Az EA Sports FC-re elkeresztelt sorozat minősége cseppet sem romlott a névcsere ellenére, ami egyszerre jó és rossz is. Jó, mert végső soron megbízható, viszont rossz, mert nagyjából nincs konkurenciája, mivel a legközelebbi rivális, az eFootball, készítői (korábbi nevén Pro Evolution Soccer; náluk annyira nem vált be a névváltás) a bánatért sem képesek egy normális játékkal megörvendeztetni a rajongókat. Így nem csoda, ha az Electronic Arts nem viszi túlzásba az innovációt.

Talán nem fog senkit sem meglepni, ha azt mondom, ez az új epizód ijesztően hasonlít az elődjére. Programindításkor a már megszokott, nyugis, hangulatos, populáris beütésű muzsika hernyózza ki magát a hangszórókból, a kommentátorok szövegelése változatlan, és a már megszokott játékmódok is minimális extrákkal vannak ellátva. Otthon éreztem magam. Azonban nem lehet egy játékot egy az egyben újra kiadni, nemde? Újdonságokban reménykedve bele is vetettem magam a játékosi Karrier módba.

Sajnos ez a része a receptnek nem esett túl sok változáson át, bár ez a tény nem rökönyített engem annyira meg, mint hittem volna, hisz az EA nem arról híres, hogy sokat foglalkozna ezen módokkal. Miután létre hoztam a játékosomat, be is hajítottam a legközelebbi német (Borussia Dortmund) csapatba és neki is kezdtem világsztárt faragni belőle.

Az ismerős szerepjátékos elemek visszaköszönnek: a képzettségpontok osztogatása, illetve a személyiség mércék növelése (Maverick, Heartbeat, Virtuoso), azonban ezen utóbbi implementáció igencsak érdekesre sikeredett. A nehezen összegereblyézett pénzünket különféle szolgáltatások, avagy luxuscikkek vásárlására költhetjük, melyek megnövelik a három csík egyikét, plusz különféle fizikai bónuszokat (gyorsabb futás, agresszívabb támadás) is szerezhetünk így.

Személyiségünk a megszerezhető technikákat és képességeket befolyásolja így érdemes lesz ezekre egy pillantást vetni, mielőtt meggondolatlanul adakoznánk állatmenhelyeknek, vagy luxus villákat vásárolnánk. Ez a pozitív újdonság itt; a negatív már kicsit jobban befolyásolja az egyébként változatlanul szórakoztató (bár kissé repetitív) játékmenetet; és ezek a kihívások. Ezen feladatok eléggé le tudják rontani az élményt, ugyanis ilyenekből a rendszer hajlamos irgalmatlanul nehezeket hozzánk vágni. Például, ha át akarunk igazolni egy királyi fizetéssel kecsegtető klubhoz, akkor nem elég hatvan góllal jeleskedni egy szezonban; abból legalább tíznek ollózásból kell történnie. Ez PC-n még irritálóbb lehet, lévén, hogy az irányítás továbbra sem a legjobb.

A menedzser mód szerencsére kicsit érdekesebbre sikeredett, ugyanis kapunk egy úgynevezett taktikai identitás lehetőséget (hét darab van ebből) már a karrierünk elején, mikor megkapjuk a csapatunkat, mellyel egyediebbé tudjuk varázsolni klubbunkat. Ezek az opciók az úgyszintén újnak számító „Playstyles” lehetőségre hajaznak, melyekről lentebb fogok bővebben beszámolni.

Míg egy „Playstyle” egy játékosnál jelent számottevő pluszt, úgy a taktikai identitás az egész csapatunkra kifejti a hatását, és igazából egy fajta játékstílust takar. Például a „Gegenpressing”-gel embereink a pálya ellenfeles harmadában jeleskednek inkább, ám, ha inkább vágyunk a biztosabb, sok labdatartással járó taktikázásra, akkor a „Tiki-taka”-t válasszuk, mely segítségével a középpálya ördögeivé válunk, könnyebben kialakítva helyzeteket így, és megnehezítve a másik csapat játékát.

Kár, hogy az újdongások ennyiben ki is merülnek, viszont még így is jobban jártak a Karrier módok, mint a Volta. Ez a fantasztikus addíció még a FIFA 20-ban tette tiszteletét és minden rákövető epizódba is belekerült. Olyannak érződik, mintha a készítőknek kényszer volna újra és újra berakni ezt a módot, és mondvacsinált fejlesztésekkel „felturbózni”, mert a főnökék azt mondták, hogy mikor legelőször megjelent, akkor nagy visszahangot keltett, de lővésük sincs, hogyan lehetne megújítani és igazán érdekessé tenni ezt a játékopciót.

Ráadásul itt más játékosokkal együtt kell játszanunk, ami már a League of Legends-ben is nehezen megy sokunknak (főleg nekem). Nem egyszer volt szerencsém önző, labdaölelgető makákókkal, vagy olyanokkal, akik a billentyűzetüket valószínű kihajították félúton, mert a játék java részét egy helyben ácsorogva élték túl. Amit érdekességnek lehetne itt megemlíteni azok a változatos stadionok lennének. A kapuk méreteivel vagy a falak magasságaival zsonglőrködtek a kollégák, és tény, nem érződik minden mérkőzés borzalmasan repetitívnek, de továbbra is csak akkor jó igazán ez a játéklehetőség, ha vannak haverok, akikkel együtt ökörködhetünk.

