Bleach: Rebirth of Souls teszt

A Bandai Namco legújabb próbálkozása, a Bleach: Rebirth of Souls valahol a kettő között egyensúlyoz, de hála a jól felépített fanservice-nek, néhány ügyes extrának, valamint annak, hogy végre nem egy mobilos katyvaszt kaptunk, simán az élvezhetőbb darabok közé sorolható.

Persze ez nem azt jelenti, hogy hibátlan lenne, de ha valaha is voltál Bleach fan (legyen szó az anime aranykoráról vagy a manga utolsó leheletéről), akkor biztos vagyok benne, hogy legalább párszor el fogsz mosolyodni a képernyőt látva. És néha ez is bőven elég.

Na, Yuroichi-sama, gyere csak közelebb

A sztori, nos, itt van az a pont, ahol a játék talán a legmegosztóbb. A Rebirth of Souls ugyanis kvázi egy feldolgozás. A történet az eredeti Bleach anime/manga jól ismert szakaszait meséli újra, nagyjából a Soul Society inváziójától kezdve, egészen az Arrancar arc közepéig bezárólag - de nem teljes részletességgel. Nagyjából a történet 90%-át lefedi a játék, viszont rengeteg ikonikus momentumnál érezni, hogy át lett ugorva néhány lépcsőfok. Egyfajta greatest hits válogatás ez, ami a főbb karakterpillanatokra és harcokra koncentrál, miközben elengedi a lassabb építkezést vagy a háttérsztorik teljes kibontását.

Ez egyfelől jó, mert a tempó folyamatos, másfelől viszont, ha valaki teljesen újként ugrik bele a játékba, komoly WTF pillanatokban lehet része. De ha már ismered a sztorit (és nyilván ismered), akkor simán működik, ráadásul kapunk néhány teljesen új, játék-exkluzív epizódot is, amik vagy háttérsztorikat bővítenek ki, vagy olyan karaktereket helyeznek fókuszba, akik az eredetiben alig kaptak reflektorfényt.

Ilyen például egy kifejezetten érdekes szál, ahol Urahara és Yoruichi közös múltjába pillanthatunk be jobban, vagy egy alternatív konfrontáció Grimmjow és Byakuya között - utóbbi kifejezetten látványos és badass. Ezek a kis mellékvágányok tesznek igazán jót az élménynek, és ezek azok, amik miatt nem csak egy nosztalgia vonatozásnak érződik az egész.

Te, ez biztos nem fog fájni?

A játékmenet valahol a klasszikus anime fighting game és a fél-ARPG között ingadozik. Nem kompletten verekedős játék a klasszikus értelemben, de nem is egy nyílt világú RPG. Küldetésalapú, arénaszerű összecsapásokra épül, ahol karaktert választva ugrunk bele a különféle sztoriszegmensekbe vagy mellékküldetésekbe. A roster eleinte szűkös, de ahogy haladunk előre, közel harminc karaktert oldhatunk fel, Ichigo összes formájától kezdve Kenpachin át egészen Aizenig.

Két fő harcmodellt használ a játék: az egyik a klasszikus, 1v1 (vagy néha 2v2) verekedős rendszer, ahol különféle kombókat, speciális mozdulatokat és ultimate technikákat vethetünk be. Ezek látványosak, pláne, ha egy Bankai vagy egy Getsuga Tensho repül keresztül a pályán. A másik egy kicsit taktikusabb, félig RPG-s rendszer, ahol csapatot rakunk össze, és hullámokban érkező ellenfeleket kell lenyomnunk - afféle musou light élmény ez, de meglepően szórakoztató, és főleg a későbbi szinteken kellően kihívást is jelent.

A harcok egyébként fluidak, gyorsak, és a vizualitásra nem lehet panasz: minden egyes támadás és effekt olyan, mintha egy jól animált epizódot néznél. A hitbox néha kicsit fura, és a lock-on rendszer is tud rakoncátlankodni, de ezeket el lehet nézni, főleg, ha közben épp Ichigo hollow formában szaggatja darabokra Ulquiorrát.

Az ott egy pecabotszörny?

A pályák változatosak - van itt minden: Soul Society utcái, Las Noches homokdűnéi, Hueco Mundo furcsa dimenziói vagy épp Karakura Town jól ismert részletei. Bár technikailag nem ez lesz az év játékmotorja, de az anime vizuális stílusát jól sikerült átültetni, főleg cell-shaded megoldásokkal.

A karaktermodellek részletesek, az animációk simák, és a látványos Bankai átalakulások simán odaégetik magukat a retinádra. A zenei aláfestésről is érdemes szót ejteni, mert egyértelműen az egyik legerősebb eleme a játéknak. Visszaköszönnek az eredeti anime legikonikusabb témái, néhány újrahangszerelt változatban, de van pár teljesen új track is, ami illeszkedik a stílushoz. Amikor például elindul a "Number One" remix egy főboss előtt, azt nehéz nem vigyorogva fogadni.

Nyolc lábbal a távolsági párbajba? Okos

Ami a tartalmat illeti, a Bleach: Rebirth of Souls nem fog éhezni játszanivalóra. A sztorimód önmagában 15-20 órányi anyagot kínál, de ha minden mellékküldetést, extra epizódot, kihívást és karaktert ki akarsz maxolni, akkor simán felkúszhat ez 40-50 óra fölé. Emellett ott vannak a challenge módok, time trialok, co-op páros kihívások (sajnos csak online, split-screen nincs), és természetesen a PvP, ami meglepően balanszolt lett - már ha nem mindenki Ulquiorrát hozza, mert ő kicsit túl lett buffolva.

Külön öröm, hogy van egyfajta RPG-s karakterfejlesztési rendszer is, ahol különféle képességfákat nyithatunk meg, passzív bónuszokat adhatunk karaktereinknek, illetve változtathatjuk az ultimate mozdulatokat is. Ez főleg a sztorimódban segít, ha megakadnánk, de a PvP-ben is lehet trükközni vele.

Nekem van kevesebb ruhám, szóval én fogok nyerni

Bugokról szerencsére nem nagyon tudok beszámolni, egy-két apró glitchet leszámítva stabil a cucc, nem fagy, nem omlik, és load time-ok is meglepően gyorsak (főleg PS5-ön és PC-n). A lokalizáció rendben van, az angol feliratok korrektek, bár néha van egy kis "magyar alámondásos" érzet a szövegekben, de ez már megszokott az ilyen játékoknál.
A legnagyobb problémája az, hogy igazából nem mer újítani. A harcok látványosak, a karakterek szerethetők, a sztori nosztalgikus - de aki valami forradalmit vár, az csalódni fog.

Ez nem a Dragon Ball FighterZ vagy a Naruto Storm új szintre emelése. Ez egy biztonsági játék, ami a rajongóknak készült, és abban jó is, amit vállal, csak nem sokkal többre. Összegzésként: a Bleach: Rebirth of Souls egy kifejezetten élvezetes, fanservice-től csöpögő adaptáció, ami nem tökéletes, de nagyon szerethető. Ha láttad az animét, olvastad a mangát, vagy csak szereted a stílust, akkor garantáltan szórakoztatni fog.

A legnagyobb baja talán az, hogy inkább újramesélés, mint valódi új fejezet, de ha beéred egy erősen stilizált, játékosított Bleach-élménnyel, akkor nem fogsz csalódni. Ha viszont úgy jössz, hogy "na, most forradalmat látunk", akkor jobb, ha lejjebb veszed az elvárásokat. Mert itt nem Aizen húz újabb csavart - a játék maga már rég lerakta a kártyáit.