A 2010-ben megjelent első rész, az Alan Wake frusztráló, ugyanakkor akciódús és roppant sokrétű történetével itta be magát a pszichológiai horror szerelmeseinek elméjébe – Sam Lake innen is, onnan is merített ihletet vagy épp ötletet – saját agyának kaotikus szegleteiről már nem is beszélve – ám a játék sztorija mégis híján volt az agyonsózott kliséknek; olyannyira, hogy talán még maga az író sem tudta/tudja, milyen véget is érjen. Számtalan kérdést, sok-sok rébuszt és még több kétségek közt vergődő játékost hagyott maga után az eredeti Alan Wake, amire nagy-nagy bánatunkra az Alan Wake’s American Nightmare sem jelent gyógyírt. A Remedy célja az volt, hogy ha csupán néhány négyzetméterrel is, de kiszélesítse általa az Alan Wake univerzumot; a játék tehát nem több puszta kitérőnél; egy futó pillantásnál a suhanó tájra két állomás között; egy darab sós mogyorónál két pofa sör között; egy Knight Rider-nél két Halálos Fegyver között – szóval már bizonyára értitek.

Benne vagyok a Tv-ben…!
Sok más celebhez hasonlóan Alan Wake TV-s pályafutása is egy jókora pofára eséssel veszi kezdetét. A neves író ezúttal valamilyen különös oknál fogva abban a rendhagyó showban találja magát, amelyben annak idején ő maga is aktív részt vállalat – persze sosem ennyire. Az előző részből ismert Night Springs műsor most éppen egy kopár arizonai tájon játszódik, azon belül is három, azaz három helyszínen. Eredetileg ugyebár a klasszikus Alan Wake is open-worldnek indult, s csak később egyenesítették ki a történetet, ebből eredően pedig joggal feltételezhetnénk, hogy az American Nightmare-rel végre eljött a vehemens portyázások ideje, ám valljuk be: ez azért túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Alan Wake története ezúttal sem hagyja, hogy „A” helyszínről – teszem azt, a moteltől – „B” helyszínre – mondjuk a csillagvizsgálóig – caplassunk kényünk és kedvünk szerint. Ugyanakkor nem lenne helytálló kijelenteni, hogy a történet rövid pórázon tart minket, hiszen az egyes helyszínek meglehetősen terebélyesek és amennyiben kedvünk szottyan megsétáltatni elszánt írónkat az Elragadottaktól (Taken) nyüzsgő tájon – hát semmi akadálya.
Időközben felmerülhet bennünk néhány kérdés, így például: ha mi egy TV-showban poroszkálunk… akkor mi megy a TV-ben és a rádióban? A válasz egyszerűbb, mint hinnétek: a valóság. Ennek főszereplője pedig részben nem más, mint Alan gonoszabbik kivetülése, bizonyos Mr. Scratch, aki – míg mi éppen a „valóságot” próbáljuk a lehető legjobb vágányra terelni – Alan bőrébe bújva falja nagy kanállal az életet, erkölcsi korlátok nélkül, és pszichopata révén a gyilkosság fogalmától sem riad vissza. Ami pedig a legrosszabb: feltett szándéka, hogy végleg átvegye az uralmat Alan teste fölött és értelemszerűen nem a véradás önzetlen gondolata motiválja. Wake-nek csipkednie kell magát, ha véget akar vetni a rémálomnak, csakhogy Mr. Scratch eközben sem kötöget a hintaszékben csücsülve – időnként alászáll, hogy a Sötét Jelenlét (Dark Presence) segítségével akadályokat gördítsen az utunkba, kipukkassza a villanykörtéket és társaságot biztosítson nekünk, méghozzá Elragadottak formájában. És ha már a másvilági szörnyeknél tartunk…

Alan Wake – Reloaded!
Emlékszünk még, amikor a sötét, ködlepte erdő avarján tapodtunk és folyvást leimádkoztunk minden istenséget az égről, csak hogy ne fussunk össze néhány Elragadottal? Se fegyver, se zseblámpa, se fénygránát vagy fáklya, egyszóval: hatályba lépett az örök érvényű „szégyen a futás, de ritkábban halunk meg tőle” törvény és eszeveszetten rohantunk, olykor-olykor félrevetődve egy csákány vagy fejsze elől, egyenest a fényforrás felé. Nos, az ilyesfajta izgalom kedvelői alaposan hoppon maradnak, az Alan Wake’s American Nightmare ugyanis ebben a tekintetben amerikaibb, mint maga a KFC.

