Fertőzés filmkritika

Steven Soderbergh tehát nagyon is valós veszélyt dolgoz fel Fertőzés című thrillerében, melyben egy új világjárvány üti fel a fejét, mely néhány nap alatt egy-két betegből több millió fertőzöttel járó sorscsapássá növi ki magát. Hogy mi nézők is maximálisan átérezzük a fenyegetést, a film rögtön a dolgok közepébe vágva vázolja fel előttünk a helyzet komoly voltát: a Kínából az Egyesült Államokba hazatérő, a betegség első jeleit már intenzíven magán tapasztaló Beth Emhoff (Gwyneth Paltrow) valószínűleg máris átadta a fertőzést Chicago-i barátjának, mialatt egy-egy sorstársa más milliós nagyvárosokban - Londonban, Tokióban, illetve a kiindulási pontként szolgáló Hong Kong-ban - is látványosan szenved a tünetektől. A lázas, köhögő, izzadó, fejfájós és szédülő betegek látványán kívül onnan is rögtön tudhatjuk, hogy a klasszikus in medias res kezdésről van szó, hogy a narráció számolja nekünk a napokat, és mi nézők rögtön a második nappal kezdve kapcsolódunk be a történetbe. Az alkotók tehát még véletlenül sem akarták lelőni a poént - már csak a hatásosabb felütés kedvéért sem -, így a vírus kipattanásának körülményeit csak jóval később ismerhetjük meg. Addig viszont csupán azt tapasztaljuk, hogy a járvány terjedésével egyre jobban szorít az idő, és egyre inkább eluralkodik a fejetlenség az emberek között.

Amellett, hogy akár négy napon belül végezhet áldozataival, a film számára "kifejlesztett" MEV-1 egy rendkívül komplex, állatoktól származó mutáns vírus, a mai kor követelményeinek megfelelően, mely cseppfertőzés által pillanatok alatt képes elterjedni az egész világon. A tény, hogy a produkció elkészítésében több tudományos tanácsadó is közreműködött, abszolút meg is látszik az eredményen. Megtudjuk például, mi az az orvosok és járványügyi szakértők körében használt R0 fertőzési index, illetve, hogy melyek a járványok követésének, várható hatásuk elemzésének, valamint az ellenanyag kifejlesztésének legfőbb szempontjai és lépései. Tudományosságból és alaposságból tehát nincs hiány, és a film ábrázolásmódja egyébként is a dokumentarista stílusra hajaz, az alapvetően a tényekre építő dramaturgia, valamint a jobbára realisztikus és következetes operatőri munkának köszönhető, elsősorban a kulcsfontosságú momentumokra koncentráló látásmód miatt.

Ahogy már szó volt róla, a bevezetés hasonlóképpen lényegretörő és figyelemfelkeltő, ugyanakkor felettébb pörgős és feszültséggel teli, ahogy annak lennie kell egy ilyen mozinál. A tünetek és a betegség drasztikus lefolyásának kendőzetlen és mellbevágó ábrázolása kicsit talán sokkoló lehet egyesek számára, de azok rendszerint a való életben sem kímélik az idegeinket. A vírus terjedése hiperrealisztikus, bár kissé hatásvadász módon kerül bemutatásra - a sokat sejtető vágások jóvoltából szinte látjuk, ahogy a szabad szemmel láthatatlan vírusok a betegek kezéről poharakra, telefonokra és egyéb használati tárgyakra kerülnek, hogy onnan azután érintés útján megtapadhassanak egy másik, gyanútlan ember bőrén. Abban tehát biztosak lehetünk, hogy a film megtekintését követően egy ideig garantáltan nem lesz kedvünk megérinteni a kilincseket, kapaszkodókat és egyéb közhasználatú tárgyakat, sőt talán még saját arcunkat sem - valahogy úgy, mint ahogy például a 9/11-et feldolgozó United 93 című produkció után érezhettünk egyfajta zsigeri félelmet a repüléssel szemben. De a hatás a moziban egyszerűen lemérhető volt azon ösztönös reakcióból, ami a filmen látható megbetegedett szereplő agonizálása után közvetlenül a terem nézőterén felhangzó köhögést követte: röhögés mindenfelől.

A helyzet persze valójában egyáltalán nem volt vicces, mint inkább morbid - hasonlóképpen a néha a filmben elhangzó humoros és ironikus, a helyzetre adott kritikus megjegyzésekhez, melyek minden esetben ültek, sőt alkalomadtán telitalálatnak bizonyultak. A szokványosnak éppen nem mondható, sürgető és a háttérben növekvő fenyegetést sugárzó taktusokkal teli zene is kifejezetten erősíti a vészjósló hangulatot, hozzásegítve a nézőt, hogy elhiggye, amit lát, beleélve magát a szereplők szorult helyzetébe. Közben - ha nem is gyakran - előfordulnak kevésbé hihető vagy reális, a drámaiság kedvéért némileg eltúlzottnak ható mozzanatok is, melyek kevésbé illenek bele a tudományos következetesség és a tényszerűség szigorú realizmusába. A narratíva tehát a tudományos elemek mellett kevésbé életszerű fiktív eszközöket is felhasznál, amiért végső soron akár a sci-fi műfajába is besorolhatnánk a filmet, ami azonban jól észrevehetően sokkal inkább a feszültségnövelésre építő thriller szerepében akar tetszelegni.

