BIT.TRIP Presents... Runner2: Future Legend of Rhythm Alien teszt

Mielőtt azonban nagyon előreszaladnánk, vessünk egy pillantást a múltra, a játék első részének fogadtatására. A BIT.TRIP univerzum kétségkívül legismertebb tagja 2010-ben jelent meg, és direkt elnagyolt pixelekből megrajzolt grafikájával és totális egyszerűségével rögtön belopta magát a retro-fanok szívébe. A játéknak lényegében nem volt története, botegyszerű menüjéből szinte azonnal az első pályán találhattuk magunkat, ahol egy pálcikalábú fekete paca mindenféle figyelmeztetés nélkül meglódult a kétdimenziós pályán, és mi pár pillanat múlva pislogva vettük tudomásul, hogy nekünk kellett volna irányítani az őrült tempót diktáló "ritmusűrlényt". A játékosok elismerő szavai mellett kritikai sikereket is elérő BIT.TRIP RUNNER tehát nemcsak kinézetében, hanem nehézségében is megidézte a sokak által hőskornak tartott időszakot, amikor még igazi elszántságra, kitartásra és nemegyszer hosszas gyakorlásra volt szükség egy-egy új cím végigjátszásához.

...belül azonban minden meseszép.

A BIT.TRIP Presents... Runner2: Future Legend of Rhythm Alien alapkoncepciója ugyanaz, mint az első részé volt: magától oldalra scrollozó képernyőn kell irányítanunk kipofozott küllemű főhősünket, Commander Video-t, átugorva, átcsúszva, elpattintva, vagy egyéb furfangos módon túljutva az elénk gördülő akadályokon. A siker kulcsa az időzítésben rejlik, hiszen ha nem pontosan a megfelelő pillanatban nyomjuk meg a kellő gombot (a "csak kicsivel előbb/később" itt tényleg nem igazán jöhet szóba), akkor könnyen találhatjuk magunkat az adott pálya elején. Segítségünkre első látásra - vagy inkább hallásra - szinte csak a zene van, melynek ütemét figyelve talán könnyebben juthatunk túl a változatosabbnál változatosabb akadályokon. De erről bővebben majd kicsit később... Egyelőre tehát annyi biztos, hogy a jó reflexek elengedhetetlenek, ha valaki bele akar vágni a kalandokba, de egyébiránt az egész olyan pofonegyszerűnek tűnik, nem igaz?

A kihívás adott.

Nos, elárulom, nem az. Igaz ugyan, hogy az előző résszel ellentétben ezúttal a pályák felénél találkozhatunk egy checkpointtal, ami mindenképp könnyítésként könyvelhető el, ám az új mozdulatoknak és gyűjthető tartalmaknak köszönhetően a játékmenet így is bonyolultabb lett. Megijedni azért persze nem kell, nem eget rengető változtatásokról van szó! Csupán annyiról, hogy a korábbról ismert aranytömbök - melyek az egyszeri pittyenés mellett természetesen pontértékkel is bírnak - és piros pluszjelek - melyek még mindig egy-egy dallamsávval gazdagítják fejvesztett rohanásunkat - mellett helyet kapott egyes pályákon egy-egy láda vagy lakat is, melyekhez izzasztó munkával kulcsot szerezve újabb öltözeteket oldhatunk fel főhősünk számára, sőt, akár új irányítható karaktereket is kaphatunk értük. Új mozdulatok terén is inkább kombinációkra kell gondolni, mint például a két legsűrűbben használt mozdulat - az ugrás és a focisták által is megirigylendő becsúszás - ötvözeteként létrejött slide jump, melynek eredményeképp a hátunkon lebegve csusszanhatunk át szorosan egymás fölött elhelyezkedő ellenfeleink között.

Pont a közepébe!

Lehetne persze még tovább sorolni az apróbb újításokat, mint például a perfectre teljesített pályák végén elhelyezkedő ágyút, melybe főhősünk beleugrik, hogy aztán egy óriási céltáblába (annak is lehetőleg a közepébe) lövesse ki magát (az ős-retro hangulatú bónuszpályákra ezúttal máshogy juthatunk el), de ezek helyett inkább ejtsünk néhány szót a két legszembetűnőbb változásról: a hangról és a képről. Utóbbit nem firtatnám sokáig, hiszen szemmel látható: a háromdimenziósra mélyített látványvilág, a meseszerűre, olykor szándékosan viccesre faragott, már-már tökéletesre sikerült grafika remekül elhiteti a laikus közönséggel, hogy tömény cukisággal van dolguk - a rajongókat azonban nem igazán lehet meghülyíteni a pasztellszínekkel és néhány idióta karakterrel. Hang terén is óriási előrelépés történt az előző epizódhoz képest. A néhány bites gépzenét többszólamú dallamok váltották fel, melyek ráadásul pályánként változnak, így monotóniáról egyáltalán nem beszélhetünk.

Íme a checkpoint!

Vannak persze olyanok, akik szerint eleve monoton a zenealkotást platformer stílusban imitáló, ugrabugrálással egybekötött rohanás, de azok vagy nem játszottak még a BIT.TRIP RUNNER egyik epizódjával sem, vagy csak ritmusérzékük vetekszik egy döglött csigáéval. A BIT.TRIP Presents... Runner2: Future Legend of Rhythm Alien ugyanis ez, egy ritmusjáték, mely nem elégszik meg a Guitar Hero és klónjai által nyújtott bogyóinvázióval, hanem egy meglévő stílus, ha úgy tetszik, egy igazi játék bőrébe bújtatja szándékait. Hogy mennyire volt jó húzás a készítők részéről a sokak által kedvelt, pixeles retrovilág után egy ilyen csilivili küllem megalkotása, arról persze lehetne vitatkozni - csak épp nem érdemes. A Napnál is világosabb ugyanis, hogy a Gaijin Games emberei úgy gondolták, megpróbálják kiugrasztani a szériát a rétegjátékok köréből, és ezáltal igyekeznek egy tágabb vásárlórétegnek bebizonyítani, hogy munkálkodásukra érdemes odafigyelni.

Bocsánat, ez a Rozsdás Rákolló?

Hátulról támadsz, mi?!

Hogy sikerrel jár-e a kiadó-fejlesztő stúdió népszerűségre törekvő próbálkozása, vagyis anyagi szempontból is jövedelmező lesz-e a BIT.TRIP Presents... Runner2: Future Legend of Rhythm Alien, egyelőre kérdéses; a kritikák mindenesetre - érthető módon - szinte kivétel nélkül elismeréssel zengedeznek a játékról. És miért ne tennék? A készítők minden olyan dolgot megtartottak, ami az első részben már bevált, és minden olyat javítottak, ami kevésbé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy sokkal több (egyéni arculatú!) pálya került a második részbe, visszamenőleg is gyártottak sztorit a szériához, melyben olyan epikus figurák is feltűnnek, mint pl. Super Meat Boy, és egyéb ehhez hasonló "apróságok", akkor valószínűleg meg sem fordul a fejünkben alaptalan ömlengéssel vádaskodni. Egyébként is, le merném fogadni, hogy nem volt még részetek olyan boss-harcban, ahol kizárólag meneküléssel kellett volna kiiktatni a főellenséget! Na, ugye!

Csillagokat látok...