Láthatjuk, tehát, hogy a szóló játékos felhozatal, mely egyébként sem tartozik a készítők erősségei közé, most sem került a figyelmük középpontjába. Inkább a prezentációval, illetve az Ultimate Team-mel (az F-et el kellett hagyniuk, de a lényeg ugyanaz) foglalatoskodtak és ez talán érthető; ameddig lesz, aki hajlandó költeni a kártyacsomagokra, addig van értelme újra és újra kiadni ugyanazt, némi ráncfelvarrással ellátva.

Mint, ahogyan a Heartstone, a Yu-gi-oh és a hasonló kártyás játékok is nehezen akarnak kimenni a divatból, úgy az UT-t sem bírja elengedni az EA, sőt egyre inkább a zászlós játékmódjává válik a franchise-nak. Ezzel igazából nincs baj, ha nem kellene állandóan a nulláról kezdeni minden egyes új résznél a gyűjtögetést. Szóval az alapvető receptúra itt is változatlan: költsél minél többet és előbb-utóbb világklasszis csapatod lesz.

Ám kettő érdekes frissülés teszi mégiscsak vonzóvá az UT-ot. Az első az „Evolutions” mechanika; itt kihívások teljesítésével meg tudjuk emelni az igazán értékes kártyáink pontjait, még értékesebbé varázsolva azokat. Ezek teljesítése szerencsére messze nem olyan hajmeresztően nehéz, mint a Karrier módban, és értéknövelés mellett csinos háttérfrissítést is kap a lap.

A másik új dolog az a mérhetetlen tartalom, mely ebben a módban el lett dugva, és itt nem a különféle játékmódokra gondolok, hanem az elérhető játékosokra és csapatokra. Több, mint 19000 focistát szerezhetünk meg, 700 csapatra leosztva, és még a női ligából is elérhető harminc. Sőt, mi több, csapatunk kevert is lehet, mely az inkluzivitásnak egy egész jó implementálása, ráadásul az értékek nem változnak egyik nemről a másikra, tényleg meghúzva az egyenlőség vonalát a nők és férfiak között. Vagy mellett.

Azonban még, ha nem is vagyunk túlságosan rácuppanva a kártyagyűjtögetésre, akkor is van értelme belevetni magunkat a különféle online lehetőségekbe, hisz a játékmenet, mint ahogyan az elődben tapasztalhattuk, továbbra is rendkívül szolid, ráadásul a HyperMotion V technológia az AI forradalomnak hála nevetségesen élethű animációkat hoz el a játékosoknak.

Még ráközelítve is elismerésre méltó a grafika, ráadásul a labdavezetés, a cselezés és lövések nagyon folyékony egyvelegének hála tényleg úgy érezzük, mintha egy igazi focimeccset irányítanánk. Azonban ez a nagyszerű technológia hátulütőkkel is jár. Ironikus módon a gépi tanulás, amilyen hatékony a kinézet fejlődésében, illetve a sportolók és a közönség(!!!) részletes megjelenítésénél, a csapattársakat, az ellenfeleket és a bírót irányító mesterséges okosság még mindig távol áll az optimálistól.

Gyakorta előfordult, hogy leálltam a játékosommal, hogy gyönyörködjek a többiek togyorgásában, bizonytalan támadásában és az ellenfél néha röhejesen béna védekezési próbálkozásaiban. Konkrétan félreálltak a támadó útjából, helyenként. A kapus pedig vagy baromi jól védekezett, vagy dobott egy hasast, ezzel kimerítve a kapu védelmére fordított lehetőségeit. A bírói döntések sem voltak a legkonzisztensebbek, de sikerült kicsikarnom egyszer, hogy kiállítsák a Karrier módban az emberem.

Mondjuk eléggé langyos szabálytalanságok váltották ezt ki a sporiból, mikor pedig bolygókörüli útra állítva rúgták fel egymást a játékosok, akkor oda sem hederített, de legalább van remény. Ám kárpótol a következő érdekesség, mely az egész játékot belengi, ez pedig a már említett „Playstyle”. Ezek tulajdonképpen hatékonyabb, precízebb variánsai a megszokott technikáknak, melyekkel felvértezhetjük játékosainkat: erősebb fejelés, jobban célzott lövések, precízebb ejtő rúgások, illetve kimértebb szabadrúgások lehetőségei várnak ránk, többek között.

Aztán van a „Playstyles+”, mely erre a mechanikára épül, és még keményebbé varázsolja a célpont játékost, azonban ilyet csak a nevesebb karakterekre lehet ráaggatni, kiemelve így a való életben is megjelenő erősségeiket. Mindez párosodva a minimális, de azért néha érezhető fejlesztésen átesett célzással, és az előző iterációhoz képest jóval működőképesebb PC-s irányítással, egy olyan egyveleggé áll össze, melyre nem tudok haragudni.

Annak ellenére, hogy nem mentes a bug-októl ez az új része a sorozatnak sem. Villódzó textúrák, véletlenszerű kilépések tarkították a meglepően hosszú tesztidőszakot (Márkó fejszével esett neki az ajtómnak egyszer, finoman érdeklődve a késedelem okáról… a Ragyogás felvillant bennem… szó szerint), továbbá a rendszer a rossz gombokat mutatja egy-egy technikához, ha billentyűzetről van szó, alaposan megnehezítve egy-egy tréning, vagy kihívás teljesítését PC-n.

Végső soron azonban kellemes a végeredmény, mely jobbnak érződik, mint a tavalyi verzió. Az persze ismét jó kérdés, hogy az újítások, illetve az UT-nek a teljes újrakezdése megérik-e a pénzüket, de az EA nem csinálná, ha nem lenne kifizetődő ez az üzleti modell. Mert mindig lesznek azok, akik fizetni fognak.