció központjába, egy tulajdonképpeni űrállomásra. Büszkén igyekezne bemutatni hazája minden szépségét és csodáját, de fájdalom, a többieket ez nem csak hidegen hagyja, hanem konkrétan nem is hallottak még a Földről.

Sebaj, majd egy élőképes prezentáció meggyőzi őket, gondolja a Nagykövet Úr. Igen ám, csakhogy kapaszkodjatok meg, a Föld egyszerűen nincs a helyén, eltűnt, felszívódott, köddé vált, stb. Hősünk nagyon kemény gyerek, mert ettől a felfedezéstől sem illetődik meg különösebben, sokkal inkább lehetőséget lát benne, hogy megcsillogtassa igazi érdemeit. Kezdetét veszi a sztori, indulhatunk is a Föld keresésére!

Egyre jobban fejlődik a BKV is.

Kezdjük azzal, hogy a humoros részek nagyon rendben vannak. Sok-sok beszólás és vicces helyzet van, ami megmosolyogtatja az embert, pedig ezeket könnyű elszúrni, ahogy már sokszor megtapasztalhattuk. Az általam gyakran szidott szinkronszínészek is jól teszik a dolgukat, nagy beleéléssel mondják el a szövegüket, kicsit olyan rádiójáték-stílusban.

Az előző rész harcrendszerében talán az Earthbound-ra hasonlított. A főhős akárcsak itt, úgy ott is a háttérből irányított, hisz ő maga ugyebár túlságosan fontos ahhoz, hogy megkockáztasson egy sérülést (de legalábbis annak képzeli magát). A csaták most jóval megfontoltabbak, több ideig is tartanak, ami ugye az egész játék tempójára is rányomja a bélyegét.

Jó érzés a nevemet egy ilyen magasröptű beszéd felett olvasni.

Ahogy már említettem, a főhősünknek most is többnyire csak a szája nagy, úgyhogy a harcokhoz ismét bajtársakra, vagy ha úgy tetszik beosztottakra lesz szüksége. Az ő beszervezésük is bonyolultabbá vált, mint azt a Citizens of Earth-ben megszokhattuk. Nem csak úgy bemondásra csatlakoznak hozzánk, hanem először is különféle mellékküldetéseket kell nekik teljesítenünk.

A karakterválaszték szerencsére most is nagy és érdekes, könnyen megkedvelhetőek a szereplők, vagy épp kevésbé szimpatikusak, de mindenesetre kellőképpen kidolgozottak. Ha nagyon leegyszerűsítem, akkor igazából két csoportra oszthatók, egész pontosan harcosokra és gyógyítókra. A harcosok nem csak keményen támadnak, de nagyobb mértékben tűrik a sérüléseket is. Gyógyító társaikra persze pont ezeknek az ellenkezője igaz, viszont ahogy a nevük is mutatja, gyógyítanak, azaz harc közben növelik az egészségszintet. Magának a Nagykövetnek is akad persze feladata akkor is, ha a harcból nem veszi ki a részét.

Rosszarcú tengerész szolgálatra jelentkezik.

A sztori szerint kissé inkompetens az ürge, de a gyakorlatban mégis rengeteget tud segíteni. Gyógyító tárgyakat dobál a csapattársának, vagy erősíti a támadását, esetleg gyengítheti is az ellenfelet, mindezt körön kívül. Ez azt jelenti, hogy az ő akciója után még további csapást is bevihetünk, tehát tényleg nagyon hasznos tud lenni. A segítségeit persze nem vehetjük igénybe korlátlanul, ez gondolom egyértelmű.

Térjünk vissza egy kicsit a csaták lebonyolításának mikéntjéhez, azaz magához a harcrendszerhez. Felejtsük el a kilencvenes évek stílusára hajazó JRPG ütközeteket, a helyükön most időkorlát alapú csörték vannak. De hogyan is néznek ki ezek pontosan? Amikor bevisszük a támadást, adott időn belül egy adott ideális pillanatban kell lenyomnunk a megfelelő gombot annak érdekében, hogy a sebzés maximális legyen.

