Beijing 2008 teszt

Azóta szinte az összes olimpiát - legyen az nyári vagy téli - sikerült megörökíteni valamilyen szórakoztatásra szánt program keretein belül. Az idők kezdetén a játékosközönség heves örömujjongással fogadta ezeket az alkotásokat, azonban ahogy teltek az évek, egyre jobban kezdett megcsappanni a lelkesedés irántuk, majd az ezredforduló tájékán valami megtört. Lehet, hogy csak kiöregedett az a generáció, akik még a 80-as évek végén, 90-es évek elején kezdték az ipart, de valószínűbb, hogy a "műremekek" szintje érte el a katasztrofálisat, és ezt már a kiadók elsőrangú marketinges trükkjeik sem voltak képesek letuszkolni a vásárlók (és a hivatásos kritizálók) torkán.


A csúfos végkifejletű Sydney 2000 és Athens 2004 című termékekhez az Eidos vasmancsai tapadtak. Azt tehát, hogy a megjátékosítás jogai a SEGA-hoz vándoroltak át, akár jó ómennek is vehetnénk. A mosoly azonban hirtelen letörik ábrázatunkról, amikor arcunkba tolják a tényleges kivitelezők nevét: Eurocom. Nem ők ügyködtek egészen véletlenül a 4 évvel ezelőtti szörnyűségen? Dehogynem! A felismerés eme magasztos pillanatában hajlamos a szegény játékos meggondolatlan szavakat kipréselni ajkai között. A szitokáradatot azonban hamarosan felváltja a gyenge lábakon álló bizakodás, elvégre négy év eltelt az athéni borzalom óta, hátha megtanultak a srácok épkézláb játékot fejleszteni. (Segítek: nem. Azóta, PC-s fronton, mindössze néhány középszerű filmfeldolgozást tettek le az asztalra. Robots, Ice Age 2, Pirates of the Caribbean: At World's End. Nem túl bizalomgerjesztő felsorolás.)

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agysejtjeim közötti útvesztőkben, miközben lassan kúszott fel a gépemre a Beijing 2008, és elvégeztem az utolsó lépéseket, amelyek biztosították a befogadásához szükséges érzelmi és fizikai állapotot. Elöljáróban csak annyit árulnék el, hogy hiába álltam hozzá nyílt szívvel, tiszta fejjel, különösebben nagy igények nélkül, a produktumnak ezt sem sikerült kihasználnia. Csúnyán leverte a lécet, csakúgy mint az általam dédelgetett sportoló a magasugrás selejtezőjében.

A változatosság kedvéért ismét egy konzolportot szállítottak le a PC-s piacra, és ezúttal is az Xbox 360-as verzió lett az ősapa. Ez alapvetően még nem is lenne eget-földet rengető probléma, de példaértékű, hogy milyen magasról tojtak a fejünkre a készítők. Azt talán fölösleges is megemlítenem, hogy kedvenc asztali rágcsálónknak ezúttal is szabadnapot adhatunk, még a menüben való lavírozáshoz sem tudjuk felhasználni képességeit. A másik tipikus motívum az X360 kontroller gombjainak megjelenése úton-útfélen. Lassan már a sírógörcs kerülget, hogy egy PC-s játékban 'Enter' és 'Esc' feliratok helyett egy piros hátterű 'B' betű, és egy hasonló paraméterekkel rendelkező, zöldben úszkáló 'A' betű fogad, de ezen még valahogy túlteszem magam.

