A kiváló játékairól ismert Remedyről viszonylag régen halhattunk, s ennek oka nem más, mint a regényíró története. Az Alan Wake-ről már jóval az Xbox 360 megjelenése előtt hallani lehetett, s sokan úgy vélekedtek, hogy ez lesz az első igazi next-gen produktum. Ám a fejlesztés komoly problémákba ütközött, s egy idő után már olyan pletykák is napvilágot láttak, hogy a játék soha nem készül el. A Microsoft azonban töménytelen mennyiségű pénzt pumpált a fejlesztőcsapatba, s végül a játék megjelenhetett a boltok polcain. Bár az eredeti elképzelésekből a történeten kívül jóformán semmi nem található meg az Alan Wake-ben, mégis egy olyan produkciót kaptunk, amelyre sokáig fogunk emlékezni.

A korai ígéretek között olyan dolgokat találhattunk, mint a valósidejű napszakváltozás, a free-roaming/sandbox játékmenet, korát túlszárnyaló grafikai megvalósítás, és rengeteg olyan apróság, amelyet még nem láthattunk játékban. Ám ahogy az lenni szokott, idővel kiderültek az elképzelések fő problémái: a történetközpontú játékmenet miatt a fejlesztők kénytelenek voltak elhagyni szinte minden olyan ötletet, amik az eredeti tervekben szerepeltek. A hosszadalmas fejlesztési idő pedig a grafikára is rányomta a bélyegét, s bár az Alan Wake egy remekül festő produktum, ezt leginkább a remek ötleteknek és hangulatos megvalósításnak köszönheti, sem mint az alatta duruzsoló grafikus-motornak. A sandboxos játékmenet éppen a cselekmény kibontakoztatásának vetett volna gátat, míg a valósidejű napszakváltozás magára a játékmenetre lett volna kihatással. Talán ezeknek a változtatásoknak köszönhető, hogy az Alan Wake remekül megállja a helyét az akciójátékok világában, s bár játékmenet szempontjából nem tartozik az élvonalba, történetvezetés szempontjából kimagasló teljesítményt nyújt.
A játék legnagyobb része éjszaka játszódik, ahol megelevenednek Alan legrémisztőbb, papírra vetett agymenései. A fejlesztők különösen nagy hangsúlyt fektettek a fény-sötétség ellentétére, s ez a lövöldözés szempontjából is kulcsfontosságú lesz. Legjobb barátaink a kaland során nem a különféle fegyverek lesznek, hanem a fényforrások, leginkább pedig az elemlámpák. Ellenfeleinket ugyanis sűrű sötétség veszi körül, ami miatt hagyományos fegyverekkel szinte sebezhetetlenek. Ha azonban fény éri őket, akkor erejük is elvész, így van esély az elpusztításukra. Ám nem csupán hagyományos ellenfelekkel akad dolgunk a pályákon, hanem úgynevezett poltergeist-tárgyakkal is, amelyek hatalmas erővel csapódnak belénk. Wake csak akkor van biztonságban, ha fény alatt áll, a sötétségből szüntelenül áradó ellenfelek számára a világosság jelenti az egyetlen akadályt. Elemlámpákat, világító eszközöket szerencsére rengeteget lehet találni a játékban, így normal fokozaton szinte akadálymentesen haladhatunk a végkifejlet felé. Remek ötlet, hogy a képernyő közepén elterpeszkedő célkeresztet ezúttal az elemlámpák helyettesítik: hősünk oda lő, ahol a fény fókuszpontja van a képernyőn. Elsőre kissé furcsa rendszer ez, de viszonylag hamar megszokható, és a hangulatfokozáshoz jelentősen hozzájárul.

Szintén fontos szerephez jut a vetődés, Alannak ugyanis ez az egyik legjobb lehetősége, hogy egy felé repülő tárgy ellen védekezzen. Hősünk abba az irányba mozdul ki a támadások elől, amerre a bal kart húzzuk, ami elsőre szintén nehézkés, ám idővel igazi menekülő-mesterekké válhatunk. Egy jobban sikerült, látványos elugrás hatására ugyanúgy belassul az idő, mint egy jól kivitelezett támadás esetén, amely a játék korai szakaszában még jól fest, de a későbbiekben megszokottá, végül zavaróvá válik. E mellett bizonyos tárgyakkal is távol tarthatjuk magunktól a sötétség erőit: az elemlámpák fényét ellenfeleinkre fókuszálva megtántoríthatjuk őket, míg a fáklyák fénye egy ideig távol tartja tőlünk a rémségeket. A pályákon is találhatóak olyan rögzített fényforrások, amelyekkel hatékonyan pusztíthatjuk az életünkre törő ellenségeket, ám ezek viszonylag ritkán vannak elszórva.
