Hatalmas és szabadon bejárható területek, nem ritkán több száz ember és szörny csatája egyszerre a képernyőn, valamint lendületes és jó sztori jellemezte a játékot. Megélt egy folytatást is az előző generáción, amely még monumentálisabbra sikeredett, mint népszerű elődje. Amikor először lehetett hallani, hogy jön egy új KUF immáron xbox360-ra, sokan elégedetten dörzsölték össze tenyereiket. Aztán jött az első félelmet keltő hír: ezúttal elhagyják a stratégiai elemeket, ez ugyanis nem egy igazi folytatás lesz, hanem inkább egy hack n’ slash-rpg stílusú mellékág. Végül nem oly rég megérkezett a várva várt DVD, ám a mellékág helyett inkább egy csökevényt kaptunk.
A játék indításakor egy igen csúnyácska menü fogad minket. Ha valaki nem ismeri ezt az univerzumot, a prologue menüpont alatt elolvashatja a „fény és a sötétség” ellentétéből kialakult alapszituációt. A Circles of Doom történetébe inkább nem mennék bele, mert egyrészt aki nem ismeri az eddigi epizódokat, az szinte semmit nem értene belőle, másrészt pedig annyira gyengére sikerült ezúttal, hogy kár koptatni miatta a billentyűzetet. A játékot elindítva a szokásos karakterválasztás következik. Sok régi ismerős tér vissza a csatába, többek között Kendal és Regnier is újra kiválasztható. Mindenki más képességekkel és fegyverekkel rendelkezik, de ez bármilyen jól hangzik, túl sokat nem változtat a játékmeneten.

Miután elindul maga a játék, máris mindenki kedvenc tutorialjában találhatjuk magunkat egy mező közepén. Itt a program elmagyarázza, hogyan kell harcolni, valamint a különböző kiegészítőket és fegyvereket használni. Az X és az A gombra a karakterlapon kijelölhetünk egy-egy fegyvert, míg a jobb ravaszra és a B-re a speciális képességek rakhatóak. Ebből következik, hogy hatalmas kombókra ne is számítsunk, a harc ki fog merülni a „vadul nyomogatom az A-t, vagy az X-et” típusú joystick gyilkolásban. Érdemes az egyik gombra lőfegyvert állítani, mert néhány ellenfelet könnyebb távolról elintézni, mint közelről. Szerencsére fegyverekből rengeteg van, de karakterünk nem mindegyiket tudja használni. Például: Kendal a nagy pallosokkal és az íjpuskákkal tud bánni, míg Leinhart a katanákat és a dobócsillagokat részesíti előnyben.

Ahogy láthatjuk, van két csík a képernyőn, amiből az egyik az életerő, a másik pedig a fáradtsági szintünk. Minél többet csapkodunk a kardunkkal, annál jobban kifáradunk. Ha ez az érték lenullázódik, akkor egy pár pillanatig nem tudunk ütni. Szerencsére viszonylag gyorsan újratöltődik, úgyhogy nagyon nem fogunk foglalkozni azzal, hogy mennyire vagyunk fáradtak. Minden fegyver más sebességgel redukálja zéróra a kék csíkot, értelemszerűen az erősebbek gyorsabban. Pont ez az oka annak, hogy gyakran a gyengébb harci eszközök hatásosabbnak bizonyulnak, mint robosztusabb társaik.

Ha sikeresen túléltük a kiképzés okozta sokkot, már bele is vethetjük magunkat a játék rejtelmeibe. Az ellenféllel való első találkozásunk rögtön megmutatja a játék kilencven százalékát kitöltő agyatlan pusztítást. Ellenfeleink „okosan” körbeállnak minket, hogy tényleg úgy érezzük, nincs más kiút a szituációból, mint azok kardélre hányása. Az ellenállás részükről azonban általában kimerül abban, hogy egy helyben állnak, és várják, hogy áttessékeljük őket a másvilágra. Jelen cikkem készítésekor is pörög a lemez a gépben, mert meg akartam bizonyosodni róla, hogy valóban ennyire buták-e a szörnyek, vagy csak én gondoltam így. Amikor ezen sorokat írom, körülbelül tíz óriásskorpió áll tőlem egy méterre, de csak rohangásznak össze-vissza. Azt az egyetlen dolgot nem akarják csinálni, amire elvileg programozták őket: nevezetesen az életemre törni.
Sajnos nem csak a skorpiók ilyen passzívak. Az orkok harmincan körbevesznek, de csak egyesével hajlandóak támadni, és azt is 10 másodperces időközönként. Az óriási trollokat pedig úgy tudtam kivégezni távolról, hogy azok még csak felém se néztek. Ha megállsz tőlük bizonyos távolságra, akkor nem minden esetben vesznek észre. Már több társuk a földön fekszik, és még mindig nem fogják fel, hogy valószínűleg az a kis emberszerűség ölhette meg őket, aki a dobócsillagokat dobálja beléjük is. Azt gondolom, ez mindent elmond a mesterséges intelligenciáról. Volt olyan eset, hogy láttam ahogy rohan felém ötszáz szörny, és gondolkodóba estem. Vajon ha becsukom a szemem, csavargatom a bal analógkart és vadul nyomom az A gombot, győzhetek? Mondanom sem kell, kísérletemet siker koronázta.

