Back to the Future: The Game - Episode I: Its About Time teszt

/>Nekünk természetesen nem kellett kétszer mondani, hogy vessük rá magunkat a játék első epizódjára, amint megkaptuk a kész tesztverziót, máris telepítettük a drágaságot, hogy néhány laza délután alatt átrágjuk magunkat az It's About Time alcímre keresztelt bemutatkozó részen, amelynek története ott veszi kezdetét, hogy főszereplőnk, avagy Marty sehol sem találja Dokit. Kis hősünk már-már kezd beletörődni abba, hogy cimborája örökre itt hagyta őt a jelenben, és ő valahol a távoli jövőben, avagy a múltban éli boldog életét, amikor a semmiből előkerül a DeLorean, benne Einsteinnel, avagy Doki kutyájával. Bár eltűnt barátunk nagy lángész volt, nem tudta megtanítani a szőrmókot a beszédre, aki viszont nem ok nélkül kapta a világ legnagyobb agyának nevét. A DeLorean-ban talált tárgyakat felhasználva ugyanis hamar rájövünk, hogy legjobb pajtásunk egyrészt hol van, másrészt pedig, hogy nem érzi túl jól magát, ugyanis rács mögött sínylődik, méghozzá 1931-ben. Ennyi indok éppen elegendő számunkra ahhoz, hogy elinduljunk, egyszer csak "vissza a múltba".

A nagy kaland bár már ezalatt is tartott, igazán csak most fog beindulni, Dr. Emmett Brown felkutatása mellett ugyanis találkozni fogunk számtalan más, érdekes, és nem mellesleg ismerős szereplővel is, így például Doki fiatalabb énjével, akinek segítő jobbot kell nyújtanunk, máskülönben nem fogja odaadni nekünk azt a rakétát, amivel kiszabadíthatjuk öreg barátunkat. Talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy az epizód végére sikerül Dokit szabadlábra helyeznünk, hogy a következő, februári részben már együtt kalandozhassunk vele. Addig azonban vár ránk néhány órányi játékidő még ebben az epizódban is, ez a fenti néhány mondat ugyanis csak a kerettörténet volt, a számtalan mellékszál, amivel például a filmekben nem találkozhattunk, a Telltale Games játékaira jellemző féktelen, már-már morbid humor, de a kalandjátékokra jellemző fejtörők is mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy féktelenül boldogok legyünk a valaha készült egyik legjobb Back to the Future videojáték betöltését követően. Merthogy nem igazi rajongó az, aki a fluxuskondenzátor nevét meghallva ne kezdene rögtön boldogsághormon-termelésbe, és ne fogadná el feltétel nélkül a játékot, minden apró hibájával egyetemben.

Merthogy hibái azért akadnak a programnak, de ezekről néhány mondattal később. Előbb lássuk a játék menetét, ami egy fontosabb összetevő, mint a valóban aprócska negatívumok. A Back to the Future: The Game egy kalandjáték. Ezen feltehetően mindenki meglepődött - irónia -, aki ismeri a Telltale Games játékait, hiszen ha valakik, akkor ők mesterei ennek a stílusnak. Tudásukat pedig nem spórolták ki ezúttal sem, sőt, talán jobban beleadtak apait-anyait, mint eddig. A játék természetesen műfajának nem point n click kategóriájából került ki, hanem éppen ellenkezőleg, főhősünket, avagy Marty-t mi magunk irányíthatjuk a három dimenziós környezetben, megvizsgálhatunk mindent, amit csak lehet, összeszedhetünk tárgyakat, amelyeket később felhasználhatunk itt-ott, de szóba is elegyedhetünk az emberekkel, akik gyakran csak sületlenségekről képesek beszélni, vagy éppen oltári nagy poénokat eldurrantani, de van, amikor a továbbjutás kulcsát adják a kezünkbe egy-egy semmiségnek tűnő mondatnak köszönhetően.