Az Alan Wake grafikai stílusa rengeteget ad a hangulathoz, a fény-árnyék játék kifejezetten realisztikusnak hat. Az árnyékolás félelmetesen jól van megoldva, az elemlámpánk fénycsóvájába kerülő tárgyak életszerűen vetülnek a környezetre. Mivel a játék legnagyobb részét az erdőben töltjük, ezért különösen nagy hangsúlyt fektettek a fejlesztők a fák kidolgozására. A növények élethűen, félelmetesen mozognak a sötétben, megteremtve egy olyan nyomasztó hangulatot, amire már régóta nem volt példa. A különféle effektek szintén sokat dobnak a latba, a sűrű, gomolygó köd szintén remekül fest. Ám a remek effektek sajnos nem tudják eléggé palástolni az engine hiányosságait, a környezet ugyanis nem sikerült a legjobban. A talaj textúrázása finoman fogalmazva is hagy kívánnivalót maga után, a sziklák, hegységek pedig olyan szögletesek, amilyet talán az előző konzolgeneráción láthattunk utoljára. A közeli fák ugyan remekül vannak kidolgozva, de a távolban levő növények nagy része észrevételeim alapján sprite-alapú, ami csak akkor hat igazán csúnyának, amikor konkrétan azokat figyeljük. A karaktermodellekre, valamint az átvezető-videókra azonban egy rossz szavunk se lehet, itt mind az alkotók, mind az engine nagyot domborít. A szereplők kidolgozottsága részletgazdag, már-már a valóságot is megközelíti, míg a gyakran látható filmjelenetek rendezés és látvány terén is kimagaslónak számítanak.
A produktum legnagyobb ereje azonban a cselekményben rejlik, amely még a mostani sztársorozatokat is megszégyeníti. Az epizodikus történetmesélés hatására valóban olyan érzésünk van, mintha egy TV-műsort követnénk. Alan Wake kalandjának kiagyalója minden elismerést megérdemel, hiszen olyan csavaros, magával ragadó történetet kreált, amit egyszerűen mindenkinek át kell élnie. A narráció, azaz Wake saját gondolatai tovább feszítik az idegeket, hősünk gyakran olyan gondolatokat oszt meg velünk, amiken még órákkal később is elgondolkozunk. S ha ez nem lenne elég, minden epizód végén történik valami olyan, ami miatt addig nem nyugszunk, amíg a titok végére nem érünk. A játék az összes misztikus sorozat egyvelege: találhatunk benne egy kis Lost-ot, Twin Peaks-t, a játék során látható tévéadások pedig a réges-régi Twilight Zone sorozatot elevenítik fel. A remek történetet mellé remek hangok és zenék párosulnak. A szereplők hangjai egytől egyig magas színvonalat képviselnek, az Alan hangjáért felelős színész alakítása messze az egyik legjobb amit az utóbbi időben hallhattunk. Az ellenfelek sejtelmes hangja vicces beszólásaik ellenére is vérfagyasztó tud lenni, a környezet apró zörejei pedig a legnyugodtabb játékosok idegeit is felborzolhatja. A zenék is elismerést érdemelnek, az epizódok végén hallható muzsikák között olyan kiváló darabokat találhatunk, amelyek azonnal az agyunkba égnek.
A hosszadalmas fejlesztési idő és a rengeteg változtatás miatt az Alan Wake ugyan nem lett az a játék, amelyre még 2005-ben számítani lehetett, ám ez ne gátoljon senkit abban, hogy kipróbálja a játékot. Akit elkap a kisiklott regényíró történetének hangulata, az egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amit talán soha nem felejt el. Bár akciójátékok tömkelege várja a boltok polcain a vásárlókat, mi mégis nyugodt szívvel ajánljuk mindenkinek, hiszen egy csavaros, felkavaró történettel állunk szemben, amely olyannyira hatásos, hogy kár lenne kihagyni.