Nagy általánosságban elmondhatjuk: az, hogy az adott újrakiadás mennyire várós, nagyban függ attól, hogy mennyire számít legendásnak a régi játék, és hogy régen mennyire szerették az emberek. Véleményem szerint a most következő címet ezen szempontok alapján nagyonis érdemes volt kiadni. Ladies and Gentlemen, Crash Bandicoot is back!

Azoknak, akik a GC-t olvassák, talán van valami fogalmuk arról, hogy eszik-e vagy isszák a Crash Bandicoot-szériát, hisz tényleg igazi legendás játékokról és karakterről van szó. Rajtuk/rajtatok kívül azonban biztos vannak egészen fiatal gamer-társaink is, úgyhogy azért pár szót mégis ejtenék arról, hogy mivel is állunk szemben, ha kezünkbe vesszük ezt a kiadványt.
A franchise 1996-ban indult útjára, az első részt pedig nem más fejlesztette, mint napjaink nagy kedvence, a Naughty Dog , akiknek az Uncharted és a Las of Us című kalandokat is köszönhetjük ugyebár. A játékok maguk igazi hamisítatlan, ugrálós-gyűjtögetős platformerek, saját korukban hangos sikert ért el a sorozat szinte összes darabja. Igazán híressé a főhős, Crash tette őket, akit tapasztalataim szerint az emberek nyolcvan százaléka rókának hisz, de nem az, viszont tényleg egy nagyon szerethető, amolyan kabalafigura-szerű karakter.

A franchisenak a hosszú évek alatt számtalan része jelent meg, a fő csapásirányt elhagyva is -pl. autóversenyt is játszhattunk Crash világában- , azonban ami minket most igazán érdekel, az az első három teljesértékű rész, utóbbiakat köszönthetjük ugyanis ebben a gyűjteményben.

Ezek név szerint az eredeti Crash Bandicoot, a CB2: Vortex Strikes Back, valamint a CB3: Warped. Fejlesztőjük ugyan ma már nem a Naughty Dog, hanem a Vicarious Visions csapata, de elég is a rizsából, lássuk csak, miként is nyúltak a veterán figurához.
Elsőre természetesen a grafika ötlik a szemünkbe. Nos, erre mondják, hogy nézőpont kérdése: ha új játékként tekintünk rá, akkor csúnya is lehet(ne), de már most fontos leszögezni, hogy az N. Sane Trilogyra egyáltalán nem szabad új játékként nézni, a lényeg itt a nosztalgia: az, hogy újra elővehetjük régi, több mint húszéves kedvencünket. Erre a célra tökéletes a megjelenítés, főleg maga Crash kinézete tetszetős, még mindig kedves és vicces, de kifejezetten élénkek, rikítóak a színek is, ez is visszajött tehát a régi játékokból.

Érdekes látni, hogy a mára több évtizedes formula viszonylag megállja a helyét ma is, kétségtelenül szórakoztató a dolog. A pályák a kilencvenes évekhez híven az úgynevezett trial-and-error sémára épülnek: ha nem ugrunk át megfelelően egy gödröt, vagy elkap minket egy ellenfél, akkor kezdhetjük elölről a pályát.
Idővel igazi mestereivé válunk az egyes helyszíneknek, akár hiba nélkül is megtanuljuk teljesíteni őket, és ez adja meg az igazi motivációt a játékra, valamint az a sajátosság, hogy az ilyen stuffokat elég nehéz abbahagyni.

Ki ne csúszott volna már rá főleg gyerekként hasonló ugrálós játékra, végeláthatatlanul ismételgetve, hogy „csak még egy pályát lenyomok, aztán abbahagyom”? Nyugodtak lehettek, hogy ezt most is el fogjátok mondani párszor, a gyerek ugyanis garantáltan visszatér belénk, ha elindítjuk Crash régi-új kalandját.

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy a szép emlékek megidézése teljesen elviszi a hátán a programot, muszáj elmondani, hogy ez azért csak részben igaz. Ha objektívek akarunk maradni, a hibák -nem is kifejezetten hibák ezek, a körülményeket tekintve inkább negatívumoknak nevezném őket- pont ott keresendők, ahol az egész dolog lényege rejlik, jelesül, hogy egy kimondottan öreg játékról van szó.
Már említettem a trial-and-error jelleget, ez főleg a trilógia második és harmadik részében mérgesedik el, ahol felbukkannak a semmiből előtűnő akadályok, ránk zuhanó okosságok, amik ellen lényegében csak akkor vagyunk védve, ha előre betanuljuk, hogy hol számíthatunk rájuk. Ez a megoldás kifejezetten a régi platformerekre volt jellemző, és bizony rendkívül bosszantónak bizonyult.

Nem csoda, hogy gyorsan elhagyták a készítők, itt viszont újra kapunk a belőle a nyakunkba rendesen. Az általános elöregedést tetten érjük egyébként a pályadizájnokon is, gondolok itt például a csőben haladásra és hasonlókra. Ma már távolról sem ilyen a helyszínek felépítése a platformjátékokban-lásd pl. a szintén általam tesztelt és szeretett Yooka-Laylee-t.

Ami helyenként még frusztrálóbbá teszi az egészet, az az, hogy bizony az irányítás sem a legjobb barátunk. Miután kiörömködtünk magunkat azon, hogy Crash újra itt van, meglehetősen elszomorító tud lenni, ahogy látjuk őt ugyanabba a gödörbe többször is beleesni, pusztán azért, amiért nem úgy és nem oda ugrott, ahova szerettük volna.
A kontroll problémái a harmadik rész, a Warped során végképp tetőfokukra hágnak, elsősorban amiatt, hogy ott már járműveket is behoztak a képbe a kedves fejlesztők-nyilvánvalóan azért, hogy újítsanak a már akkor, 1998-ban is elavulófélben lévő játékmeneten, most meg ugye 2017-et írunk… Na, itt aztán tényleg ember legyen a talpán, aki profin tudja vezetni Crash motorját. A járműves részeket pedig külön élveznünk kellene, ezért kerültek bele anno, de inkább csak sóhajtozva várjuk, hogy végük legyen.

Nehéz szívvel írtam az utóbbi sorokat, tekintve, hogy én összességében élveztem az N. Sane Trilogy-t, de objektív teszterként azt kell hogy mondjam, csak azoknak ajánlanám Crash felújított kalandjait, akik régen játszottak vele, és szerették. Aki most ül le elé először, például pusztán a közismert karakter miatt, az szinte biztosan csalódni fog, és csak egy menthetetlenül elavult programot fog látni benne.

Mégis továbbra is azt mondom, megérte kiadni, hiszen nyilván sokan vannak, akik pont a gyerekkori emlékeket és hangulatot szeretnék kicsit megidézni vele. Valljuk be, ez a remastering igazi célja, nem az, hogy a régi darabok lesöpörjék az asztalról az újakat. Ez amolyan fan service, annak pedig egész jó, de semmi több.
Egy szó mint száz, Crash eléggé rosszul öregedett. A régi motorosoknak, ha megér nekik egy kis pénzt a nosztalgiázás, jó szívvel ajánlom, de a fiatalabbak – akik vörös bundás hősünk fénykorában esetleg még meg sem születtek, vagy a bölcsőt koptatták – a tagadhatatlan elavultság miatt jobban járnak, ha másfelé keresgélnek.

Én azért megyek, játszok még egy pár pályát, mindenesetre.