Mindenekelőtt tudni kell, hogy a játékban nincsenek nehézségi szintek – már ami a Story módot illeti. Ha történetesen fekete öves Wake harcművészek vagyunk, azaz már rutinszerűen ugrunk félre a felénk tartó agrár eszközök elől és a zseblámpa használatát is elsajátítottuk, akkor hozzávetőlegesen olyan könnyedséggel galoppozunk végig a sztorin, mintha csak sütiket áruló cserkészek lennénk. Ez annak köszönhető, hogy hiába is „vergődünk” a Mr. Scratch uralta világban, a körülmények mintha mégis folyvást értünk dolgoznának.
Hiszen hiába is az a néhány új Elragadott: az osztódó, a madárrá változó vagy éppen a hegyomlás, méretes flexszel a markában – ha Alan Wake-nek semmilyen új stratégiát sem kell kidolgoznia ellenük. Tekintve hogy mindig, mindig van valami varázslatos módon újratöltődő muníciós láda ötméteres körzetünkön belül, az itt-ott elszórt fáklyákról és fénygránátokról nem is beszélve, Alan Wake sokkal inkább emlékeztet bennünket egy Jon Woos sátblistáról lemorzsolódott akcióhősre, semmint egy meggyötört íróra. Annál is inkább, hiszen azontúl, hogy fegyverarzenálunk mindig csordultig van munícióval, még új ágyúkat is lehetőségünk van feloldani, és amikor azt mondom ágyú, akkor úgy értem: UZI-t, géppisztolyt vagy épp automata puskát. Mi több, még a Piszkos Harry-féle hadviselést is bevethetjük a tömegoszlató Magnum közreműködésével. És bár a hathatósabb fegyverek feloldásához kéziratokat (Manuscript) kell összeszednünk, nincs nehéz dolgunk, hisz szinte öt lépésenként hasra esünk bennük. Ami azt illeti, az UZI-ra már az első 5 perc során szert tettem, pedig le sem tértem a megszabott útvonalról.

Mindezt figyelembe véve tehát bátran kijelenthetjük, hogy az Alan Wake’s American Nightmare enyhén szólva is kiábrándító fordulatot vett az izgalmak terén, s noha üvölt róla, hogy a fejlesztés során az Arcade részlegre nehezedett a hangsúly, azért nem ártott volna, ha a sztori módba nem rondít bele a „horde mode” elrambósodott hangulata. Ám minthogy az én szívem könnyen lágyul, hajlandó vagyok az Arcade-ról is ejteni néhány szót.
Az imént nem véletlen hoztam szóba a horde mode kifejezést, a játék Arcade módja ugyanis eme műfaj stílusjegyeit hordozza. Feladatunk itt nem más, mint nemes Tarantino-hősökhöz illően helytállni a Sötét Jelenlét egyre intenzívebb hordáival szemben egészen pirkadatig. Az életben maradás önmagában nem nehéz feladat, révén hogy több Biztos menedék (Safe Haven) is oltalmat kínál nekünk az elkövetkező 10 perc során, muníció pedig akad bőven – hanem azokért a bizonyos csillagokért nem elég derekasan irtanunk az ellent: a mennél jobb pontszámokért akrobatikáznunk kell (például látványosan kitérnünk az ütések elől). A pontgyűjtés maga némileg nehezebbé teszi a játékmenetet, de egy vérbeli Alan Wake veterán számára ez nem több egy tánccal megfűszerezett mókánál.