Azon már kevésbé, hogy a billentyűkiosztásnál nem azt látom, hogy melyik gombbal milyen funkciót tudunk megvalósítani, hanem kapunk egy listát az MS gamepadjének néhány (a ravaszok hiányoznak) megnyomható részegységéről, és ezekhez rendelhetünk hozzá egy-egy billentyűt. De hogy például a sárga 'Y' mire való pontosan, azt elfelejtették megosztani velünk, elégedjünk meg annyival, hogy ha felbukkan a képernyőnkön, a 'J'-t kell nyomogatnunk serényen. Nem megy egyik pillanatról a másikra az irányítás készségszinten való elsajátítása, és esélyes, hogy előbb hajítjuk ki a játékot az első kukába, mint hogy igazán beletanulnánk a kezelésébe. A legviccesebb fícsőr azonban még hátra van: az 'Esc' megnyomásával indulnak a versenyek. Miután negyedóra hasztalan próbálkozás után véletlenül rátenyereltem, és végre virtuális atlétám bejutott a stadionba, szobatársaimmal szorosan felsorakoztunk a fal mellé, és ütemesen elkezdtük beleverni a fejünket, eközben pedig azon agyaltunk, hogy milyen módszerrel tudnánk a legbiztosabban megsemmisíteni a játék lemezét.


A Beijing 2008 a hagyományosnak mondható lehetőségeket kínálja fel, azaz gyakorolhatunk, részt vehetünk szimpla megmérettetéseken, és természetesen képviselhetjük hazánkat a világ legrangosabb sporteseményén, az ötkarikás játékokon. Pontosabban fogalmazva képviselhetnénk, ha Magyarország választható lenne. De nem az. Tekintve, hogy kis országunk a 8. legeredményesebb nemzet a nyári olimpiák rangsorában 159 aranyéremmel, eléggé unszimpatikus húzás volt kihagyni a programból. Bezzeg olyan sportnagyhatalmak, mint Portugália (4 arany) és Írország (8 arany) szerepelnek. Megértem én, hogy ezekben az államokban nagyobb eséllyel adják el ezt a terméket, de Kenya és Etiópia mellé befért volna még a piros-fehér-zöld sávos zászló is.

Még ennél is kiábrándítóbb, hogy nincsenek licencelt nevek. Hiába hirdetik fennhangon, hogy ez a pekingi olimpia hivatalos videojátéka, mégis be kell érnünk kamu személyekkel. A fejlesztők azonban arra sem vették a fáradságot, hogy legalább valami értelmes emberi nevet generáljanak a képernyőn mozgó pixelhalmazoknak. Így például a Vizes Kockában nem Michael Phelps ellen úszhatunk, hanem CPU USA ellen. Ugye nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyit levon a játék élvezhetőségéből?


A Beijing 2008-beli kalandjainkat mindenképpen a training menüpontban érdemes kezdeni. A szimpatikus zászló és sportág kiválasztása után máris egy stadionban találjuk magunkat versenyszerű körülmények között, azaz ellenfelek is vannak mellettünk. Ha eltaláljuk a megfelelő billentyűt, akkor videón végigcsodálhatjuk az esemény lefolyását, miközben folyamatosan informálódunk róla, hogy éppen melyik gombot kell püfölnünk, hogy a kívánt hatást elérjük. Persze ez kb. halottnak a csók, ugyanis a program továbbra is feltételezi, hogy mi egy X360 kontrollert forgatunk kezünkben. Eltart egy jó ideig, mire megtanuljuk a megfelelő kombinációkat, és a gyakorlatban is végre tudjuk hajtani azt, amit a videón láttunk.

Ha már eléggé felkészültnek érezzük magunkat, akkor szerencsét is próbálhatunk éles megmérettetéseken. A sima versenyek mindössze egy dologban különböznek az edzéstől: hirdetnek a végén a győztest, és látunk egy bevágást a dobogóról, és a rajta hadonászó érmesekről. Éppen ezért ennek a játékmódnak nem sok értelmét látom, az arcunkba tolják kétszer ugyanazt, más néven. Egy kis kényelmi funkció azért beépítésre került, ugyanis kilőhetünk több sportágat az elején, amelyekben azután sorban megpróbáljuk a legjobb teljesítményünket nyújtani, anélkül, hogy közben vissza kellene térnünk a menübe.

