A chilei ACE Team azonban egy elcsépelt klisével élve jött, látott és győzelmet aratott, a Valve Source grafikus motorjára épített alkotásuk ugyanis elképesztően hangulatosra, mindemellett pedig egyedi elemekkel színesítve érkezett, sőt, a játékmenet terén is fel tudtak mutatni annyi újdonságot és különlegesen kreatív ötletet a készítők, hogy arra csak és kizárólag elismerően tudtunk bólintani. A csapat látván az óriási sikereket, természetesen azonnal bejelentette a folytatást, de előbb egy Rock of Ages nevű érdekes tower defense remekkel lepték meg rajongóikat, akik immáron tűkön ülve várták a második Zeno Clash-t, de az izgatottsághoz azért egy kevéske félelem is társult.
Ez elsődlegesen annak volt köszönhető, mert az ACE Team valóban nagyon komolyat alkotott a játékkal, és sajnálatos módon megkérdőjeleződött előttünk, hogy képesek lesznek-e felülmúlni mindezt. Nem szeretném lelőni a cikk végkifejletét, de rajongóként és kritikusként is szeretném már itt kijelenteni, hogy bár komolyabb visszalépés azért nem történt, de az első részt nemhogy megugrani nem sikerült a chilei srácoknak, hanem sajnálatos módon még azt a szintet sem tudták hozni magabiztosan. A nehezén már túljutottunk, szóval máris jöhet a cikk egyik nagy kérdése, ami így hangzik, vajon mit szerettünk annyira az első részben? Első ízben az elgondolkodtató és filozofikus magasságokba emelkedő történetet, ami mellé egy olyan, szó szerint groteszk fantáziavilág társult, ami garantáltan nem terem minden egyes bokorban, sőt, azóta sem láthattunk olyat egyetlen videojátékban sem. Ez a groteszk univerzum mindemellett egy igencsak kellemes FPS játékmenettel társult, amelynek keretein belül a közelharc kapta a főszerepet, így olyan óriási bunyókban vehettünk részt – többnyire ökölharcban -, amihez foghatót korábban még csak sportjátékokban láthattunk. Ezt összességében és nagy vonalakban a Zeno Clash II is képes volt hozni, ellenben fikarcnyi előrelépést sem mutat elődjéhez képest, így nehéz lenne igazán őszinte mosollyal tekinteni a folytatásra. Természetesen a helyzet azért korántsem ennyire katasztrofális! Lássuk a medvét, avagy a játékot egy kicsit közelebbről!
Ami első ízben feltűnő a Zeno Clash folytatásával kapcsolatban, az nem más, minthogy rengeteg ismerős elem és részlet megmaradt benne az első részből, így kapásból a történet is szinte ott folytatódik, ahol abbamaradt, ugyanazokkal a szereplőkkel, társakkal és problematikával a fedélzeten. Nyilván érkeztek új arcok, újabb segítők, de legfőképpen ellenfelek, azonban a sztori – még a finálé sem -, képtelen volt olyan filozofikus magasságokba emelkedni, mint annak idején az első rész esetében. Már ezért egy hatalmas barackot nyomnék a fejlesztők fejére, mert a bemutatkozó részt nagyon sokan akkor kedvelték meg a legjobban, amikor eljutottak a történet egyes pontjaira, amelyek gyakran az élet nagy kérdéseit is feszegették előttünk. A Zeno Clash II-ben ilyen sajnos nem lesz, méghozzá olyannyira nem, hogy egy teljesen átlagos sztorit fogunk kapni, öncélú üldözéssel, rohangászással és átlagos, tulajdonképpen semmitmondó végkifejlettel. Ami viszont maradt, az a groteszk világ, amit szó szerint mesterien és minden korábbinál változatosabban tudtak kivitelezni a fejlesztők, így egy-egy újabb terület felfedezésével újabb tájegységek, formavilágok, kultúrák és egyebek elevenednek meg előttünk. Aki még sosem találkozott a Zeno Clash sajátos univerzumával – ami állítólagosan erőteljesen a dél-amerikai hitvilágra épül -, az nézze meg a képeket vagy néhány videót a játékról, mert ezt szavakkal leírni garantáltan nem lehet.
