Jó szokásomtól eltérően most nem fogok egy kisebb litániát írni az előzményekről, mert szerintem mindenkit jobban érdekel a legújabb, Blacklist alcímmel ellátott epizód. Egyébként pont a legjobbkor esett be hozzánk a tesztpéldány, mivel elhatároztam (minden undoromat félretéve), hogy beszerzem az ominózus HD remake játékokat és bizony megszerzem a platinát belőlük, tehát abszolút frissek az élményeim. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a Double Agent csak perceket töltött a gépemben anno, de a Conviction-nel már azért jóval többet jászottam. Ha nagyon gonosz akarnék lenni amúgy, akkor annyival le is zárhatnám a tesztet, hogy igazából túl sok minden nem is változott az utolsó rész óta, a grafika jobb lett, hét pont. De mivel süt a nap, meg igazából Marco ki is nyírna, ha 1500 karaktert írnék egy játékról, lássuk a részleteket.
A történet valószínűleg most sem fog Oscarra pályázni, de az is biztos, hogy talán a Blacklistben kapta a széria életében a legtöbb szerepet. Néhány nagyon gonosz terrorista elfoglal, pontosabban megostromol egy katonai támaszpontot (kicsit Szikla beütéssel, ha emlékszik még valaki a filmre), viszont pechükre, Sam és egy kedves barátja éppen innen akar helikopterrel távozni, amikor egy robbanás a földhöz csapja a masinát. Persze nem nézik ölbe tett kézzel, és elindulnak nyomozni, hogy mi is történhetett. A későbbiekben alaposan összekuszálódnak a szálak, mivel egy új terrorista csoport, a The Engineers vállalja magára az akciót. A többi a már megszokott, jön az elnöki parancs, megalakul a 4th Echelon, ami az összes létező katonai szervezeten kívül áll, és az egyetlen feladata, hogy megakadályozza a Blacklist befejezését.

Dióhéjban ennyi lenne, viszont lesznek azért csavarok a sztoriban tisztességgel, úgyhogy nem is nagyon lőnék le poénokat. Ami viszont már itt feltűnt és nagyon rossz néven vettem, hogy nem a jól megszokott, Michael Ironside féle baritont hallottam, hanem valami Eric Johnson nevű tag hőbörög a fekete cicaruhában (aki egyébként a mocap színész is volt egyben). Visszatér még Anna Grimsdottir, valamint kapunk két új szereplőt, Isaac Briggst, aki a kötelező kemény afro srác, valamint Charlie Cole-t, aki pedig a hemügés, hiperérzékeny tech geek szerepében tetszeleg.
Oké, most, hogy megismerkedtünk a csapattal és a sztorival, nézzük magát a játékot. Ami nagyon tetszett, hogy nincs semmilyen menü, egy pici töltés után egyből a központi helyre, a Paladin nevű repülőgépre rak minket a program, ez lesz ugyanis a főhadiszállásunk. Mielőtt nekivágnánk a küldetéseknek, tudunk beszélni a csapattal, de ami még fontosabb, a három, azaz négy főszereplőnél tudunk extra dolgokat megnézni és megnyitni, mint például a repülőgépünk fejlesztése, a felszerelésünkkel való babrálás és extra küldetések felvétele – ezekről egy picit később. Van itt egy központi térkép, ha ezt megnyitjuk, akkor láthatjuk az elérhető küldetéseket, valamint a Spies vs Mercs nevű multi is innen indítható el. Az egyszemélyes kampány szakaszaival érdemes először kezdeni, hogy egy kicsit bele, avagy visszarázódjunk a kezelés rejtelmeibe.

A tutorial igazából az első pálya lesz, de ha játszottunk az előző résszel, nos, akkor semmi meglepetés nem fog érni minket, ugyanis itt is azt a majdnem egy gombos rendszert kapjuk, mint ott. Igen, Tisztelt Olvasók, ennek a Splinter Cellnek már semmi köze sincs a régi epizódokhoz, jól gondoljátok. Tudunk lopakodni, az árnyékos részeket kihasználni, de igazából a lényeg már rég nem ezen az opción van, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy élvezetes ez is. Ha fedezékbe húzódunk a dedikált gomb megnyomásával, akkor lehetőségünk lesz villámként átvágni a terepen, egyik helyről a másikra vetődve. Használhatunk természetesen milliónyi kütyüt és fegyvert, így teljesen ránk van bízva, hogy milyen stílusban akarjuk a pályát megcsinálni.
Nem véletlenül említettem a stílus kifejezést, mivel a játék három, egymástól eltérő ilyet ismer. Az első a Ghost, itt természetesen akkor kapunk pontokat, ha észrevétlenül, nem halállal végződően likvidáljuk az ellenséget, vagy pedig egyszerűen békén hagyunk mindenkit és sunnyogunk. A második a Panther, ez nagyon hasonlít a szellemre, csak ilyenkor elteszünk mindenkit láb alól, de csendes eszközökkel. A harmadik opció értelemszerűen a ramboid fokozat, az Assault: fegyvert elő, max tűzerő, sok gránát, kevés pepecselés. Arra azonban jó emlékeznünk, hogy Sam nem feltétlenül akkor a legerősebb, amikor 25 katona ront rá és fedezékharc alakul ki. Minden pálya végén a gép összeszámolja a különböző stílusban elért eseményeket és a végén egy bizonyos pénzmennyiséggel jutalmaz minket.