Az elénk táruló választék egészen kellemesre sikeredett ? végre valami, amelyben hozza az elvártakat a Beijing 2008. Természetesen csak egyéni számokban indulhatunk, de ezekből 36 különböző féle áll rendelkezésünkre. Akadnak futószámok, pancsikálós versenyek, belebújhatunk a nehézatléták bőrébe, látogatást tehetünk a tornateremben, az agresszívabb játékosok pedig kiélhetik magukat a shooting szekcióban. A sportágak körülbelül felénél még választhatunk is, hogy női vagy férfi futamot akarunk indítani. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy milyen algoritmus alapján határozták meg a nemek elosztását. Furcsa, hogy úszni vagy judozni csak férfinak szánt virtuális emberkével lehet, íjászkodni és műugrani pedig csak a gyengébbik nem képviselőivel. Nem gondolnám, hogy olyan nagy ördöngösség lett volna megoldani ezekben az esetekben is mindkét fél szerepeltetését.


Az olimpiai játékokon való részvétel megvalósításának kellett volna lennie a program lelkének. A feltételes mód előrevetíti a szörnyű igazságot: nem lett az. A készítők tovább folytatták ámokfutásukat, amelynek csúcspontjaként üdvözölhetjük ezt a szörnyszülöttet, amelyet képesek voltak nagyvonalúan "olympic games"-nek keresztelni. Arcért nem kell a sarki boltba zarándokolniuk, az már biztos. Szinte az egyetlen pozitívum, hogy a hivatalos helyszínek legalább bekerültek, így fűre/salakra/tatamira léphetünk a valóságban szenzációs kinézetű Madárfészekben, vagy csobbanhatunk egyet a már említett Vizes Kockában. És akkor térjünk át a kellemetlenebb témákra. Kezdjük azzal, hogy nem bökhetünk rá, hogy milyen sportágakban szeretnénk indulni, hanem kötelező az összesben próbálkoznunk. Ezt tetézi, hogy jelentős eredménykényszert is a nyakunkba varrtak: ha nem teljesítünk megfelelően, akkor rövid úton véget ér számunkra a pekingi kaland. Tehát hiába nyernénk aranyat az összes számban, amelynek selejtezője később zajlik, ha az első két napon az összes eseményt bukjuk (igazából már egy 2/8-as teljesítmény után is arcunkba tolják a Game Over feliratot, nem kis bosszúságot okozva ezzel).

A teljes "elégedettséghez" hozzátartozik, hogy a versenyeket újra sem indíthatjuk, ha esetleg nem lennénk megelégedve a vérrel-verítékkel megszerzett 6. helyünkkel. Nincs más opciónk, mint kilépni, és visszatölteni az előzőleg mentett állást. Ilyenkor persze az összes aznapi eredményünk elveszik, mert menteni csak a napok végén lehet. "Zseniális" megoldás a játékidő megnyújtására.

Az egész olimpiai eseményt megbolondították egy kis csapatfejlesztési rendszerrel, bár értelme ennek sincs sok, tipikusan azért került be, hogy lehessen írni valamit a doboz hátuljára. Elért eredményeink után pontokat kapunk, amelyekkel különféle tulajdonságokat (erő, állóképesség, pontosság, sebesség stb.) tornázhatunk magasabb értékűre. Ezek nem karakterhez kötöttek, hanem az olimpiai csapatunk (mert természetesen mindig más kinézetű karaktert terelgetünk, annak ellenére, hogy mindegyiket ugyanúgy nevezték el) összes tagjának jó lesz.

Az egész játékmód slusszpoénja azonban még hátra van: a nyitóünnepségen mi vezényelhetjük manuálisan a tűzijátékot. Először kilőjük a rakétákat, majd egy újabb gombnyomással felrobbantjuk őket a levegőben. Kár, hogy ez is pont olyan színvonalasan van megcsinálva, mint a játék többi része, így közröhejbe fullad az egész ötlet.