Szerencsére a játékmenet tekintetében már nem ilyen gyászos a helyzet, habár személy szerint én azért több újdonságot vártam el a fejlesztőktől, hiszen friss tartalom azért van bőséggel, de semmi olyan különlegesség, amitől elhagytam volna az államat. A Zeno Clash II az alapvető stílust tekintve szinte mit sem változott, így újfent egy szó szerinti rengeteg kombóval színesített, többnyire közelharcra kiélezett verekedős játékról van szó, amelyben FPS nézetben haladva ütünk szét mindenkit, aki csak egy kicsit is csúnyán néz ránk. Ugyan az első részben sem volt tökéletes a harcrendszer, de a második részben valamit igencsak elbaltáztak a fejlesztők, méghozzá azért, mert egy sajátos ritmusosságot adtak az összecsapásoknak, amelyekre vagy ráérzünk vagy nem, de amennyiben utóbbi történik, akkor a végeredmény sajnálatos módon játszhatatlanná válik. Akad ugyan egy nagyszerű tutorial, amiben kiválóan elmagyaráznak nekünk mindent és bemutatják a speciális mozdulatokat, élesben azonban ezeknek a töredékét sem tudjuk majd használni, egyrészt mert brutálisan erőszakosak lesznek az ellenfelek – mindenki minket támad és állandóan a képünkbe másznak -, másrészt a „kattintok és azonnal történik valami a képernyőn” lehetőséget el is felejthetjük, ilyen ugyanis az említett ritmusosság miatt nem lesz, ami azt eredményezi, hogy sajnálatos módon csak sok-sok gyakorlás után válik azonnal élvezhetővé a végeredmény.
Szerencsére vannak alternatív lehetőségeink is az összecsapásokra, így az ökölharc helyett választhatunk rendkívül egyedi és különleges fegyvereket, vagy koponyabombákat, de hősünk is kapott néhány különleges szerkezetet, amelyek szerintem olyannyira feleslegesek, hogy nem is érdemes pazarolni rájuk a szót. Fentebb már szóba került, ám konkrétan mégsem vettük számba, hogy miféle újdonságok is várnak ránk a Zeno Clash II-ben, így máris mondjuk a legfontosabbakat, így például a szabadon bejárható világ megjelenését, ami túl sokat nem tett ugyan hozzá a végeredményhez, de így is sokkal változatosabbá váltak tőle a pályák, sokkal nagyobb szabadságot kapunk, így valóban oda megyünk és azokat a küldetéseket oldjuk meg előbb, amelyeket szeretnénk. Ezzel együtt megjelentek a mellékes feladatok is, ám sajnálatos, hogy a nyitott világ előnyeit képtelenek voltak maradéktalanul kihasználni a készítők, így a bejárható területek konganak az ürességtől, nincsenek emberek – vagy egyéb teremtmények -, akikkel beszélgethetnénk, nincsenek felkutatható mellékszálak, egyszóval akár maradhattak volna a lineáris megvalósításnál is. Szintén efféle „van, de minek” opciónak tekinthető a fejlődési rendszer is, hiszen ezáltal jobbá válhatunk ugyan, de csak papíron, a valóságban ugyanis ugyanolyan nehezek lesznek az ütközetek, mintha tapasztalati pontjainkat sörre költöttük volna.
Komoly negatívum, hogy a játék helyenként valóban elképesztően nehéz tud lenni, ami a kissé elbaltázott harcrendszernek is köszönhető, de szerencsére a folytatásban már van segítségünk is, így a harcok előtt kiválaszthatjuk, hogy kiket szeretnénk meginvitálni az összecsapásba. Sajnálatos módon ez sem úgy sült el, ahogyan a fejlesztők szerették volna, hiszen bár nagyon jó dolog, hogy vannak segítőink, külön jó pont, hogy mi választhatjuk meg őket, ellenben az már egyáltalán nem, hogy az összecsapások alatt így is ránk hárul a legtöbb feladat, sőt, az ellenfelek is rendre csak minket támadnak, ami túlontúl átlátszó. A játékmenetet tekintve tehát hiába vannak újítások, jobbá nem tudták tenni a végeredményt, és ez sajnos a grafikára is igaz, hiszen bár az Unreal Engine 3 teljesít szolgálatot a háttérben, de a látvány így sem éri el a mai játékok szintjét.
Amikor első ízben megjelent a Zeno Clash, egy igazi unikumnak, igazi egyediségnek számított a színtéren, és az ACE Team vélhetően úgy gondolta, hogy ez elegendő fegyvertény lesz egy folytatáshoz is. Látszik, hogy erre alapoztak mindent, azonban a végeredmény így nem lett más, mint egy középszerű FPS, amiben érezni a potenciált – méghozzá nagyon is -, de a készítők nem dolgoztak ki mindent úgy, ahogyan az elvárható lett volna tőle. Éppen ezért nem is tudtuk annyira megszeretni, mint a bemutatkozó epizódot, pedig minden megvan benne, ami abban, de ami egyszer újdonság, egyediség és élmény volt, az másodjára már minden esetben csak önismétlés lesz. Ebbe a hibába esett a Zeno Clash II is…