Call Of Juarez: Bound In Blood teszt

/>Azt sajnos nem mondhatnánk, hogy vadnyugati játékokkal túlságosan el lennénk árasztva, hiszen az ilyen tematikában fogant darabok olyan ritkák, mint a fehér holló. Ez olyan téren nem baj, hogy a ritka megjelenések miatt egy-egy gyengébben sikerült alkotást is jobban tudunk értékelni, bár a Call Of Juarez: Bound In Blood alapból egy kiválóan sikerült darab (hiába leplezzük, tényleg jól összedobták a lengyel srácok), tehát nem a western játékok hiánya miatt fogjuk meghozni a végső döntést, hanem valóban azért, amit az alkotás letett az asztalra.


Aki játszott a nagy előddel, az a sztoriban ne keressen semmilyen folytatást (amúgy is egy elég szomorú végkifejlettel ért véget, ha visszaemlékszünk), a Bound In Blood ugyanis az egyes Call Of Juarez előzményeit meséli el nekünk. A főszerepben ismét a két McCall testvér található, Thomas és Ray, akik a polgárháborúban harcolnak, méghozzá a konföderáció oldalán, tehát időben valahol az 1860-as évek körül fogunk járni. A játékban csak őket irányíthatjuk, de feltűnnek olyan szereplők is, akik fontos elemeit fogják képezni a sztorinak, róluk azonban többet nem mondunk, majd ti felfedezitek a játék ezen részét. A sztoriról viszont annyit még érdemes tudni, hogy főhőseink dezertálni fognak a hadseregből, hála az ellenséges erők kegyetlenségeinek, hiszen szülőházukat felgyújtották, minden kárba veszett, ami még odakötötte a két testvért, így közös céllal útra kelnek, hogy egyrészt elégtételt vegyenek megpróbáltatásaikért, de útközben számos kalandba csöppennek, akarva, akaratlanul egyaránt, a mi dolgunk csak az, hogy segítsük őket, és élvezzük az interaktív western mozit.

#tv#

Az egész játék szinte alapjaitól újragondolva került tálalásra, tehát az első részhez képest nem csak a történetben nem találunk folytatást, a játékmenetben is csak néhány momentumot, ami jelenleg ismét pozitívum, hiszen a lengyel srácok mertek merészeket álmodni, amit derekasan meg is valósítottak, viszont első körben semmiképpen sem a játékélményt vesézzük ki, hanem azt a fantasztikus hangulatot, valamint grafikai orgazmust, ami a betöltés után fogad minket.


Minden, amit a western filmekben láthattunk, amit ilyen témájú könyvekben, olvasás közben elképzeltünk, amit legvadabb, gyermekded álmainkban elhittünk, az meg fog elevenedni a Call Of Juarez: Bound In Blood alatt. A Nap szinte monitoron keresztül is perzseli bőrünket, ahogyan a sivatagos, sziklás kanyonokban járkálunk, a por és az izzadtság csípni fogja a szemünket, a puskapor szaga pedig keveredni fog a levegő áporodottságával. A vadnyugatra jellemző faházak szinte kísértetiesen üresen fognak bámulni ránk, hosszú lovaglásaink során pedig folyamatosan velünk lesz a halál, hiszen a messzi nyugaton, az akkori időben az élet nem ért többet egy forgótárasból kilőtt lőszernél sem. A párbajok alatt érezni fogjuk a levegőben azt a feszültséget, amit a két szemben álló keltett, a hatalmas tűzharcok során pedig érezni fogjuk a vér enyhén édeskés ízét a szánkban, a forró szél pedig csak egyre forróbb lesz. Hogy mi történik itt? Éppen a Call Of Juarez-zel játszunk. Természetesen leírni nehéz ezt a jellegzetes hangulatot, aki életében legalább egyszer is látott már western filmet, és magával ragadta a látvány, az itt is éppen azt fogja megtapasztalni, csak interaktívan, pompás látvánnyal karöltve.


Mivel a Call Of Juarez: Bound In Blood kinézetébe sem lehetne túlzottan belekötni. Nem egy Crysis, ez tény, nincs annyira részletesen kidolgozva minden, ennek ellenére abszolút jár neki a maximálishoz közeli pontszám, mert a kinézet az, ami a legjobban megalapozza a hangulatot, és ebben nem találunk kivetnivalót a második Call Of Juarez esetében. Hatalmas játékteret járhatunk be a játékban (általában lineárisan nagy terek, de lesz, amikor tényleg tudunk szabadon futkározni), és érdekes, hogy sehol sem lesz olyan érzésünk: "Itt mintha már jártam volna..." Pedig a vadnyugat nem éppen az a helyszín, ahol sok változatosság lenne, a fejlesztőknek mégis sikerült annyi egyediséget és színesítést belecsempészniük a projektbe, hogy az sokszor ámulatba ejtő.