A nagy hentelés után a föld tele van az ellenfelek által elszórt cuccokkal. Találhatunk így páncélokat, gyűrűket, valamint az RPG-kből már ismert varázsitalokat. Ebből az egyik leghaszontalanabb a fehér ital, ami a fáradtsági szintünket állítja vissza. Ezt csak nagyon szélsőséges esetekben használjuk majd, hiszen a kék csíkunk gyorsan újratöltődik. Néha van olyan ellenfél, aki egy varázslattal harcképtelenné tesz minket, ekkor jól jöhet. A piros lötty már hasznosabb, ez ugyanis az életerőcsíkunkat állítja vissza valamennyire. Miután teliaggattuk magunkat a különböző felszerelési tárgyakkal, irány az egyik idol, ahol eladhatunk illetve vehetünk dolgokat. Lehetőségünk van továbbá itt tárolni egy-két cuccot, valamint egybeolvasztani (szintetizálni) bizonyos tárgyakat, aminek következtében egy erősebb fegyver vagy páncél jön létre.
Természetesen fejlődni is lehet, ha eleget mészárolunk, akkor szintet lépünk. Ekkor a következő három tulajdonságot fejleszthetjük: életerő, állóképesség és szerencse. Speciális tulajdonságokat is tanulhatunk, de még véletlenül sem a szintlépések során. Ha átmegyünk az álomvilágba, és beszélünk az ott álló segítőnkkel, akkor lehetőségünk van kiválasztani egy új képességet. Ha megtaláltuk a nekünk tetszőt, kiderül, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy elsajátíthassuk azt. Ez általában egy bizonyos számú és fajtájú ellenség megölése. A probléma ezzel csupán annyi, hogy ezeket az információkat az után kapjuk meg, hogy végleg kijelöltük a skillt. Ennek köszönhetően néha több pályaszakaszt kell visszamenni, hogy a megfelelő egyedeket levadásszuk, de olyan is előfordul, hogy még a közelében sem járunk a listán szereplő szörnyeknek. Ha netán sikerül az összes megadott szörnyet elpusztítani, akkor kapjuk meg az új tulajdonságot, ami lehet kifejezetten hasznos, de akár teljesen haszontalan is.

Sajnálatos módon a megjelenítés sem segít abban, hogy jobbá tegye a játékélményt. Bár a különböző szörnyek egész tűrhetően néznek ki és sok van belőlük egyszerre a képernyőn, ez még így kevés. A kietlen helyszínek, az elmosott textúrák nem igazán a 2008-as évet tükrözik. Az ellenfelek holttestei pillanatok alatt eltűnnek, és a kamera is folyton bezavar: gyakran kitakarja az egész képet egy bokor vagy egy könyvespolc, és a nagy viadalokban nekünk kell beállítani a megfelelő szöget. Néha beakad, máskor átmegy a falon, ami miatt nem látjuk saját karakterünket. A szereplők hangja csapnivaló, szinte megalszik a tej a szájukban, ahogy mondják egysoros monológjaikat. Mindennek tetejébe rettenetes akcentussal beszélnek. A zenék legalább kellemesek, néhol még a jó öreg metal zúzás is felcsendül, ami valamennyire felidézi a régi KUF emlékét.

Mindennek ellenére nem ennyire szörnyű a helyzet, a rengeteg negatív dolog mellett akad egy-két pozitív is. Lehet online vállvetve harcolni a barátainkkal, ami élvezetesebbé teheti a játékélményt. Van több tucat fegyver és kiegészítő, valamint képesség, amik szintén egy kis változatosságot csempésznek a harcokba. A pályákat a program véletlenszerűen generálja, és a sok választható karakter miatt néhányan akár újra is kezdhetik a Kingom Under Fire-t. Küldetéseket is gyakran elvállalhatunk, bár ezek korántsem olyan összetettek, mint amire számítani lehetne. Valamint vannak boss harcok is, ahol már a szürkeállományunkat is próbálják egy kicsit megdolgoztatni, de sokat ettől se reméljünk.

Igazán szomorú vagyok, ugyanis egy ekkora címtől, egy legendás sorozat új epizódjától jóval többet vártam. Ez a játék nem méltó a Kingdom Under Fire név viseléséhez. Ha még fordítottak volna egy kis időt a program csiszolására, talán nem lennék én sem ilyen kritikus. Csak remélni tudom, hogy a már készülő KUF II visszatér a gyökereihez. Ha szereted a monoton, bármiféle agymunkát nélkülöző, csúnyácska játékokat, akkor jó választás lehet. Én azonban azt mondom, ha már egy ilyen stílusú játékra vágysz, válaszd inkább a Ninety-Nine Nights-ot. Bár nem egy mai darab, és szintén nem a tökéletesség iskolapéldája, mégis jobbnak tartom, mint a Circles of Doom-ot.