Ezt követően már csak egyetlen dolog miatt féltünk a sztorit lezáró legutolsó rész, avagy a protoss-okat a középpontba állító Legacy of Void miatt, hogy kapjunk egy méltó befejezést az egyjátékos kampányhoz, illetve néhány kellemes finomhangolást a többjátékos módhoz. Hogy már itt megnyugtassunk mindenkit: a Blizzard sikeresen teljesített minden küldetést!

Kezdjük a sort rögtön a StarCraft II: Legacy of the Void egyjátékos kampányával, amit sokan szeretnek félvállról venni, de véleményem szerint sokkal lényegesebb és fontosabb, mint az esportosra vett multiplayer mód, ami engem inkább már idegesített, semmint szórakoztatott, hiszen akár fáj bevallani – a bénáknak -, akár nem, a Blizzard már nem a pórnépet szólítja meg a kompetitív többjátékos élményekkel, hanem az időmilliomos, polipkezű profikat, akiktől hemzsegnek a szerverek, és természetesen annak rendje és módja szerint könnyű is lesz rendszeresen összetalálkozni velük.

Hagyjuk azonban most a személyes sérelmeket – igen, jó párszor bucira vertek multiban -, és maradjunk a kampánynál, amelynek története egyszerűen nagyszerűre, hovatovább zseniálisra sikerült. Értelemszerűen a Heart of the Swarm, avagy a közvetlen előd eseményei után járunk, a középpontba pedig a régóta várt protoss nép került, akiket most Artanis irányításával – igen, a Brood Warból ismert Artanis-ról van szó – megpróbálunk győzelemre vezetni egy olyan háborúban, amely már a kezdetektől esélytelennek volt titulálva.

A cél, hogy ez a sokat szenvedett és sokszor elnyomott faj visszaszerezhesse magának egykori bolygóját, az Aiurt, amiért hősünk oldalán már-már fanatizmusba hajló módon próbálunk meg küzdeni küldetések sokaságán át.
Hogy végül eléri-e célját ez a kicsit különös nép, azt nem szeretném idő előtt elárulni, méghozzá azért nem, mert a Blizzard hosszú évek után ismét megtanult jó történetet írni – igen, ez egy jó nagy középső ujj volt az uncsi Diablo III-nak -, ezáltal egy olyan finálé vár majd ránk, amitől még én, egy Marco által csak ősembernek titulált jetilény is takonyban és könnyekben tört ki – legalábbis lélekben.

Kár, hogy a küldetések minősége a repetitív jelleg miatt most nem igazán érték el a sztori színvonalát, így szerény véleményem szerint túl sok lett az ismétlődő feladat, és túl sokszor lesz majd olyan érzésünk az egységek terelgetése közben, hogy ezt mintha már láttuk volna korábban.

Dacára ugyanis annak, hogy sok érdekességet megtudhatunk erről a fura fajról, és dögivel érkeztek új egységek is a játékba, valamiért mégsem éreztem azt, hogy most aztán minden olyan, mint Mikuláskor, valahogy nem volt benne varázs, nem volt benne különlegesség, ellenben volt sok-sok átvezető, amelyek a Blizzardtól megszokott minőségben szinte minden küldetés előtt, illetve után elkápráztattak minket.
A játékmenet egyébiránt nagy általánosságban nem változott, hol csak néhány egység, és egy erősebb hős irányításával kell kalandoznunk és elpusztítanunk mindent, illetve mindenkit, aki az utunkba áll, hol egy központi bázist kell felhúznunk, fejlesztenünk és megvédenünk, miközben – a változatosság kedvéért – el kell pusztítanunk mindent és mindenkit, aki az utunkba kerül.

Összességében minden egyes pálya és helyszín kellemes élményt és emlékeket tudott garantálni, de mondom még egyszer: most nem volt akkora varázsa az egésznek, mint Harry Potternek, ellenben voltak azért kellemes újdonságok, amelyek mosolyra fakasztottak. Ilyen volt többek között a Spear of Adun, az ősi protoss űrhajó érkezése, ami ezúttal kétféle célt szolgált.

