A megjelenésükkor "egy életre szóló zenehallgatási élményt" kínáló, ma már legalább annyira adattárolásra használt CD-k és a hasonló technológiával dolgozó DVD-k élettartalma a jelek szerint enyhén szólva megkérdőjelezhető.
Nem kevesen észlelték, hogy régebbi CD-ik ma már nem lejátszhatóak, felmerül a kérdés, hogy miért. Tény, hogy a megjelenésükkor áttörést hozó CD-k tartósabbak a mágneses adatrögzítő módszereknél, ám a vinyl lemezeknél csak akkor jobbak, ha állandó használatnak vannak kitéve.
Hiszen a legrégebbi hagyományos felvételek megfelelő berendezéssel ma is lejátszhatóak. A figyelmeztetések között olvashatjuk, hogy a CD-t ne tegyük ki hidegnek, melegnek, pornak, újlenyomatoknak, karcolásoknak. Azonban ezek hiányában is sokszor lejátszhatatlanná válnak, a fény felé fordítva foltosak az ilyen lemezek. A háttérben nem annyira a sérülések, mint inkább a gyártási technológia áll.
A lemezek polikarbonátba ágyazott alumínium rétegen hordozzák az információt, mely egy védő lakkréteget kap a gyártás utolsó fázisában, melyet a középről a szélek felé terítenek szét. A vizsgálatok szerint amennyiben a lakkréteg nem tökéletesen fedi le a korongot, akkor a levegő képes eljutni az alumíniumréteghez és oxidációt okoz, elpusztítja a tárolt adatokat. A Sony és a Philips egy "Vörös Könyv" néven közzétett specifikációs gyűjteményben határozza meg a gyártás minőségi szabványait, melyek meglehetősen magasak. A szakértők szerint ezek betartása esetén nem lenne gond a CD-kkel, ám nagyon sok a gyártó, csökken a minőség, így fordulhat elő, hogy sok CD már a vásárlás után néhány hónappal lejátszhatatlanná válik. Az adatkezelési szakemberek szerint az egyetlen nagyjából biztos védekezés a régi módszer, az adatok kétszeres mentése, illetve az időszakonkénti újramentés.
