Battle Train teszt

A szóban forgó játék globális sikerét az egyszerűsége adja: vonatok és puskapor; kell ennél több? A bajnok szerint nem. Az interjúkat elhallgatva pedig úgy fest, már az újszülötteket is olyan erővel vonja a képernyő elé ez a szórakoztatási forma, hogy joggal lehetne drognak is nevezni. Ennek a neve: Battle Train.

Azonban az imént említett bajnok, Aalvado (titulusa Mozdonyvezető Miniszter) hiába van harminc éve a trónon, már nem hozza feltétlenül azt a megtekintés-számot, amit a TV-csatorna, mely a Battle Train megmérettetéseket vetíti, elfogadhatónak találna, ezért egy hatalmas bajnokságot hirdetnek. Itt minden szerencsés próbát tehet, hogy megfossza Aalvado-t a bajnoki címétől. Azonban a csúcsra vezető út rögös és kegyetlen.

Kicsit olyan érzés kerülgetett engem eme alkotás megtapasztalása után, mint amilyen a Yu-Gi-Oh! néhány része után talált meg; az emberek néha nagyon szeretnek egy egyszerű játéknak irreálisan nagy feneket keríteni. Ha a való életben lenne Battle Train bajnokság, ráadásul TV is közvetítené, nem valószínű, hogy túl sok nézőt be tudna gereblyézni. Igen, értem, ez csak egy játék, és a készítők fantáziája elrohant, végül is belefér.

A saját színű (90) kis épületet kell megvédenünk, miközben a piros ellenfelét (30) romboljuk.

Ráadásul aranyos, kézzel rajzolt átvezetőkkel történik a játék részleteinek prezentálása, illetve a címvédő és a különböző főellenfelek bemutatása. Ilyen etapokon kívül vannak interjúk is, ahol alkalomadtán a technikusok is szóhoz jutnak, plusz a kommentátor is elmondja a véleményét sok dologgal (főleg a bajnokkal) kapcsolatosan.

Ugyan kicsit bábszerűnek érződik az animáció, de hangulatos és nagyon passzol a rajzfilmes elgondoláshoz, a szinkronszínészek pedig páratlan lelkesedéssel adnak életet a szereplőknek, így a prezentációra panaszra nem lehet okunk. Mondjuk a zene az teljességgel felejthető, illetve el tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akiknek nem jön be ez a minimalista külcsín. De legalább a játék mérete nem nagyobb két gigánál, és nem öli meg a gépet sem.

Azonban miről is van pontosan szó a Battle Train-ben? Ez egy kártyapakli építő táblás játék, ahol a célunk az ellenfél bázisainak felrobbantása vonatok használatával. Lapok kijátszásával helyezhetünk le síneket, és alakíthatunk ki utakat játékpartnerünk lerombolandó tákolmányaiig. Természetesen vannak akadályozó, szabotázs és nyersanyagot generáló lapok is, és mivel 158 különböző kártya vár ránk, mindegyik összecsapás dinamikus, némileg kiszámíthatatlan és ugyan kerül frusztráció is a levesbe, azért relatíve szórakoztató is. Legalábbis egy ideig biztosan.

Pimp My Mozdony... őőő mit keres egy markoló a hátsó részén?

A kaland a rogue-like formátumot követi, annak ellenére, hogy a készítők rogue-lite-nak titulálják. Ez azt jelenti, hogy kihívásról kihívásra haladunk a végső ellenfél, Aalvado, felé, ám ha bárhol vereséget szenvedünk, akkor kezdhetjük az egészet elölről, ráadásul semmit sem viszünk át a következő futamba, így minden próba nulláról indul. Egyedül a választható szereplő lesz mindig más. Minden egyes rajtnál három karakter közül kell kiszednünk egyet, lehetőleg azt, amelynek a speciális képessége és/vagy az induláskor kapott bónusz lapjai a legszimpatikusabbak.

Ám mégsem távozunk teljesen üres kézzel, a szó legszorosabb értelmében, ha elbuknánk egy menetet. Kártyák, vonat alkatrészek, trófeák és történet fejezetek nyílnak meg a gyűjteményünkben, melyeket megcsodálhatunk, ha épp úgy tartja a kedvünk. A lapokat mondjuk nem nyitjuk meg, mert csak a játék folyamán adhatunk lapokat a paklinkhoz, mely minden menetben visszaáll egy alapra, hanem csak a megtekintésük válik elérhetővé. Azonban a meserészeket tartalmazó könyveket egyáltalán nem nézhetjük meg, ami engem eléggé meglepett, hisz, ha valamiket, akkor ezeket nézné újra végig a játékos az animációkból és a relatíve szórakoztató dialógusokból kifolyólag.

