King Arthur II

A helyzet pedig az, hogy a már hónapokkal ezelőtt bejelentett folytatás néhány nappal ezelőtt végre megjelent, mi pedig hatalmas lelkesedéssel vetettük rá magunkat a játékra azért, hogy megnézzük, a készítőknek vajon sikerült-e felülmúlniuk a bemutatkozó epizóddal felállított kultuszt vagy sem? Mivelhogy a játék alapjai és koncepciója szinte mit sem változott a közvetlen elődhöz képest, ezért erre a kérdésre akár már most is válaszolhatunk: igen, sikerült! Ezért pedig büszkék is vagyunk hazánk fiaira, akik időt és pénzt nem kímélve készítették el ezt az újabb remekművet, ami garantáltan újfent csak egy rétegnek fog szólni.


Azt ugyanis, hogy egy játék többször tíz óráig tart, hogy több esetben is vissza kell töltenünk egy elmentett állásunkat, hogy nem fog minden egyes küldetés elsőre sikerülni, hogy könnyedén veszíthetünk is, azt a mai kor játékosai közül már rengetegen képtelenek elviselni. Nyilván a Call of Duty-sorozaton szocializálódott játékosok alapból nem is fogják megkörnyékezni a King Arthurt és akik elhatározzák, hogy belekóstolnak, azok is elbukhatnak menetközben. Ha tehát ez nem rétegjáték, akkor minden bizonnyal már semmi. Ugyanakkor az olyan népszerű stratégiák, mint a Men of War vagy a Total War sorozatok példájából tudjuk jól, hogy a rétegjátékoknak is van keresetük, hiszen bár lehet, hogy csak egy aprócska körnek szólnak, de azok legalább megveszik a terméket és támogatják a készítőket, ami esetünkben különösen fontos, hiszen magyar testvéreinknek köszönhetjük ezt a remek játékot, amely a történetet tekintve is ott veszi fel a fonalat, ahol az előd abbahagyta. Pontosabban ez azért nem teljesen igaz, hiszen bár korábban Artúr király oldalán, a Kerekasztal Lovagjainak hathatós közbenjárásával sikerült ismét egy állammá kovácsolnunk a számtalan régióra szakadt Britanniát, de sajnos mivel a Szent Grál kutatásával elbuktunk, ezért hű királyunk sem számíthat örök életre.


Az emberi halandóság, de leginkább végelgyengülés ugyanis utolérte Britannia uralkodóját is, aki így ágynak dőlve várja végzetét. Mivel az ország felett ismét gyülekeznek a viharfellegek és hiányzik Artúr vasmarka ahhoz, hogy rendet teremtsen, a szigetország ismét darabjaira hullik szét, sőt mi több, akárcsak az első részben, ezúttal is valamiféle különleges, természetfeletti lények fogják megtámadni a birodalmat. A nép pánikban, Britannia romokban, Artúr örököse pedig jobb híján tele nadrággal várja, hogy apja kimondja végrendeletét, amivel kezébe adja a teljes hatalmat. Ha pedig már Artúr fiának a kezében a hatalom, kezdődhet is a vérmes hadjárat, amellyel ismét követőket kell szervíroznunk magunk köré, majd seregeket toborozni a háborúhoz, hogy Britannia újra szép, nagy és boldog legyen, túlvilági mocsoktól és polgárháborúktól mentesen. Utunk során számtalan segítővel fogunk gyarapodni, hősökkel, akik a jó ügy miatt mellénk állnak és teljes mellszélességgel támogatni fognak minket, a történetben tehát soha nem leszünk egyedül, a néha már idegesítően részletes tutorialnak köszönhetően pedig elveszve sem, hiszen szemben az előző epizód kissé elkótyavetyélt betanító módjával, ezúttal most minden apró részletbe végre alaposan beavatnak minket a készítők.


A rajongók nagy többsége tulajdonképpen már itt rájön arra, hogy összességében szinte semmit sem változott a játék. Ugyan rögtön ki fogja szúrni a szemünket, hogy megszépült a küllem - erről egy kicsit később -, illetőleg, hogy átalakult és olyan lett a kezelőfelület, mintha egyenesen a Disciples III-ból importálták volna a készítők, de az első harcok után, illetőleg a játékmenetbe történő komolyabb belemélyedést követően arra is ráeszmélünk, hogy a játékmenettel sem babráltak túl sokat a fejlesztők. Ez nyilvánvalóan nem probléma, hiszen minek bántani azt, ami már korábban is jól működött, nem igaz? Nem mellesleg történt annyi változás a játék világában, hogy az bőséggel elviszi a hátán az egész King Arthur II-t. Aki játszott az első résszel, az már most nyugtázhatja, hogy ezúttal is a stratégiás jegyek - körökre osztott és valós idejű váltakozva - lesznek a mérvadók az alkotás különböző szintjein, de szerepjátékos momentumokkal is találkozni fogunk a szintfejlődés, valamint a különféle lapozgatós kalandok közben. Ennek köszönhetően egyvalamit biztosra vehetünk, a kampány során nem lesz könnyű dolgunk, nem lesz elég csak a csatákkal foglalkozni vagy csak a történettel, itt ugyanis komoly menedzselések várnak ránk, stratégiai döntések és a birodalom sorsát eldöntő háborúk.