#tv#

Az alkotás eseménye nagyon pörög, folyamatos a történés benne, a könnyű, de annál ötletesebb fejtörőknek - valamint a beépített segítségnek - köszönhetően állandó lesz a tennivaló. Sosem éreztem például, hogy bármelyik részlet is erőltetett lett volna, vagy éppen valamelyik kikacsintás nem illene bele a koncepcióba, mert érezni, hogy ezt a játékot is fanatikusok készítették, akik ismerték a filmek minden egyes momentumát. Nem tűnt például erőltetettnek a Doki után való kutakodás, amikor még nem tudtuk, hogy éppen hol van, és az akkori szerelmét, egy cserfes öregasszonyt kellett megtörnünk ahhoz, hogy segítségünkre legyen, de a múltban lévő szesztilalom - az "x" kihagyása nem véletlen -, és a hozzá kapcsolódó hordós "levesek" története is nagyon viccesre sikeredett. Apropó, viccek! A fejlesztők ismét gondoskodtak arról, hogy szem ne maradjon szárazon a történet kijátszását követően, nem szeretnék különösebb poénokat előre lelőni, de minimális angoltudással is nagyon jól fogtok majd szórakozni, ezt garantálhatom.

Ahogy fentebb már említettem, a játék pörgősségének fenntartása miatt van egy állandó segítségünk, így elakadni tulajdonképpen egyenlő a lehetetlennel. A játék menetéhez egyébiránt szervesen hozzátartozik az inventory is, ahová természetesen az útközben felszedett tárgyak kerülnek. Ezeket - ebben az epizódban legalábbis - kombinálni nem nagyon kellett, de akadtak helyzetek, amikor komolyabban el kellett gondolkoznom azon, hogy "na most akkor mégis melyiket használjam", mert hirtelen egyik sem tűnt logikusnak. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, az imént említettem, csak egyetlen gombnyomás, és a program máris mondja, hogy mit tegyünk. Ennek köszönhetően bátran kijelenthető, hogy nagyon, már-már túl könnyűre is sikeredett az It's About Time epizód, csak és kizárólag a kiválóan felépített és pörgő történet az, ami hajtja előre a játékost, ám sajnos az sem sokáig, ugyanis egy öt részre szabdalt nagy játék első darabjáról van csak szó, ami egy hosszabb délután alatt, belenyúlva a Híradóba, lazán végigjátszható.

Ha pedig már belekezdtünk a negatívumokba, akkor itt az ideje, hogy elmondjam, a Telltale Games továbbra sem tud mit kezdeni a játékok irányításával, Marty-val ugyanis néha brutálisan nehéz közlekedni, még szerencse, hogy a legtöbb esetben egy előre kijelölt, képzeletbeli útvonalon mozog csak hősünk. A bosszús vezérlés mellett kicsit szúrta még a szememet a kinézet, ami szerintem lehetett volna mérföldekkel szebb is, de akkor el kellett volna búcsúznunk attól, hogy egy több éves konfiguráción is lazán elfusson a játék. A küllem egyébiránt egy kicsit mesésre sikeredet, a figurák elnagyolt ábrázolásával már jelezni kívánták a készítők, hogy elsősorban ismét a humoron lesz a hangsúly, ami mondanom sem kell, egyáltalán nem baj. Ki kell azonban emelnem a hangokat. Bár Marty szinkronjával nagyon nem tudtam megbarátkozni, Doc hangja - Christopher Lloyd elvállalta a szinkront - megnyugtatólag hatott hősünk már-már idegesítő, pszichopata kisgyermekre hajazó hangjával szemben. Mindemellett kiválóan sikerültek a zenék, és egyéb hanghatások is, így ha nem is tökéletesre, de jóra vizsgázott ez a rész is.

Végül pedig eljutottunk az összegzésig, hiszen amilyen rövid a játék, olyan rövid lett ez a tesztecske is. Ha azt nézzük, hogy a fejlesztőknek mennyire sikerült úgy visszaadniuk az eredeti filmek hangulatát, hogy mellette ne legyen poshadt és penészes a produkció, hanem kellemesen friss és üde, akkor egyértelműen azt kell mondanom, hogy egy tökéleteshez közeli játék első darabját játszottam végig az elmúlt napokban. Öröm volt látni, hogy a Telltale Games emberei mertek bővíteni a koncepción, sőt mi több, olyan poénokkal kiegészíteni azt, amelyek úgy rengetik meg a hasfaladat, hogy közben már-már el is felejted, mi volt az eredeti filmben, de nem is fog érdekelni, ez ugyanis itt bár ugyanaz, lényegében mégis más. Én pedig éppen ezt vártam a játéktól, nem a már sokszor látott megoldásokat, nem a film újramesélését, azt megtették már korábban többször is. Mindennek fényében nagyon várom már a folytatást, tűkön ülök, hogy folytathassam végre Marty és Doki kalandjait. Februárban újra találkozunk!