Ennyit a körítésről, lássuk végre a lényeget: a játékmenetet. Kihívásról kihívásra haladunk egy térképen, ahol több út is elérhető, majd miután legyőztük a szekció végén található főellenfelet, tovább léphetünk a következőre. A kihívások véletlenszerűen kerülnek lehelyezésre a térkép létrejöttekor. Találkozhatunk párbajjal, minijátékkal, eseménnyel, történettel, vagy boltlátogatással. Miután sikerrel vettük az adott kihívást, tovább lépünk a következőre és így tovább.

A térkép elején választanunk kell egy utat a háromból, melyek ugyanoda vezetnek, de nem ugyanolyan módon.

A legérdekesebb része egy futamnak, nem meglepő módon, a párbaj. Ilyenkor kapunk egy ellenfelet, akinek le kell rombolnunk a bázisait, miközben megakadályozzuk, hogy ugyanezt tegye mieinkkel. Céljainkat lapok kijátszásával tudjuk elérni, melyek kristályokba kerülnek. Egy kör kezdetén a laphúzás nem csak a saját paklinkból, de egy pálya-pakliból is történik. Eme utóbbi minden pályán különbözik, és kicsit kiegyenlíti a szerencse-faktort a két játékos között.

A legfontosabb kártyák a sín-lapok lesznek, melyek lerakásával tudjuk kiépíteni az utat az ellenfél építményei felé, azonban rengeteg szabotázsló, és erősítő opcióval is dolgoznunk kell. Egy pálya az elpusztítandó bázisokon kívül tartalmaz vonatállomásokat (minden játékosnak van egy vagy több ilyenből), kristálybányákat, kristályokat, érméket, akadályokat és bónusz ládákat (sínt rárakva kaphatunk lapokat, kristályt és pénzt).

Értelemszerűen a legfontosabb feladatunk összekötni bármelyik vonatállomásunkat az ellenfél egyik bázisával, majd rá szabadítani egy robbanószerekkel megrakott vonatot. Azonban alapjáraton csak kettő kristályt kapunk egy körben, ami semmire sem elég szinte, így a sínjeinket bányákon át kell vezetnünk, ha egy körben szeretnénk egy-két lapnál többet is kijátszani.

A kék szín a már felrobbantott mezőket jelzi. Jajdeimádomeztajátékot...

Szabotázs lapokkal az ellenfél kiépített pályáit robbanthatjuk fel, a vonatjainak sebzését csökkenthetjük, de akadályokat is lerakhatunk, zsákutcát varázsolva egy pályájuk elé, így a játék nem csak az építésről, hanem a rombolásról és a szemétkedésről is szól. Illetve egymás kihasználásáról is, ugyanis bármikor összeköthetjük a pályánkat az ellenfel által felhúzott sínrendszerrel, és használhatjuk az ő útjait, no meg ilyenkor az ő kristálybányáiból is kapunk részesedést. De cserébe partnerünk is használhatja a mi sínrendszerünket, ami okozhat néhány kellemetlen meglepetést, ha meggondolatlanul közösködünk.

A gépi társunk alapjáraton nem buta, aktívan szívat, ha tud, és próbál sok bányát elhappolni, miközben építkezik a bázisaink felé, de néha átesik a ló túloldalára minden szempontból. Megesett, hogy egy főellenfél két-három kör alatt behozhatatlan előnyt csinált magának, robbantással lereagálva azt is, mikor csupán elvágyódtam egy irányba, viszont arra is volt sokszor példa, hogy teljesen értelmetlenül szórta a lapokat a kezéből, majd szépen bezárta magát.

Egy minimális csalás-érzet is társult kicsit a megítélésembe, de ez leginkább azért volt, mert a főnökök mindig speciális lapokkal dolgoznak, melyekhez mi csak nagyon kivételes esetben juthatunk hozzá. Ezek a kártyák nevetségesen erősek, és némileg játszhatatlanná válhatna egy parti általuk, de szerencsére a gép nem játszik száz százalékosan sportszerűtlenül. Például egy-két főmuftinak vannak olyan lapjai, melyek bármilyen távolságból képesek sebezni (általában csak saját sínünk melletti mezőket célozhatunk meg rombolást okozó hatásokkal).

Az átvezetők aranyosak és néha viccesek is.

Érezhető, hogy az ilyen kártyák használata hamar pontot tehetne egy futamra, függetlenül attól, hogy mennyire jó lapokat vagy bónuszokat gyűjtöttünk addig össze. Azonban a mesterséges okosság úgy van programozva, hogy ha egy ilyen támadással lerombolná egy bázisunkat, akkor egyszerűen nem fogja ellőni arra az épületre az adott lapot, hanem inkább mást céloz meg vele.

