A Valve mindig is tudta, hogy milyen játékok elkészítésébe érdemes belefogni, ennek köszönhetően számos kiváló alkotás jelent meg a washingtoni csapat digitális zászlaja alatt. A 2007-es év különösen gyümölcsöző volt számukra, hiszen az esztendő második felében „The Orange Box” néven kiadott játékpakkjuk elképesztő sikereket ért el. A narancsos dobozba öt program kapott helyet, melyek közül a legkreatívabb egyértelműen a Portal volt. A játékmenet egyedülálló volt, egyszerre volt logikai és ügyességi, s ahogyan néhány évvel azelőtt a Half-Life 2 tette, úgy a Portal is teljesen levette a lábáról a közönséget. Persze nehezen lehet összehasonlítani őket, hiszen míg Gordon Freeman kalandjai teljes értékű játékban tárultak elénk, addig Chell-el inkább csak egy techdemo-ban tesztelhettük a szürkeállományunk és reflexeink együttes teljesítményét. Több mint három év telt el azóta, hogy lecsavarták a kupakot a dobozról, így illendő volt, hogy megérkezzen a várva várt folytatás.
A Portal 2 története nem ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész eldobta. Akit szíven ütött az, hogy Gordon több éven keresztül aludt, jobb, ha most becsukja a szemét: több száz év telt el azóta, hogy Chell elpusztította GLaDOS-t. Ennyi év hosszú időt jelent, s az időnek van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy vasfoggal őröl. Ugyan főszereplőnk szemei alatt ez idő alatt nem jelentek meg a szarkalábak, ez nem mondható el a Aperture Science-ről. Amikor az üzem szó szerint a darabjaira kezd hullani, Wheatley, Chell személyes felügyelő robotja felébreszti a lányt Csipkerózsika-álmából, s kis ráhatással a rendszerre megpróbálja élve kijuttatni. Eleinte a dolgok simán alakulnak, ám pár kisebb manőver következtében GLaDOS-ban lángra kap az élet szikrája. Ismét megindul a hajsza a gép legyőzése érdekében, ezúttal azonban tartogat a sztori bőven meglepetéseket. Ugyan a csavarok egyike sem ér fel a délutáni szappanoperákban látottakkal – így az sem derül ki, hogy Chell nem más, mint José Mánuel és GLaDOS vér szerinti gyermeke -, azért akadnak érdekes fordulatok.

A játékmenet alapjait lefektette az első rész, így volt mire építkeznie a Valve-es srácoknak. Mivel a Portal kellően sok egyedi elemet mutatott fel, néhány kisebb változtatás, fejlesztés is elég volt ahhoz, hogy még mindig unikumnak érezzük a játékot, amivel érdemes órákat eltölteni, mégse sok ásítozás törje meg a menekülési kísérletünket.

Természetesen visszaköszön a portálfegyver, amivel kék, illetve narancssárga féregjáratokat nyithatunk meg. Ugyanúgy itt vannak még a különböző kapcsolók, lézerek, kockák – fém, nem számítógépes! -, na és a hőn szeretett gépágyúk is. Újdonság azonban, hogy az imént említett lézereket már irányíthatjuk is egy speciális kockával. Ezen felül kapunk még fénysugarakból tákolt hidakat (melyeket pajzsként is használhatunk), katapultokat, gravitációs örvényeket és különböző festékszerű folyadékokat is. Ez utóbbinak három fajtája van: kék, narancssárga, fehér. Ha egy kékre „festett” felületen próbálunk ugrani, sokkal magasabbra szállunk. A narancsszínű részen gyorsabban futhatunk, míg az olyan területeken, ahol a fehér gél dominál, szabadon nyithatunk portálokat. Ezeken felül találkozhatunk még vízzel is, amely lemossa az adott felületről a rákent ragacsot, tiszta lappal indítva ezzel az újabb próbálkozásunkat.

