A megoldás lényege a hagyományos adóvevőkéhez hasonló, ám jelentős különbséggel. A korlátozott közvetlen vételi képességet úgy terjesztik ki, hogy a köztes készülékek is mintegy adótoronyként szolgálnak, így az egyes készülékek vételkörzeténél jóval messzebb telefonálhatunk. Az önépítő rendszer tulajdonképpen sokban hasonlít az internetre, ahelyett, hogy egy-egy központra épülne, több elérési pontot kínáló hálóként viselkedik. Mindez azt jelenti, hogy közelebbi hívások esetén nem csak adótornyokra és térerőre, de szolgáltatóra sincs szükség, tehát a hívások teljesen ingyenesek. A rendszert tehát fejlődő országoknak szánják, de ettől még legalább ilyen, ha nem nagyobb siker lehet a nyugati világban is, akárcsak a Motorola Motofone F1-ese, mely tartósságával az indiai piacot akarta meghódítani, de Európában is sikertermék lett.

Képzeljük csak el egy ilyen önépítő hálózat sikerét egy olyan sűrűn lakott területen, mint például a nagyvárosok, ahol szinte mindenkihez vételi közelségben található egy másik telefon. Az eredmény korlátlan beszélgetési idő, teljesen ingyen. A másik nagy előny a hálózatok túlterhelésének megszűnése, mivel vészhelyzetekben nem egyetlen pontra terhelődnek a hívások, hanem szétoszlanak a sok készülék alkotta hálón.