Ebből a szempontból a Fertőzés a mintegy másfél évtizeddel korábban készült Vírus című filmre emlékeztet - az utóbbi szinte teljességgel fiktív voltán kívül azonban további jelentős különbség, hogy ezúttal nem egy lokalizált, egyetlen közösségre korlátozott fertőzésről van szó, hanem az egész Föld lakosságát érintő világjárványról. Noha a szilárdan valós alapok és a dokumentarista jellegű ábrázolásmód miatt semmiképpen sem a katasztrófafilmek szokványos dramaturgiájával van dolgunk, azok néhány jellegzetessége így is visszaköszön a filmben. Az egyik ilyen, hogy néhány különböző, egymással közvetlen módon nem feltétlenül összefüggő életű ember szemén keresztül szemléljük az eseményeket, illetve azok hatását a különböző helyzetben lévő szereplőkre, mintegy az ő sorsukon keresztül átélve a krízis hatásait, nehézségeit, dilemmáit és borzalmait. Ott van például a már említett, a vírust elterjesztő feleség; a megcsalt és szeretteit tragikus hirtelenséggel elveszítő, s azután már csak egyetlen lányát kétségbeesetten oltalmazó férj; a vírus megfékezéséért az irodákban, laborokban és terepen küzdő orvosok; s nem utolsósorban a szenzációra éhes média.

A cselekmény - egy globális járványhoz méltón - végig több szálon fut tehát, melyek azonban egymással nagyon is szoros kapcsolatban, nem ritkán ok-okozati összefüggésben vannak. Miközben az amerikai Járványügyi Központ (CDC) kutatói lázasan igyekeznek megfejteni a halálos vírus kódját, Ellis Cheever igazgatóhelyettes (Laurence Fishburne) személyes érintettsége ellenére próbálja eloszlatni, illetve amennyire lehet, megelőzni a pánikot. Míg a CDC egyik ifjú és lelkiismeretes orvosát, Erin Mears-t (Kate Winslet) küldi a járvány helyi gócpontjába, a svájci székhelyű Egészségügyi Világszervezet (WHO) szintén fiatal szakértője, Dr. Leonora Orantes (Marion Cotillard) Hong Kong-ba utazik, hogy a forrásnál göngyölítse fel a fertőzést. Mivel a halálos áldozatok száma egyre csak nő, és ezzel együtt növekszik a fejetlenség a polgárok körében, a rámenős és gátlástalan zsurnaliszta-blogger, Alan Krumwiede (Jude Law) által terjesztett hírek, miszerint a közvéleményt nem tájékoztatják a teljes igazságról, csak még kezelhetetlenebbé teszik a már egyébként is rendkívül kritikus szituációt. Mitch Emhoff (Matt Damon) pedig az eseményekkel sodródó átlagembert testesíti meg, akinek a körülötte történtek zűrzavaros forgatagában fogalma sincs, mire számíthat az elkövetkezőkben, s csupán ösztönösen igyekszik menteni saját és lánya életét.

Noha Matt Damon alakításában igazából semmi kiemelkedőt vagy hivalkodót nem találhatunk, visszafogott s annál kifejezőbb játéka hihetőséget kölcsönöz a figurának, akire felesége és fia megdöbbentően váratlan halála után is komoly megpróbáltatások várnak. A válogatott színészgárda remek teljesítményének köszönhetően a többi szereplő személyes drámájával sem nehéz azonosulni, miközben nézőként kénytelen-kelletlen szembesülünk a ténnyel, hogy hasonló válsághelyzetben az emberek és kapcsolataik képesek pillanatok alatt radikálisan megváltozni. Szintén kézzelfoghatóvá válik számunkra, hogy minden szereplőt alapvetően befolyásolják személyes tapasztalatai és érzelmei, melyek kihatással vannak a döntéseikre, melyek egy ilyen kiélezett szituációban súlyos következményekkel is járhatnak. A szabályok megszegésére is nem egyszer sor kerül, ami az ambíció és a tettvágy mellett saját érdekből vagy önzetlenségből is történhet - mint például a botrányt kirobbantó szabadúszó újságíró vagy a fertőzésveszélyt önként vállaló járványügyi tisztviselő esetében. Jude Law és Kate Winslet nagyon jó teljesítményt nyújt, karaktereik rendkívül markánsak és jellegzetesek - ha úgy tetszik, ellentétes végleteket képviselnek a filmben. Noha Gwyneth Paltrow karaktere tragikus sorsának köszönhetően viszonylag keveset szerepel, és még sosem nézett ki ilyen pocsékul filmen, őt is mindenképpen dicséret illeti. Laurence Fishburne és Marion Cotillard már kevésbé tud csillogni, ők inkább csak a kötelezőt hozzák, azt azonban végig megbízhatóan és kiegyensúlyozottan.

