Ahogy az történni szokott a hasonló felütéssel indított történetekben, sikerül meglépnünk a kivégzésünk előtt, méghozzá titokzatos segítők által, akik császárpártiaknak vallják magukat és az ifjú Emily-t szeretnék a trónra ültetni. Titkos fegyverük Corvo lesz, aki maszkos fantomként lesújt a diktatúrához hű célpontokra és visszaállítja a békét Dunwall városában… Vagy mégsem ilyen egyszerű a dolog? Spoilerektől mentesen annyit elárulhatok, hogy a Dishonored tartogat pár csattanót, mire a dolgok végére járunk.
Már első hallásra nagyon vonzónak és érdekesnek hatott számomra a Dishonored világa, melyet a Deus Ex-hez, Thief-hez, vagy épp a Bioshock-hoz tudnék hasonlítani. Dunwall fiktív városát a 18-19-i századi Londonról és Edinburgh-ról mintázták, mindemellett steampunk elemek is jócskán felfedezhetők a környezetben. Illetve esetünkben ez „cetolajpunk”, hiszen a különféle szerkentyűket a hatalmas tengeri emlősökből kinyert zsiradék működteti. A komor, gótikus hangulatra még rátesz egy lapáttal a patkánypestis, ez a gyógyíthatatlan betegség, melyet az épületeket elárasztó patkányok terjesztenek és az embereket rövid úton gondolkodásra képtelen, vért könnyező zombikká változtatja. Pályáról pályára haladva láthatjuk majd, hogy ez a fékezhetetlen járvány mekkora pusztítást vitt végbe a hajdan virágzó Dunwall-ban.
Az efféle lopakodós-orgyilkosos játékok esetében leginkább a küldetések milyenségén dől el, sikerül-e megugrani a lécet vagy sem. Jelen alkotás jócskán beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, hiszen azon túl, hogy megkapjuk az adott helyszínen elérendő céljainkat, valódi sandbox módjára mi dönthetjük el, hogy kívánjuk azokat megvalósítani. Itt ismét visszaköszön a tavalyi Deus Ex: Human Revolution élménye: ez a játék szintúgy támogatja a lopakodást és rejtőzködést, de a „bosszúálló vagyok és letarolok mindenkit” játékstílust is. Különösen szívet melengető hardcore Thief rajongók számára, hogy az egész kampány teljesíthető úgy, hogy nem tapad vér a kezünkhöz, hiszen a sima őrszemeket kikerülhetjük, elkábíthatjuk, a főbb célpontjaink esetében pedig mindig van lehetőség olyan megoldás választására, ahol valamilyen közvetett módon szabadulhatunk meg tőlük. Ezek az alternatív lehetőségek sokszor a küldetések során kapott mellékküldetések folytán válnak elérhetővé, melyekkel szép számban találkozhatunk és szintúgy több végkifejlettel bírnak.
A változatos megoldásokhoz széles eszköztár is szükséges, szerencsére a készítők ezen a területen sem fukarkodtak az opciókkal. Corvo a laza összecsukható kard mellett használhat pisztolyt és számszeríjat (normál-, gyújtó- és kábító lőszerrel), gránátot, pengecsapdát és az elektromos szerkezeteket átprogramozó huzalozót, ráadásul az álarcába még egy ráközelítő optika is helyet kapott, mellyel kihallgathatja az ellenfeleket. A technika mellett a mágiát is szolgálatába állítja főhősünk, ennek egyik leghasznosabb eleme a Villanás nevű teleportálás, de megszállhatunk embereket és állatokat, vagy megállíthatjuk az idő folyását is, mindez csak azon múlik, milyen irányba fejlesztjük képességeinket. E téren egy szerepjáték-szerű fejlődési rendszert köszönthetünk, ahol is az összelopkodott aranyakért cserébe hatékonyabbá tehetjük a kütyüinket, vagy feltölthetjük a lőszer- és gyógyitalállományt, a küldetések során megtalált rúnákkal pedig mágiánk erejét sokszorozhatjuk meg. A játék utolsó néhány pályáján már-már úgy éreztem, túlságosan tápos is a hősöm, hiszen amellett, hogy jórészt észrevehetetlenül közlekedtem, az esetleges lebukások esetén is könnyedén orvosoltam a helyzetet.