Nagyban fejlődött a dizájner csapat munkája is, ezúttal már kiszabadulunk a laboratóriumból, s sokkal változatosabb terepeken ügyeskedhetünk. A darabjaira hulló komplexum mellett, a játék felénél egy több száz méteres zuhanást túlélve – egy olyan cipőre én is igényt tartanék – bejárhatjuk a régi üzemet, ami abból a korból maradt itt, amikor az Aperture Science-t még emberek irányították (a berendezések alapján az ötvenes évekre gondolnék, de egy hangfelvételben 1968-at múltbéli eseményként említik). Ezeken felül megláthatjuk, hogy milyen az, amikor a természet visszaköveteli azt, ami az övé, s ezáltal a tesztkamrák egy része valóságos veteményeskertté vált. Nem beszélve arról, hogy a történet végén felteszi a játék az i-re a pontot, amikor is saját szemünkkel győződhetünk meg arról, hogy a dalszöveg igenis hazudik: nincs sajtból a Hold!

Az első epizódnak volt egy egyedi bája, melyet a humorfaktorának köszönhetett. Azért mondom, hogy egyedi, mert maguk a szituációk volt röhejesek, ahogyan a gépágyúk sajnáltatták magukat, vagy éppen GLaDOS fejtette ki, hogy mi semmink sem vagyunk. Nem beszélve arról, hogy a jutalmunk egy torta lett volna, ami nem éppen nagy díj – hacsak nem egy olyan néni ugrik elő belőle, akinek ellopták a ruháit -, ha figyelembe vesszük azt, hogy az életünket tettük kockára a tesztek során. Nem voltak vagány, vicces dumák benne – sőt, Chell valószínűleg Gordon unokatestvére, mert a beszéd neki sem az erőssége -, mégis szerettük.
A Portal 2 ilyen téren sokkal harsányabb, mint az elődje (azért egy Bulletstormra vagy Deathspankre senki se számítson!), s szinte minden egyes pillanatban lapátolja az arcunkba a hülyeséget. A játék kezdetekor Wheatley tesztje már a sírás határára lökött (megkér, hogy mondjunk valamit, mire nekünk ugrani kell, erre elkezdi fejtegetni, hogy valószínűleg elmebetegeket vagyunk), s később át is léptem a képzeletbeli vonalon. GLaDOS hozza a megismert formáját, ezúttal azonban már alábbhagyott a mézes-mázas beszéddel, s minden mondatban szid minket, hol burkoltan, hol nyíltan. Feladataink egy része is elmebeteg (például amikor ki kell cserélni a lövegeket), illetve a játék felénél GLaDOS egy khm… miniatürizáláson megy keresztül, röhejes végeredménnyel. A régi labor romjai között érdemes mindenkinek átfutni a figyelmeztető táblákat (ezúttal a „Ne érj az üveghez!” figyelmeztetést olvashatjuk mindenhol), illetve végighallgatnia Mr. Cave szalagra vett üzeneteit, egyaránt tele vannak poénnal.

A játék egyébiránt felnőtt. Mint azt fentebb említettem, az első rész inkább csak egy techdemo volt, ami arra szolgált, hogy bemutassa, mekkora élmény a portálokkal játszogatni. Nos, a második epizód már nagyfiú/leány lett, s azon felül, hogy a feladatok sokkal változatosabbak (az új elemek új kombinációs lehetőségeket adnak, melyek hozzák a kellő színvonalat), a játékidő is alaposan megnyúlt. Miután már a fél délutánt végigjátszottam, és szembe kerültem régi barátnőnkkel, azt hittem, itt a vége, mehetek is ki füvet nyírni. Nos, tévedtem. Ez még csak a játék első fele volt, ezután következett a nagybetűs móka, az igazi próbatétel. Egyszóval a hosszúságra nincs panasz, s terjedelmét tekintve ugyan nem egy Morrowind, első személyű játéknak pont ideális.