A krízis egyéni hatásain kívül természetesen számos jelenet és dialógus foglalkozik azzal, hogy mi várható egy ilyen helyzetben a társadalom szintjén. Az ellentétes érdekeltségek, gyakran igazságtalan preferenciák, a gyógyszergyárak és a politika összefüggései, a bürokrácia problematikája mellett az egyik fő téma az ellentmondás az ilyenkor természetes reakciónak számító elszigetelődés és bizalmatlanság, illetve a vírus továbbterjedésének megakadályozásához szükséges együttműködési kényszer között. A fertőzés terjedésén és a megfékezésére tett lépések tényszerű bemutatásán, illetve a védelmet biztosító oltóanyag kifejlesztésén kívül tehát komoly társadalomkritikával is szembesülünk, melyet az alkotók olyan, valós eseményekre történő utalásokkal is alátámasztanak, mint például 9/11 vagy a Katrina hurrikán pusztítása alkalmával tapaszalt általános tehetetlenség.

A Fertőzés kiválóan mutatja be a veszélyt, a vírus robbanásszerű terjedését és a paranoiát, a kitörő pánikot és az azt követő káoszt, melyet a kollektív viselkedés, illetve a tömegpszichológián alapuló szélsőséges megnyilvánulások hatásos ábrázolásmódjával ér el. Az emberek viselkedését elnézve túlzás nélkül - habár kissé koncentrált adagban - láthatjuk, mi várhat ránk egy általános válság esetén, ha egyszer valóban elszabadul a pokol. A tömeghisztéria, a fosztogatások és a társadalmi rend megingása mellett éles, ám valós kontrasztot képez, ahogy az utcákon megáll az élet: az üzletekből kifogytak az áruk, az iskolák, hivatalok, benzinkutak bezártak, s még a repterek várói is üresen konganak, miután általános kijárási tilalom lép érvénybe. Az információhiány, a hírek terjedésének és torzulásának problematikája úgyszintén előtérbe kerül, melyek kapcsán az alkotók olykor direkt, máskor pedig közvetett módon rámutatnak a tájékoztatás felelősségére, valamint az általánosan elterjedt, alapvető információforrásként szolgáló internet és a közösségi médiumok használatának veszélyeire, illetőleg azon tanulságra, hogy a hülyeség ugyanolyan gyorsan terjed az emberek körében, mint maga a járvány.

A narratíva apró hibája azonban, hogy egyes szálakba túlságosan is belegabalyodik, melyeket nem igazán tud kifejteni, miközben más szempontokat jóformán meg sem említ. Például a járvány hatása a világgazdaságra szinte teljesen feledésbe merült, miközben az utcákon már teljes a fejetlenség, és nem nehéz elképzelni, hogy hasonló helyzetben az egymással kölcsönös függésben álló piacokon és tőzsdéken is radikális hatásokkal kéne számolnunk. Annyi azonban biztos, hogy a film már így is egy kicsit sokat markolt ahhoz képest, mint amit egyszerre meg tudott fogni, miáltal a közepére meglehetősen túlzsúfolttá válik és elég nehéz követni. Az események a vírus kirobbanásától kezdve a végkifejletig mintegy négy és fél hónapot ölelnek fel, mely intervallumnak elsősorban az igencsak sűrű elejére koncentrál a forgatókönyv.

Ennek ellenére a járvány elterjedését és a megfékezésére tett kísérletek hatékonyságának növekedését követő antiklimaktikus lezárás még így is hosszabbra nyúlt a kelleténél - a tempó mindenesetre alaposan lelassul a végére, miáltal a film igencsak kifullad az utolsó félórára. A rendezés kezdetben kellően feszes és határozott, majd lassan mintha kicsúszna az irányítás Soderberg kezéből, ahogy szinte kötelező módon megpróbálja elvarrni a szálakat. Annak ellenére, hogy a direktor saját bevallása szerint "ultrarealisztikus" filmet akart készíteni, ezt nem sikerült maradéktalanul megvalósítania. Ugyanakkor a díszlettervezés, illetve az operatőri munka mindvégig elsőrangú - a kihalt és feldúlt utcák, az üresen kongó épületek látványa ugyanolyan letaglózó, mint a vírus megállíthatatlan terjedésének bemutatása. A Fertőzés valódi értékét azonban az adja, hogy nagyon fontos témát dolgoz fel a Hollywoodhoz képest felettébb autentikusnak mondható módon. A film minden apró hibája és tökéletlensége ellenére abszolút tanulságos és elgondolkodtató, ezért tizenhat éven felül mindenkinek ajánlott, hogy legalább egyszer rászánja magát a megtekintésére.

Fertőzés előzetes