Azért hozzá kell, hogy tegyem, ennek ellenére is kihívást jelent a megbízatások teljesítése, a tetszőleges időpontban történő mentés sem véletlenül került bele a játékba, érdemes sűrűn használni. Már a sima bakák is megszorongatnak minket, ha körbeállnak mondjuk öten, nem beszélve az automata őrtornyokról, a hatalmas gólyalábakon mászkáló Tallboy-okról, vagy éppen az udvari tudós, Sokolov találmányairól, a villámfalról és a gyilokoszlopról, melyek leginkább a Nikola Tesla által elképzelt elektromos harci szerkezeteket idézik. Néha szintén „ellenségeink” lesznek a játék irányításának apróbb hiányosságai: a vízből történi kimászás, vagy a Villanás célkeresztjének kezelése néha ellehetetlenítette gondosan előkészített terveimet. A sokszor ígéretes játékokat tönkretevő buta mesterséges intelligencia szerencsére nem rontja el a játékélményt jelen esetben. Azt túlzás lenne állítani, hogy minden egyes mozzanatra realisztikusan reagálnak ellenfeleink, de azért kellőképpen figyelnek ahhoz, hogy egy hulla gyors elrejtése, vagy a hátuk mögött való átosonás kellő sikerélményt jelentsen. Az NPC-k viselkedése ráadásul megannyi hétköznapi elemből épül fel: az őrök morognak, köpködnek, arról beszélgetnek, hogy inni kéne egyet szolgálat után. Sokszor saját tetteink visszhangja is megüti a fülünket egy-egy elcsípett beszélgetés során, így igazán olyan élményünk lehet, mintha egy tőlünk függetlenül működő világba sétáltunk volna be.
Szerencsére látszik az, hogy a stáb igyekezett a fentebb leírt különös világot kellő ízléssel és látványvilággal megjeleníteni képernyőinken. A grafika nem feltétlenül a realizmusra törekszik, de számomra ez inkább pozitívumként hatott, mint hiányosságként. A karakterek és a város egyes részei is inkább festményszerű, a valóságtól elrugaszkodott hatást keltenek, mégis azt gondolom, a Dishonored pont ettől lóg ki a futószalagon készülő játékok sorából. A karantén alatt levő mocskos sikátoroknak, az elárasztott kerületek mocsarainak, vagy éppen az ég felé nyúló, viktoriánus építményeket idéző fémtornyoknak egyedi és furcsa hangulata egyből magába szippant és ámulatba ejt. Az emberek arca néhány kivételtől eltekintve torz és egyfajta gonoszságot sugároz, de legalábbis gyanút ébreszt bennünk. A hanghatások és a többnyire visszafogott, esetenként mégis drámai zene még inkább hozzájárulnak az összhatáshoz, a szereplők szinkronhangjai között ráadául olyan színészek is feltűnnek, mint például Michael Madsen és Susan Sarandon.

Örvendetes a hazai játékosok szempontjából, hogy a Dishonored is beállt a magyar felirattal megjelenő játékok sorába, így azok sem maradnak le a történet részleteiről, akik hadilábon állnak az angol nyelvvel. Nekem személy szerint már sok-sok (félre)fordítással meggyűlt a bajom, szerencsére ez esetben jórészt elhanyagolható hiányosságok fordultak elő (egyes szám-többes szám nem stimmelt a mondatban, apróbb felületességek). Ami nagyon szúrta a szemem, az az egyik átvezető képernyő esetében a „szeszfődzdék” elírása hatalmas betűkkel, illetve az innocence szó „büszkeség”-re való fordítása. Ezektől eltekintve továbbra is javuló tendenciát mutat a játékszoftverek honosítása, egyes speciális kifejezések (gyilokoszlop, villámfal stb.) esetében pedig kifejezetten kreatívan jártak el a magyar nyelvre való átültetés terén.
Nem kellett hát csalódnom a Dishonored-ben, igazi színfolt lett az idei játékok palettáján, melyet az első végigjátszást követően érdemes újra elővenni, részben az alternatív befejezések megismerése céljából, részben azért, mert az ehhez hasonló játékok esetén külön élvezetet jelent a szintek még profibb teljesítése. Hosszasan mesélhetnék még arról, amikor patkány alakjában surransz be a szigorúan őrzött kapu melletti csatornán, kacagva végignézed, amint az áthuzalozott villámfal semmivé porlasztja üldözőidet, vagy éppen az időt megállítva gondosan kilősz egy-egy számszeríjlövedéket a strázsák felé, akik pár másodperc múlva egyszerre rogynak össze körülötted, de ezer szónál is többet mond maga a játékélmény. Öltsd fel te is a halálfejes maszkot, válj árnyékok között rejtőzködő legyőzhetetlen szellemmé, megéri!