A szavatosságot garantálja továbbá, hogy helyett kapott a játékban egy kooperatív mód is. Társunkkal két robot közül választhatunk, melyek Atlas és P-Body néven futnak a digitális éterben. GLaDOS kifejezetten azért hozta létre őket, hogy helyettesítse az embereket, akik túlságosan is megbízhatatlanok ahhoz, hogy normálisan teszteljék őket. A játék ezen része meglehetősen jól sikerült, fontos azonban, hogy csak haverral érdemes neki indulni a dolognak – mint a legtöbb ilyen játékban. Mindkét karakter rendelkezik egy-egy portálfegyverrel, s összedolgozva kell átverekedni magunkat a tesztkamrák által nyújtott kihívásokon. Személy szerint csak emiatt a mód miatt nem ruháznék be a játékra, de a kiváló egyszemélyes kampány mellett tökéletes kiegészítő.

A játékmenet kivesézve, viccfaktor kipipálva, kooperatív mód leírva… maradt a technikai szegmens. A játék alatt ugyanaz a Source engine teljesít szolgálatot, amely már a Half-Life második részét is meghajtotta, azonban az elmúlt hat és fél évben óriási változás ment végbe rajta. A játék gyönyörű, ezt láthattuk már a képeken és videókon, a nagy kérdés azonban nem is az volt, hogy mennyire gyönyörködteti a szemet, hanem az, hogy a szép látványt vajon folyamatos mozgóképen, vagy esetleg diasoron élvezhetjük-e. Akik jártasak a Valve játékaiban, azok már tudják a választ, akik pedig az újoncok táborát erősítik, azoknak leírom: a játék egy középkategóriás gépen maximum beállításokkal stabil 60 FPS-sel szaladgált, szóval nem kell félnünk, nem emiatt a játék miatt fogjuk széttörni a malacperselyt, s új alkatrészekért rohanni a legközelebbi informatikai boltba.

Egy dolog zavart nagyon, az a töltőképernyő. Ha beszállunk egy liftbe, egyből egy fekete „Aperture Science” felirat fogad minket, amivel azonban annyi a baj, hogy az egy perc alatt megoldható miniatűr feladatok után is láthatjuk. Persze, megértem azt, hogy szükség volt rá, hiszen így a motornak csak az éppen aktuális feladatban jelenlévő elemekkel kell foglalkoznia, azonban egy „Loading…” felirat (a’la Half-Life 2) sokkal barátságosabb megoldás lett volna. Később szerencsére(?) tíz percek el fognak telni anélkül, hogy továbbjutnánk az adott részen, így ez a képernyő fog minket legkevésbé zavarni.

A hangok szintén megérnek egy misét. GLaDOS tökéletes, Ellen McLain remekül adja az elmebeteg számítógépet – még ha hangja digitalizáláson is ment keresztül. Stephen Merchant nagyon jól játssza (már elnézést, kedves olvasók) a beszari Wheatley-t. J.K. Simmons is remek Mr. Cave-nek, egyszóval a szinkronnal nincs baj. A zenék az új Tron filmet idézik, kellően hangulatosak, de azért kicsit többet is zsúfolhattak volna a játékba belőlük. Az effektek szintén remekül sikerültek, audio-téren tehát nem érheti szó a ház elejét. Kicsit sajnáltam ugyan, hogy GLaDOS játékvégi dala a közelében sincs az első rész „Still Alive”-jának, de valljuk be, az megismételhetetlen produkció volt, s nem is igazán várhattuk el, hogy most egy jobbal rukkoljanak elő a washingtoni fejlesztők.
A Portal 2-vel a Valve nagyot alkotott, ami messze túlszárnyalja az első részt – mind kritikailag, s a felfokozott várakozásnak köszönhetően feltehetőleg a bevétel szempontjából is. A fenti több mint tízezer karakterben már kifejtettem, hogy miért jó a játék, így itt már nem szeretném bő lére ereszteni a mondandómat. Az évek során érkezett egy-két olcsó másolás, gyenge próbálkozás, mely az első rész után keletkezett űrt próbálta betölteni, de ezek szinte mindegyike megbukott. Emlékeztek még a Twin Sectorra? Nem baj, hogyha ha nem rémlik semmi, nekem is csak azért, mert gyötrelmes órákat kellett eltöltenem vele. A Portal 2 azonban kellemes kikapcsolódást nyújtott, s teljesen magába szippantott a játék. Bátran ajánlom mindenkinek, azonban ne feledjétek az első számú szabályt: ne érjetek az üveghez!