A Life is Strange egy kalandjáték mely TPS nézettel és egyedi irányításrendszerrel operál, az első részről szóló cikkben a lényeges irányítási és interakciós lehetőségek bemutatásra kerültek, éppen ezért ezekre itt nem térnék ki.

A játék grafikailag és technikailag nem változott az első részhez képest, talán annyiban, hogy részletesebbek a helyszínek, de ez nem is baj, mert a hangulat elsőre is telitalálat volt.
Hősnőnk  Maxine Caulfield egy 18 éves, tanuló, aki nem mellesleg imád fotózni, és remek példája a helyét a világban nem lelő mai fiatalok széles rétegének.

A második fejezet ott veszi fel a fonalat, ahol az Chrysalis letette, ám az első percekben felkavarodik az állóvíz, új szálak indulnak, a kis fodrozódások hullámokba dagadnak. A kezdődő ügyek főleg Kate körül bonyolódnak, de anélkül, hogy spoiler veszély lenne, nem írható több erről.

A gondterhes reggelt a koliban egy laza reggeli követi a helyi büfében, ami nem mellesleg szorosan kapcsolódik a régi új barátnőnk, Chloe személyéhez. Itt rengeteget megtudunk a szereplőink hátteréről, és újra megtapasztalhatjuk a Life is Strange legnagyobb erősségét: a fantasztikusan jó karakterábrázolást.
A beszélgetések gördülékenyek, a karakterek kilépnek a monitorról, és eközben minden tök hétköznapi, abszolút érezni az „ez velem is megtörténhetne” feelinget. Az első új helyszín, azaz a kávézó pont telitalálat, a tipikus amerikai-kisváros kávézója, ami minden filmben visszaköszön, se több se kevesebb: hosszú pult, kamionsofőrök és a temperamentumos tulajdonos asszony mind a helyén van. Miután elnyerjük Chloe bizalmát és hisz nekünk, a két leányzó kiruccan egy kis vadulásra a helyi roncstelepre.

A roncstelep központi helyszín, ennek megfelelően igényesen hétköznapi, rengeteg mindent megmozgatnak a játékos lelkében a roncshalmok közti mászkálás alatt elhangzó dolgok, és a rengeteg felfedezhető apróság. Aztán érdekes fordulatot vesznek az események, jönnek az új infók, benyomások.
Egy új szereplő is betoppan, a történet tovább bonyolódik, a feszültség nő, érezzük, ahogy a sötét titkok a főszereplőnk és barátnője után nyúlnak. Max újfent életet ment eközben saját határait feszegeti, a titokzatos tornádó is feltűnik, de legyen elég ennyi!

A roncstelepi intermezzo után irány a suli, művészet óra, Max nem is Max lenne, ha simán bemenne órára, tanítás előtt apró incidensek színezik az összképet. Aztán a játék huszáros vágással bekeményít és az utolsó 15-20 perc előrevetíteti, hogy a Life is Strange bizony jócskán túllép majd a szende hipszterlány és iskolatársai ügyes bajos dolgaival való szöszölésen, úgy is mondhatnánk, hogy a történet egy pillanatra lerántja nyugodtnak tűnő arcát, és kivillan a démon.
Ebben a felvonásban már bizony érezzük a pillangóhatásnak nevezett dolog jellemzőit, néhány dolog visszaköszön az előző részből, és sejtetni engedi, hogy a döntéseink hálója végül hatalmasra, és veszélyesre fog duzzadni, kérdés, hogy mi a pók leszünk benne, vagy a légy?

Az epizód hangulata telitalálat, végig az az érzésem volt, hogy úgy haladok előre, hogy egyre jobban érzem, hogy valami egészen durva dolog következik majd most, vagy most… és nem, a sztori elringatott, majd a frászt hozta rám és ezt így egymás után többször is remek mód alkalmazva a thrillerek feszültség adagolásának legjobb módjait.
Az apró utalások a fel-felbukkanó memék és úgy általában a megalkotott világ tökéletesen hihető, hétköznapi és épp ezért könnyű hinni is neki.

A Life is Strange úgy tűnik beváltja a hozzá fűzött reményeinket, a második epizód minősége és tartalma legalábbis erre enged következtetni. A játék továbbra is kiemelkedő alkotásnak tűnik, remekül ível a történet, és kemény odaszólásokkal ébreszt rá arra: a döntéseinknek súlya van – mint a valóságban, csak ott nincs időtekerés.

Várjuk a következő részt, mert ezt MUSZÁJ tovább játszani!

A Game Channel fő teszthardvere nVidia GTX 780 videókártyát, 16GB Kingston HyperX Beast memóriát és ASUS Maximus VI Hero alaplapot tartalmaz, Cooler Master HAF XB házba szerelve – Windows 8.1 rendszerrel.