Itt lesz fontos az elején említett fejlesztési lehetőség, mivel az így kapott mánival tudjuk fejleszteni a felszerelésünket, komolyabb fegyvereket, gránátokat, drónokat nyitva meg, valamint a Paladin egyes részeit is lehet upgradelni, hogy a pályákon például lássuk az elrejtett laptopokat, tudjunk eszközöket váltani, satöbbi. Ez így leírva nem hangzik rosszul, azonban a valóságban egy picit más a helyzet. Az egy gombos rendszer szép meg jó, de rendkívül könnyű belezavarodni, például a plafonra való felugrás helyett kinyitunk egy ajtót, bemászunk egy ablakon, vica versa, aztán ha sunnyogva akartunk haladni, simán észre is vesznek minket, aztán jöhet a ratatata vagy a checkpoint visszatöltése. Én emiatt többször voltam agyrák közeli állapotban.
A másik fura dolog, hogy hiába a töménytelen mennyiségű fejlesztési lehetőség, én gyakorlatilag egy hangtompítós pisztoly, a sokkoló és az alvó gránát kivételével semmit sem használtam. Ami viszont iszonyatosan jól sikerült, azok a helyszínek. Maga a játék grafikája nem kiemelkedő, de nem is vészes, hoz egy korrekt szintet, de ahogy mondtam, ennyire ötletes, jól kivitelezett lokációkat nagyon régen láttam már játékban! Kommandózhatunk a csecsen határvidéken, a Közel-Keleten, amcsiföldön, malmokban, hegyekben, lakónegyedekben, ipari parkokban, havas tájakon, szakadó esőben – szinte végtelen a sorozat. Ráadásul ezeket ne úgy képzeljétek el, hogy egy irányba haladhatunk, oszt jónapot, mert nyolcmillió kis titkos átjáró, szellőző, rés vár az éppen aktuális stílusunkra. A szingli kampány egyébként meglepően hosszú, nagyjából 10 óra kellett ahhoz, hogy Normal fokozaton, kényelmesen végig játsszam a programot, viszont a Blacklist ne csak ebből áll!

A multit említettem már, azonban kaptunk co-op küldetéseket is, amit akár osztott képernyőn is megoldhatunk egy barátunkkal. Egészen pontosan ha szeretnénk kimaxolni az anyagot, akkor ezt meg is kell tennünk, mert Briggs küldetéseit csak két személy tudja megoldani. Gondolom nem kell nagyon részletekbe menően kifejtenem, hogy menny pluszt is ad az egészhez ha egy barátunk is ott szív mellettünk. A kompetitív multit két részre lehet osztani: a teljesen feleslegesre és a nagyon királyra. Az első halmazba kerültek az itt teljesen értelmezhetetlen klasszikus módok, amikben ugyan teljesíthetünk napi és heti kihívásokat, fejleszthetünk mindent, viszont annyi egyénisége van, mint egy botnak.
Ellenben a másik, Spies vs Mercs mód olyan atomkirály lett, hogy napokig rajta is maradtam. itt nincs semmi flikkflakk, meg napalm, meg falon átlátás. Két kém feszül az árnyékokból két zsoldosnak, akiknek az összes fegyverzete egy shotgun meg egy elemlámpa és így próbálják levadászni a behatolókat. Komolyan mondom, amennyire egyszerűen hangzik, olyan durva taktikázást kell benne folytatni, pláne akkor, ha egy picit összeszokottabb csapattal találjuk szembe magunkat, nagyon nagy királyság!

Joggal kérdezhetitek, hogyha ennyi szép és jó írtam a játékról, akkor miért csak 7 pont körül kapott? A probléma több tőről fakad. Először is, ott a már emlegetett grafika, ami nem túl nagy szám. Másodszor, az ellenfeleink olyan síkhülyék, hogy azt tanítani lehetne, főleg Normál fokozaton. Harmadszor, és ami talán a legjobban zavart, hogy nincs lelke, stílusa a játéknak. Hiába a monster tartalom, a hangulatos pályák, a változatos szituációk, ha egyszerűen minden percben azt éreztem, hogy le akarom tenni az anyagot. Nagyon kettős lett tehát a Splinter Cell: Blacklist. A tartalom kiváló, a körítés majdnem jó, a játékmenet egészen élvezetes, a multi szinte zseniális, a coop meglepő és szórakoztató, de szerintem hiányzik a lélek az egészből, valamint Michael Ironside-ot akarja a nép! A játékot egyébként nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, csalódni biztos nem fogtok benne!