Akárcsak az első King Arthur esetében, úgy a folytatásban is a körökre osztott stratégiai képernyőt fogjuk a legtöbbet bámulni. Seregünkkel itt mászkálhatunk fel alá a hatalmas országban, itt toborozhatunk sereget, dönthetünk városok sorsáról, építhetünk különféle épületeket, fejleszthetjük haderőnket, rendezgethetjük - egy új opciónak köszönhetően már egyesíthetjük is - ereklyéinket, de az első részbe is csak az utolsó kiegészítővel bekerült diplomáciai döntéseket is ebben az állapotban hozhatjuk meg. Szintén ekkor tudjuk menedzselni küldetéseinket, amelyek között ismét fogunk találni a fő sztorit előregördítő darabokat, valamint mellékes feladatokat, amelyeket vagy elvégzünk vagy nem, de saját érdekünkben érdemes rászánnunk némi időt mindenre, hiszen a készítők olyannyira magas szintre emelték a missziók közötti kapcsokat, illetőleg azokat a történéseket, amelyek valamiféle cselekedetünkből következnek, hogy az már ijesztő. Nagyjából azt tapasztaltam, hogy a előd legtöbb hasznos opciója benne maradt a folytatásban is annyi különbséggel, hogy a fejlesztők kiszedték a felesleges vagy idegesítő elemeket és/vagy kibővítették netán újragondolták a megmaradtakat. Összességében tehát egyértelműen jó munkát végeztek és külön kiemelném a lapozgatós szerepjátékok korábbihoz képest is kiemelt szerepét.


Ezzel ki is veséztük a körökre osztott elemeket, valamint a szerepjátékos momentumokat is - a szintfejlődés sokkal alaposabb és átgondoltabb lett, óriási előrelépés tapasztalható ezen a téren - így maradtak a harcok, amelyek teljes egészében RTS üzemmódban fognak zajlani. Akárcsak a King Arthur II többi részén, úgy itt is megfigyelhető az átstrukturált kezelőfelület, amely lényegesen átgondoltabb, mentes a felesleges elemektől, tehát lényegesen hatékonyabban tudjuk ezúttal irányítani seregeinket, illetőleg velük különféle taktikákat alkalmazni, mint korábban. Ami nagyon jó ötlet volt a Neocore Games részéről, hogy végre kigyomlálták az összecsapásokból az elfoglalható épületek fontosságát, amelyek ugyebár fontos szerepet játszottak korábban abban, hogy megnyerünk-e egy adott ütközetet vagy sem. Ettől a folytatásban már nem kell rettegnünk, mindezek mellett ugyanis nagyrészt minden maradt a régiben - apróbb változások érzékelhetők, például a seregek nem futamodnak meg és így tovább -, a háborúk tehát többségében ismét hatalmas létszámmal fognak zajlani és bár megjelentek a repülő egységek is, engem különösebben nem hoztak lázba. Nyilván lesznek olyan rajongók, akik azonnal beleszeretnek majd a repdeső háborúkba, engem nem kapott el ez a lehetőség.


Ami viszont biztos, hogy nagyon-nagyon sokat változott és azonnal szerelembe is ejtett, az a King Arthur II grafikája, ami szó szerint elképesztő dolgokra képes. Habár a stratégiai képernyő esetében a grafikus motorban rejlő erőforrás nem tudja megmutatni, hogy mire képes, az óriási harcok alkalmával, a hatalmas terek és az ezernyi egység megmozdításával azonban garantáltan le fog esni az állunk, természetesen csak akkor, ha egy erősebb számítógép bújuk meg otthonunkban, a játék ugyanis igencsak memória és processzorzabáló tud lenni, ha ütközetekre kerülne a sor, de jó hír, hogy legalább végre látjuk is, hogy miért! A táj, a katonák, az effektek, az árnyékok, egyszóval minden egyes momentum ugyanis káprázatos lett. Hogy a különféle hangokról is essen legalább egy mondat erejéig szó, vannak, ugyanolyan jók, mint korábban, hatalmas különbséget éreztem ugyanakkor a zenék milyenségében - csodás dallamok csendülnek fel a háttérben -, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ezúttal már elbúcsúzhatunk a néma kalandoktól - kivéve, hacsak nem kapcsoljuk ki az opciót -, a készítők ugyanis minden egyes apró dialógust szinkronizáltak, ami derék munka volt.


Összegezve az elhangzottakat, a King Arthur II az a videojáték, amire méltán lehetünk büszkék, mint magyarok, hiszen honfitársaink készítették és bár nem csak nekünk célozták, hozzánk is szólnak vele a tanulságos küldetésekkel, a morális döntésekkel és kikapcsolódást nyújtanak számunkra a feledhetetlen, bátran ki merem jelenteni, hogy semmi mással össze nem hasonlítható játékmenettel. Bármennyire is erőlködöm, semmi komolyabb hibát nem tudnék felhozni negatívumként, hacsak a helyenként skálázatlan nehézségi szintet, valamint a láthatatlan határok hiányát - amelyek nem tiltják meg nekünk, hogy ne kössünk bele biztos vereséget előidéző seregbe - nem vesszük ide. Már vagy egy hete a gépemen dübörög a King Arthur II és még mindig nem tudtam megunni, ha pedig odáig voltál az első részért, úgy te is hasonló cipőben fogsz járni majd, mint én. Kíváncsian várom, hogy ezek után egy King Arthur III, netán valami egészen más következik-e a Neocore Games srácaitól, hiszen akárhogyan, az Artúr mondakör bármennyire is érdekes és világszerte ismert, szerintem ezzel az epizóddal kifulladt.