A városok például annyi mindent rejtegetnek, hogy felsorolni is nehéz, a házak tele vannak minden földi jóval, és nem csak sivatagos tájakon járunk, hanem erdős részeken is, amelyek roppant hangulatosak lettek, így le a cowboy kalappal a srácok előtt. A karakteranimációk is nagyon jól sikerültek, de az effektek többségébe sem lehetne belekötni, különösen a víz ábrázolása sikerült jól, de másban sem szenved hiányt a program. Nyilván akadnak hiányosságok, amelyek leginkább csak szőrszálhasogatásra elegendők, így ezeket hanyagoljuk is, mert tényleg apróságok, amit abszolút ellensúlyoz a grafikus motor kitűnő optimalizáltsága.


Térjünk inkább rá a játékmenetre, hiszen a hangulat mellett az tartogatja a legnagyobb orgazmus közeli élményt. A stílusban változás nem történt, tehát a srácok maradtak az FPS játékmenetnél, azonban itt gyorsan meg is említhetünk egy negatívumot, ami lehet csak személyes probléma, de kiemelendő. Az FPS játékok többsége sajnos sokszor beleesik abba a hibába, hogy egyes mozdulatokat (pl.: futás, ugrás), úgy mintáz le, hogy a kamerát, pontosabban a képernyőt mozgatja, amivel nem is lenne különösebb gond, de ha ez a mozgolódás olyannyira vad, hogy azt már az ember szeme is nehezen követi, akkor ott már gond van. Ez a hiba sajnos felróható a Call Of Juarez-nek is, hiszen rengeteg résznél olyan aktív a kamera, hogy sokszor egy doboz fejfájás csillapító nem volt elég ahhoz, hogy tovább tudjak játszani, erre pedig rátesz egy lapáttal, hogy ezek a részek nem a mi kontrollunk alatt állnak (mert akkor mégis csak mi szabályozzuk a kameramozgás gyorsaságát), hanem átvezetők, vagy játékon belüli "muszáj, hogy oda nézz" részletek.

#tv2#


Ez természetesen nem tudja kedvünket szegni a játéktól, hiszen a látvány és az egyedi hangulat mindenért kárpótol. A játékmenet mindemellett felületesen kémlelve a "megyünk és lövünk, mint állat" opcióra épül, ami alapból baj lenne, de nem a Bound In Blood esetében. Az illetékeseknek ugyanis sikerült olyan változatosra megcsinálniuk a küldetéseket és a történetvezetést, hogy szinte sohasem fogjuk megkérdezni magunktól: "Most miért is lőttünk le száz embert? Csak úgy? Jó, akkor menjünk tovább". Nem, ilyen gondolatmenet nem fog még csak csírájában sem burjánzani agytekervényeinkben, köszönhető ez annak, hogy mindkét testvér más-más játékmenetet kínál, valamint az említett színesítések is kiemelik a játékot a nagy átlagból. Kezdjük a két karakterrel.


Minden egyes kis fejezet előtt a program felkínálja nekünk a választást, hogy Ray, vagy Thomas bőrébe kívánunk-e bújni. Ray az igazi tökös legény, aki hatalmas bőrkabátjával és tapló stílusával egy igazi vadnyugati fenegyerek, kérdés nélkül belekeveredik a balhékba, ahonnan rendre ő kerül ki győztesen. Erejét elsősorban pisztolyainak köszönheti, ellentétben Thomas-szal, aki egy kicsit megfontoltabb testvérénél. Ő az igazi csendes őrült, akinek nincs olyan nagy szája, mint Ray-nek, arcvonásai is sokkal kedvesebbek, szereti csendben elintézni a dolgokat, de azért ha harcra kerül a sor, ő sem fog meghátrálni. Képes lasszójával feljutni magasabb, Thomas számára elérhetetlen pontokra is feljutni (folyamatosan segíteni is fogja ilyen téren nagyszájú testvérét), de a késekkel és az íjjal is precízen bánik, amely segítségére lesz a csendes gyilkolásban.

Bár észveszejtően nagy eltérés nincs a két testvér között, aki szeretné színesíteni a játékmenetet, az ennek az opciónak hála könnyen megteheti, arról nem is beszélve, hogy akadnak részek, ahol csak az egyik, illetve csak a másik karaktert vonhatjuk irányításunk alá. Ez olyan téren szerencsés, hogy megismerjük mindkettejük tulajdonságait, de ha abba a hibába estek mint én, akkor bizony komoly hátrány is lehet. Én ugyanis szinte folyamatosan Ray kabátjába bújtam, és vettem neki a jobbnál jobb fegyvereket, amikor pedig Thomas-szal kellett volna megoldanom egy nem éppen könnyű feladatot, rögtön komoly fejvakargatásba kezdtem, hiszen ósdi fegyverei pontatlanok és gyengék voltak. Fegyvereket egyébként ellenségektől is tudunk elszedni, töltényeket szintén, de a legjobb golyóköpködők egyértelműen az arra kijelölt helyeken kaphatók, borsos árakon. Pénzt magunknak küldetésekből szerezhetünk, akadnak amelyek direkt vérdíj alapján működnek, de lesz, amikor egy elrejtett ládikában találunk magunknak némi dollárt, amit aztán nagyon hamar el is verhetünk. (Gyűjthetünk egyebeket is, például képeket, emlékeket, ám ezeknek sajnos sok hasznuk nincs.)