A futamokat megpróbálták teljesen valósághűen reprodukálni. A rajt előtt melegítenek a sportolók, sorban bemutatják őket a közönségnek, majd kezdetét veszi a nemes küzdelem, amikor végre kezeink közé kerül virtuális atlétánk sorsa. A különböző fajta sportágak vezérlését külön meg kell tanulnunk, mert teljesen eltérőek. Valamelyikben elég, ha kellően nagy intenzitással verjük a billentyűzet gombjait, másokban azonban a reflexeinkre is szükség lesz. Az előbbiekben egyszerűbb sikereket elérni, bár például 1500m-es futást emberpróbáló feladat túlélni, de a rövidebb számokat is megszenvedik ujjaink. A technikásabb irányításúakkal viszont komolyan szenvedni fogunk kontroller hiányában. Hiába állítjuk be a számunkra megfelelő kiosztást, a program nagyvonalúan semmibe veszi. Ha két különféle versenyszámnál kiírja, hogy nekünk most bizony az Y-nak megfelelő billentyűre kell erőhatást kifejtenünk, az messze nem jelenti azt, hogy ugyanazt is kell nyomogatnunk a kívánt eredmény eléréséhez. Ilyen szempontból teljesen random a vezérlés, hiszen nem egyszer kénytelenek leszünk végigpróbálni az összes lehetséges esetet, mikorra megtaláljuk, hogy minek a hatására történik az a képernyőn, amit látni kívánunk. Hatalmas a frusztráció faktor.


Ha sikerül fizikai korlátainkat legyőzve felkerülni a dobogóra, akkor karakterünk virággal a kezében, nyakában semmivel integet a közönségnek, gratulál a másik két versenyzőnek, meghallgatja a győztes országának himnuszát, majd készül egy fotó a három érmesről. Kár, hogy egyáltalán nem jön át a pillanat fenségessége, nagyszerűsége. Egyébként ez a legnagyobb, megbocsáthatatlan hibája a Beijing 2008-nak: semmi, de semmi hangulata nincs. Az olimpiai fílinget a legkisebb mértékben sem sikerült átadnia, és ez az a pont, ami miatt az örök süllyesztő vár reá.

A látványvilág felemásra sikeredett. A karakterek többé-kevésbé elfogadhatóan néznek ki, bár az élmezőnytől messze elmaradnak. A pályákhoz tartozó objektumok (reklámtáblák, az időt mérő digitális kijelzők, székek, pályabírók...) mind a helyükön vannak, de kidolgozásukra talán nem maradt elég idő és energia, átlagosan festenek. Ez nem mondható el a közönségről, amely bár közelről megkülönböztethető egyénekből áll, mégis ronda. Egy sportjátékban kritikus pont az emberek mozgásvilága. Az alkotás többi részéhez képest ez teljesen rendben van, bár néha-néha előfordulnak olyan mozdulatok, amelyek láttán középiskolás biológia tanárom rosszallóan húzná össze a szemöldökét, és a következő mondat törne ki belőle: "OMG, hát nem tanultak ezek anatómiát?"

Hanghatások is vannak, bár minimális számmal képviseltetik magukat. A közönség zsong, néha erősebben, máskor halkabban, a hangosbemondó aktívan közreműködik, és még a sportoló környezettel való kölcsönhatásának is akadnak zajai (pattog a pingponglabda, csobog a víz). Ez utóbbiak elfogadhatóak, nagyjából megfelelnek a valós életben hallhatóknak. A menüben teljesen jellegtelen muzsika csendül fel, ezen kívül csak a nemzeti himnuszok dallamaival kényeztethetnénk hallójáratainkat.

A Beijing 2008 teljes mértékben beleillik az utóbbi néhány olimpiai témájú játék által felállított trendekbe: szörnyű kezelhetőség, a néhány új ötlet pocsék megvalósítása, átlagos körítés. Azonban mindezzel nem foglalkoznánk, ha a programnak meg lenne a jellegzetes olimpiai hangulata, lenne lelke. A Eurocom gárdájának azonban ezt az összetevőt is sikerült kifelejtenie, de nem lepne meg, ha meg sem sikerült volna találnia. Remélhetőleg a 2012-es Londonban rendezendő banzájt már nem ők fogják feldolgozni. Summa summárum, a Beijing 2008 egy pocsék alkotás, csak mazochistáknak tudom ajánlani, mindenki más kerülje, mint a 80Ft-os söröket.