Ez fair, hisz gyakorta esett meg velem, hogy nevetségesen kevés élettel kellett nekivágnom egy-egy összecsapásnak, és ilyenkor esélyem se lett volna, ha a gép úgy játszik, mint egy emberi játékos. Ám ez probléma tényleg csak a főellenfeleknél lesz, egy térkép-szektor végén. A normális párbaj-bot-ok sosem viszik túlzásba a trükközést, de nekik nem is lesznek különleges kártyáik, melyektől rettegnünk kellene.

Ha győztesen kerülünk ki egy összecsapásból, akkor pénz, új lapok és alkalomadtán kiegészítő bónuszok ütik a markunkat. Hasonló a helyzet a minijátékok és a véletlenszerű események után is, bár azoknál kevesebb a munka és a jutalom is. Mondjuk a minijátékok sokszor a lehetetlen nehézség határát súrolták, illetve a torpedó-koppintás változatát ennek a "kihívásnak" (bomba kártyákkal kell egy üres pályán megtalálnunk három eldugott vonatot) kifejezetten utáltam, mert nem stratégián, hanem a szerencsén múlt annak a tökéletes teljesítése.

Az ellenfelet gonosz módon lerakott sínpályákkal is be lehet zárni.

Ha túl sok pénzt halmoztunk volna fel, akkor vannak különféle boltok, illetve egy műhely is, ahol ezeket elverhetjük. Az előbbieknél bónuszokat adó kiegészítéseket vehetünk, az utóbbinál pedig életet nyerhetünk vissza, mely, mint fent említettem, nem töltődik újra két párbaj között. Az extra képességeket adó szuvenírek és vonatkiegészítők egész szórakoztatóak és érdekesek, bár soknak nem láttam értelmét, mivel nem csak pozitív, de negatív hatásuk is volt, ráadásul nem is kicsi.

A legnagyobb meglepetés viszont akkor fogja érni a játékost, amikor legelőször megérkezik az úgynevezett Méltóság Kapujához (Door of Worthiness). Itt csak akkor lehet átlépni, ha... méltóak vagyunk a Mozdonyvezető Miniszer szerint. És monsieur Aalvado csak azt hajlandó beengedni, aki 100%-ra teljesítette a sztorit és elért egy bizonyos ponthatárt az adott játékmenetben... ... wat?

Azért eléggé merész dolog a játék végső harmadát ajtó mögé zárni, és egy hosszú kihívássorozat mögé rejteni a kulcsot, de a készítőcsapat-koalíció, a Terrible Posture Games és a Nerd Ninjas (csodás nevek) úgy vélték, hogy okos ötlet a játékossal összeszedetni mind az 53(!!!) fejezetét a történetnek. Egy parti alatt pedig csupán egy-kettő fejezetet lehet megnyitni legfeljebb, és azokat is csak akkor, ha a megfelelő utat választjuk egy elágazásnál.

A választható karakterek... nem a kinézetükről híresek.

Kérdés, persze, hogy lesz-e türelmünk ennyi futamot végigcsinálni. Alapjáraton nincs baj a játékmenettel, sőt, egész szórakoztató a pakliépítés, a stratégiázás, azonban kicsi a variáció a pályák és a minijátékok között, így hamar fárasztóvá és unalmassá válhatnak azok, és a különlegesebb lapokból is csak néhánnyal fogunk találkozni egy kaland során.

A készítők azt írták, hogy a sztori mód 15 órát vesz igénybe, de nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ennek a duplája is simán befigyelhet, főleg, ha olyan szerencsétlenül jár a játékos, mint én, és többször egymásután belerohan egy olyan főellenfélbe, aki gyorsabban szétrobbantja a bázisait, mielőtt azt tudná mondani, hogy necsajjámá. Lássuk be, így azért kicsit nehézkes lesz összeszedni a lelkesedést, hogy nekiveselkedjünk századjára is ugyannak a procedúrának, remélve, hogy ezúttal sikerül legalább egy Történet mezőt elcsípni a térképen.

Végszó: a Battle Train egy kompetensen összerakott játék aranyos animációkkal és elég sok gyűjtögetnivalóval, hogy le tudja foglalni a maximalistákat ilyen téren. Ám maga a játék része lehetne kicsit kiforrottabb, színesebb és tartalmasabb, illetve lelakatolni a végjátékot egy olyan fal mögé, amit nem képesség, hanem időpazarlás nyit csak meg, egy hihetetlenül meggondolatlan döntés volt, amiért megérdemelnék a készítők, hogy legalább két tálca kókuszkockát küldjenek Márkónak. Egyet pedig nekem, amit aztán odaadhatok kedvenc főnök urunknak engesztelésül, lévén, hogy ennek a cikknek körülbelül két hete kellett volna megjelennie. Én a Stellar Blade-et hibáztatom. Megnyitni az összes kosztümöt időigényes, na...