Egy illusztris társaság.

Nagyjából ugyanez érvényes akkor is, ha a védekező oldalon vagyunk. Ha legjobb pillanatban nyomjuk meg az éppen felvillanó gombot, akkor a legkisebb mértékben károsodik az egészségünk.
Nyilván minél nagyobbat tévedünk a gombnyomással, annál több egészség-pontot veszítünk. Támadó félként egyébként valamiért sokkal megengedőbb a program, ott akkor is egészen eredményes tudtam lenni, amikor még nem tapasztaltam ki a rendszert.

Néha, ahogy az pár ilyen játéknál lenni szokott, random csetepatékba is botolhatunk. A legfőbb gond ezekkel az, hogy nem lehet őket skippelni, legalábbis jó ideig nem. Egy idő után megkapjuk ezek kihagyásának a képességét, addig azonban kissé frusztráló, hogy haladnánk tovább az amúgy sem pörgős sztorival, erre megtámad három kacsa vagy hasonló.

A játékban éjszakai klubokba is ellátogathatunk.

Persze van azért jó oldaluk is a váratlan akciórészeknek, mert ezek segítségével értékes tapasztalati pontokra tehetünk szert. Mondanom sem kell, hogy ez milyen jól jön a főküldetések során, de akkor is, az embernek egyszerűen nem mindig van kedve hozzájuk. Szerencsére legalább viszonylag kockázatmentesek, könnyen legyőzhetők az ilyen ellenfelek.

A fő sztorivonal egyébként viszonylag jól sikerült. Még pár fordulat is van benne, sok-sok poén és nagyon kevés dráma, tehát némiképp eltér a megszokott RPG-formuláktól. Amolyan igazi feelgood program a stílus kedvelőinek, még akkor is, ha néha úgy érződik, hogy csak a plusz játékidő miatt kissé elnyújtották a dolgot.

Kérhetnék edzési tippeket, tesó?

Ami a vizualitást illeti, stílusában hasonlít az első részhez, de attól kétségtelenül jobban néz ki. A karakterek valahogy kedvesebbek, szimpatikusabbak, legfőbbképp a főszereplő. A mozgásuk is szebb lett, folyékonyabb, értem ezt itt is főleg a Nagykövetre. Egyfajta plusz bugyutaságot kölcsönöz neki a mozgása, tényleg igyekeznek teljesen alkalmatlannak beállítani a fazont a már említett jó tulajdonságai ellenére is.

A grafikával kapcsolatban annyi negatívumot azért megemlítenék, hogy azok a fajta szövegbuborékok, amiket itt láthatunk, 2019-ben már meglehetősen gagyin festenek. Néhány esetben akadozásokba is botlottam, főleg akkor, amikor mondjuk egy szántóföldön vagy hasonlón sétáltunk. Egy ilyen program esetében az ilyesmi úgyszólván megbocsáthatlan. Persze lehet, hogy másnál nem jön elő a probléma, hogy orvosolják a későbbiekben.

Ez a trombitás arcszerkezet szerintem nem igényel kommentárt.

Helyenként felbukkannak klasszikus RPG-s dungeon-ök is, amelyeknek eleinte örültem, de aztán elég gyorsan hosszúvá és kissé fárasztóvá váltak, valahogy úgy, ahogy maga a játék is. Utóbbit azért nagyon óvatosan jegyzem meg, mert szinte biztos vagyok benne, hogy aki nálamnál nagyobb rajongója a műfajnak, az jobban is fogja élvezni.

Mindent egybevetve a Citizens of Space egy teljesen korrekt játék, és ha lehet így fogalmazni, még korrektebb folytatás lett. Szebb és jobb az előzőnél, a harcrendszer is javult, még az apróbb technikai gondok is fejlődést jelentenek, hiszen a CoE-ben jóval több volt ezekből. Átlagos gamerek figyelmét talán nem képes az egész játékidő alatt lekötni, de RPG rajongóknak minden bizonnyal kellemes szórakozás lehet.