A dióbél
Amióta újfent zseblámpát ragadtam Alan Wake bőrébe bújva, szakadatlanul azon törtem a fejem, milyen hasonlattal kéne érzékeltetnem a két játék stílusa, vonalvezetése és hangulata közt tátongó szakadékot. Számos próbálkozás után végül beláttam, hogy ez a játék még nekem, a bizarr metaforák mesterének is feladta a leckét. Ám egy különös jelenet mégis kirajzolódott lelki szemeim előtt, miközben veszettül ide-oda rohangáltam a fény bajnokával: ebben az író géniusz Sam Lake mosógépét láttam, amint öntudatára ébredve leül az írógép elé, hogy bizonyítsa, benne bizony egy író alsóneműje veszett el. Ez a kép pedig azok után sejlett fel előttem, hogy rádöbbentem: ez a történet egész egyszerűen pocsék.
Roppant nehéz spoilerek nélkül megfogalmazni, mindenesetre egy burkolt magyarázat erejéig térjünk vissza a helyszínekhez. Szám szerint 3-hoz. Amivel önmagában még nincs is probléma, a helyzet azonban az, hogy mindhárom helyszínen háromszor fogunk megfordulni, és mindhárom alkalommal csaknem ugyanazt kell tennünk, épp csak valahányszor újfent a startmezőre lépünk, a feladatunk minduntalan egyszerűsödik, vagyis egyre kevesebb és kevesebb időt töltünk el az egyes helyszíneken. Akárha egy spirál belseje felé tartanánk. Az utunkat szegélyező pozitív szereplők (szám szerint 3) iránt pedig semmilyen érzelmet sem fogunk táplálni, hisz a rohanó, alig 3-4 órás játék során idejük sincsen kibontakoztatni személyiségüket – nem mintha bármilyen erőfeszítést is tennének ennek érdekében.

Összességében tehát egy rendkívül monoton történet-játékélmény párossal akadt dolgunk, és mindezek tetejébe a semmitmondó, gyakran érthetetlen párbeszédekkel is meg kell birkóznunk, amelyekkel végeredményben egy centiméterrel sem kerültünk közelebb a végkifejlethez. A sztorit sokkal inkább úgy kell elképzelni, mint egy Alan Wake dobozba zárt kis szelencét, aminek jószerivel semmi köze sem az előzményekhez, sem pedig a folytatáshoz. Mintha egy feltett kérdésre egy témához sehogy sem passzoló viccel felelnénk. Ami persze teljességgel érthető, hiszen rendeltetését tekintve az American Nightmare egy mellékszál, pusztán egy futó kaland – ami ugyanakkor erősen klisé-szagú sztorijával kissé megrángatja az Alan Wake univerzumot tartó pilléreket.
Végszó
Technikai szempontból nem érheti rossz szó az Alan Wake’s American Nightmare háza táját; a Remedy csapat egy olyan terméket rakott az XBLA kirakatába, ami a 2GB-os korlátokat tekintve némileg még önmagát is felülmúlja. A grafika méltó egy Alan Wake-hez (bár egyszer-kétszer alaposan beszaggat), a táj remekül tükrözi Arizona kopár és lélektelen vidékét; és ugyan a hangok korántsem olyan idegőrlők, mint az eredeti játékban, azért igyekeznek aláfesteni a rideg hangulatot.

Mihelyst azonban a játékélményhez érek, menten az ajkamba harapok, ugyanis valahol látni vélem, milyen cél vezérelte a Remedyt, amikor világra hozta ezt az Arcade címkével ellátott alkotást… Azonban azt is látom magam előtt, milyen szájízzel fogadják majd azok, akik a klasszikus Alan Wake egy amolyan „folytatását” remélik tőle. Ez óhatatlanul be fog következni, és bár stílusát tekintve eszemben sincs a 2010-es jelenséghez hasonlítani – kivált pontozás szempontjából -, valahol mégis igazat adok nekik, hiszen „arcade” meg „kitérő” szavak ide vagy oda, arról azért nem feledkezhetünk meg, hogy továbbra is az Alan Wake univerzumon belül mozgunk. Ez pedig megkövetelne egyfajta idomulást mind történet, mind stílus tekintetében.

Rövidre fogva az American Nightmare sokban hasonlít egy megtermett hamburgerhez: a szemünk kívánja a legjobban, ámde csakhamar megüli a gyomrunkat és negyed órán belül rádöbbenünk – még mindig ugyanolyan éhesek vagyunk…