Az egyik, hogy egy olyan központi helyszínt adott számunkra, amely a korábbi két epizódhoz hasonlóan lehetőséget ad az aktuális helyzet átértékelésére, egységeink fejlesztésére és így tovább. A másik, hogy felváltsa az előző epizódban nagy szerepet kapott központi hős jelenlétét a pályán, ilyesmink ugyanis most nem lesz, ellenben a hajó segítségével aktív és passzív képességeket vehetünk igénybe, amelyek gyakran megkönnyíthetik a dolgunkat a harcok során.
Hiába is vagyunk mi annyira oda az egyjátékos kampányért, a StarCraft II: Legacy of the Void esetében azért nagyon sokan még mindig az új multiplayer tartalmakat várták, amelyek szintén szép számmal érkeztek. Amiatt már nem is tépjük a szánkat, hogy jöttek újabb pályák és egységek, ennél ugyanis sokkal több apró-cseprő finomhangolásra került sor.

Példának okáért kaptunk egy kooperatív módot, ami elsőre bár egészen csekély tartalommal rendelkezik – mondhatni röhejes, amit itt találunk -, de biztosak vagyunk abban, hogy a készítők a későbbiekben bővítik még ezt a részt.

A kooperatív mókában egyébiránt egy barátunk társaságában, egy-egy megszemélyesített hős oldalán teljesíthetünk majd elég ismétlődő és repetitív küldetéseket, miközben fejlődünk, fejlesztünk, jókat nevetünk és dalolunk, egyszóval a móka rendben van, csak éppen a tartalom nincs a helyzet magaslatán.

Ami viszont igencsak jól teljesít, az a hagyományos kompetitív buli, amelyet a készítők határozottan pergősebbé és gyorsabbá tettek, sokkal nagyobb számú egységet engednek a pályákra, mint korábban, ebből kifolyólag a kezdők és a haladók közé még nagyobb szakadék került, mert aki hozzászokott például egy viszonylag nyugodt, védekezésre épülő játékmódhoz a kampányban, az itt még azt is elhagyja majd, amit a lába között hord, mert olyan szélsebes lesz a tempó.
Némileg könnyít (?) a dolgon az Archon játékmód, illetve lehetőség bevezetése, amelynek a lényege, hogy egy ismerősünk társaságában tudunk irányítani az összetűzések során egy csapatot. Ez összeszokott párok esetében óriási lehetőség, de ha kezdőként véletlenszerűen belebotlunk egy profiba, az páros lábbal úgy fog kipenderíteni minket az első perc után, hogy még a Battle.net-et is töröljük majd a gépről.

Ha egészében tekintünk a StarCraft II: Legacy of the Void-ra, akkor határozottan kijelenthetjük, hogy egyértelműen azoknak szól, akik az első két részen már megedződtek, így az újoncok ne itt, ne ezzel kezdjék, hanem haladjanak majd végig a ranglétrán.

Ezzel a tudással, avagy kvázi veteránként ugyanis a kampány szempontjából egy örök élmény lesz a játék, hiszen a három részre osztott sztori egyszerűen elképesztőre sikeredett, miközben a multiplayer által alaposabban is elmélyíthetjük esportos tudásunkat, illetve végre a régóta hiányolt kooperatív módban is megmérettethetjük magunkat.
Személy szerint úgy érzem, hogy a Blizzard méltó befejezéssel tudta felvértezni a játékot, megalkotva ezzel – ha a három részt együtt szemléljük – a kétezres évek egyik, ha nem a legjobb és legösszetettebb stratégiáját, amely minden tekintetben megállja a helyét.

Most pedig, hogy ezt sikeresen letudták, remélhetőleg már tényleg az az átkozott WarCraft IV következik a sorban, mert különben dühbe jövünk!