A két testvérhez tartozik még, hogy bizony van nekik speciális képességük is, ami sajnos kicsit elvesz a program amúgy realista ábrázolásmódjából, nem is keveset, de egyértelműen a könnyítés végett került bele. Ez tulajdonképpen az időlassítás lenne, ami megkönnyíti a dolgunkat akkor, ha sok ellenfél rontana ránk. Mindkét testvér esetében kissé másképpen néz ki ez az opció. Ray két pisztollyal osztja az áldást, és mi választhatjuk ki a lelassított időben, hogy kire, mennyi lőszert kívánunk pazarolni, majd valós időben meg is nézhetjük a gyors pufogtatást, ellenben Thomas-szal, aki egy pisztollyal oszt lassított időben, automatán ráállítja nekünk az ellenfelekre a célzót, mi pedig csak a ravaszt húzkodjuk, megfelelő gyorsasággal. Az opciót természetesen nem akkor használjuk, amikor akarjuk, van ugyanis a képernyő jobb felső sarkában egy kis mérő szerkezet, ami akkor telítődik fel, ha megöltünk bizonyos számú ellenfelet. Ha fel van töltve a vadnyugati bullet-time, akkor már nincs is más dolgunk, mint kivárni a megfelelő pillanatot (vigyázzunk, időhöz van kötve a felhasználás is), majd szabadon engedni megvadult ólomgolyóinkat.


A játék legjobb és leghangulatosabb részeiről viszont még nem szóltunk, ezek lennének azok a színesítések, amelyek az eddig felsoroltakon kívül még vonzóbbá tudják tenni a programot. és tulajdonképpen elengedhetetlen kellékei a vadnyugatnak. Ilyenek például a párbajok, amik mindenképpen könnyebbre sikeredtek, mint az első rész esetében. A párbajok alapelve mindenki előtt ismert, két figura szemben áll egymással, gonoszan néznek, majd a harang megkondulása után a szerencsés lepuffantja a másikat. A játékban az egérrel tudjuk irányítani kezünket, igyekeznünk kell közel tartani a pisztolytáskához, majd ha felcsendült a harang, csak előrántjuk a fegyvert, és a jó időpontban meghúzzuk a ravaszt. Ez természetesen csak egy a sok apró opció közül, hiszen nem is lenne western játék az olyan, ahol nem lenne lovaglás, lovas üldözés (elég bénán lett kivitelezve a lovaglás, ezért már mínusz egy pont), de bepattanhatunk majd indián kenukba, sőt lőhetünk a kor golyószórójával is néhány sorozatot.

A legnagyobb élmény számomra mégis az volt, amikor egy ágyúval szétzúzhattam egy hatalmas gőzhajót, hiszen a látványt sikerült olyannyira valóságosra kivitelezni, hogy az ember már-már megfeledkezik arról, hol kezdődik a valóság, és hol kezdődik a képzelet. Továbbá lesz dinamitos robbantgatás, rabszöktetés a börtönből, lánymentés, egyedül talán csak a serpenyős bab evőverseny maradt ki a felhozatalból, hiszen ha már a párbajt ilyen jól megoldották az egérrel, akkor a kanalat is tudnánk ugyanígy, versenyre mozgatni. (Nyilván ez butaság, ne is figyeljetek rám...)


Az egész játékról lerí az, hogy eszméletlen sok időt, energiát, és ami fontos törődést öltek bele a fejlesztők, akik lengyel létükre úgy tudták visszaadni a vadnyugat hangulatát, ahogyan azt keveseknek sikerült. Nekik viszont nagyon, ennek az alkotásnak ugyanis lelke van, nagyon könnyen megszerethető, és hiába is keresnénk égbe kiáltó hibákat, csak és kizárólag apróságokat találnánk. A hosszú (nagyjából 8-10 órás) játékidő, valamint az érdekes többjátékos módok nem egy rövidtávú szórakozássá emelik a Bound In Blood-ot, hanem egy tartalmas kikapcsolódássá, ahol végre úgy juthatunk el a vadnyugatra, és úgy láthatjuk az ott történteket, ahogyan eddig még soha. A hangok terén vannak sajnos a program legnagyobb hiányosságai, hiszen néhány szinkron elég rosszul sikerült, valamint kihagyták a jóféle county muzsikákat, amiért egy nagyon kemény ejnye-bejnye jár a Techland embereinek, de ez csak plusz hangulati elem lett volna, ami így is fenomenálisra sikeredett az alkotás esetében.

Születtek már nagyon jó játékok ebben a témában, de a Call Of Juarez: Bound In Blood most toronymagasra tette a szintet, aki szereti az FPS stílust, és a western hangulatot, annak ez egy kötelező darab a polcán. Ha a fejlesztők képesek továbbra is ilyen minőségben folytatni a sorozatot, akkor ebből repetáznánk, nem egyszer, sokszor!

#tv3#