Amnesia: The Dark Descent teszt

/>Merthogy az Amnesia egyszerűen brutális hangulattal, koncepcióval és megvalósítással rendelkezik. Életem meghatározó élménye volt horrorjáték fronton a Silent Hill-sorozat, leginkább az első négy epizód. Azt hittem, hogy annál jobbat és összetettebbet képtelenség alkotni, erre mi történt? Jöttek a svédek, és idetolták az orrom elé az Amnesia-t, én pedig kis híján elfelejtettem, hogy valaha annyira rajongtam a Silent Hill-ért. A fentiekkel remélem érzékeltettem, hogy nem a levegőbe beszélek, ugyanis valóban óriásit alkottak a Frictional Games emberei, annak ellenére is, hogy a Penumbra esetében bevált receptet használták fel. Az Amnesiában ugyanis - stílszerűen - van egy amnéziás főhősünk, ugyanúgy számtalan veszélyes ellenfél vár ránk, akiket nem testi erővel fogunk legyőzni, hanem furfanggal, megmaradt a rémisztő belső nézet, az apró fejtörők, és nem utolsó sorban az a semmivel sem összehasonlítható hangulat, ami immáron védjegyükké vált a fiatalembereknek. Hogy akkor mégis változott-e valami a Penumbárhoz képest? Nos, ha más nem is a háttértörténet és a koncepció mindenképpen, ez pedig higgyétek el, bőven elég.

Az Amnesia: The Dark Descent betöltését követően ugyanis egy roppant vontatott, kusza és hosszúkás történetbe csöppenhetünk, ami az 1800-as évek végére kalauzol minket, és amelynek főszereplője egy Daniel nevű londoni srác lesz, akivel rögtön az első pillanatokban megkapjuk az irányítást a Brennenburg kastély egy romos, sötét és hideg folyosóján. Tudjuk kik vagyunk, de nem tudjuk mi történt, tulajdonképpen fogalmunk sincs arról miképpen kerültünk ide, ám egy feljegyzésből hamar kiderül, hogy ezt éppen saját magunknak köszönhetjük. Az első célunk tehát adott lesz, ki kell találnunk saját múltunkat. Perceken belül megtudjuk továbbá, hogy van egy komolyabb feladatunk is, méghozzá a kastély urának, Alexandernek a meggyilkolása. Mivel az első percekben gyakorlatilag fogalmunk sincs arról, miért történik ez velünk, jobb híján elindulunk a rémisztő hangokkal kecsegtető, romos, hűvös és sötét kastély folyosóin, hogy a végére járjunk a történetnek. Ám ekkor még nem is sejtjük, hogy életünk legkomolyabb rémálma vette kezdetét ezzel a döntéssel!

Már a folyamatosan mormogó rémisztő hangok azt súgják fülünkbe, hogy nem árt vigyáznunk, a kastély falai között ugyanis számtalan veszély leselkedik ránk. Mivel ezeket a veszélyeket nem emberek által készített csapdák, hanem inkább a természetfeletti jelenti, már alapból elkönyvelhetjük, hogy itt bizony azon lesz a hangsúly, hogy minél jobban telerakjuk az alsónadrágunkat. Nem túlzás azt állítani, hogy roppant feszített az Amnesia játékmenete, folyamatosan stresszeli a játékost - természetesen éjjel, egyedül, fülessel játszva, horrort vagy így, vagy sehogy -, sokszor inkább nem is gyújtunk világosságot, csak takarjon minket a kegyes sötétség. Egy ártatlanul kicsapódó ajtó, egy hirtelen betörő ablaküveg, egy apró zaj is elképesztő hatást tud kiváltani egy ilyen állapotban az emberből, a kulcsszó mindössze annyi, hogy a lehető legjobban éljük bele magunkat a történetbe, és higgyük el, hogy azon a kietlen, furcsa hangoktól visszhangzó, sötét folyosón valóban mi járkálunk, egyedül, fegyvertelen, egy lámpás társaságában.

#tv#

A beleélést természetesen számtalan apróság segíteni fogja. Már az, hogy tulajdonképpen interakcióba léphetünk az utolsó üvegszilánkkal, azt eredményezi, hogy könnyen részesei legyünk a helyszínnek, és erre rátesz egy lapáttal, hogy a túlélés, valamint a józanság is folyamatosan célul kell lobogjon előttünk. Életerőnk mellett ugyanis fontos, hogy elménk és lelki állapotunk is tiszta maradjon. Ehhez elengedhetetlen lesz, hogy lámpásunk mellett minden éghetőt meggyújtsunk magunk körül, fáklyákat, gyertyákat, és a többi. Természetesen nem árt finoman bánni a fényforrásokkal, ugyanis több, mint 100 évvel ezelőtt nem volt öngyújtó, egy kis tűzcsiholó szerkezetet fogunk darabonként összeszedni, ahány ilyen a rendelkezésünkre áll, annyi fényforrásba tudunk életet csiholni, ám vigyázzunk, mert gyakran ez jelentheti a végünket is. Mint fentebb említettem, fegyverünk egy darab sincs, különböző természetfeletti lényekből azonban annál többet rejteget a rejtélyes Brennenburg kastély, ha pedig azok észrevesznek, akkor vagy futunk, mint a nyúl, vagy behúzódunk egy sötét sarokba, egy ajtó mögé, esetleg egy szekrénybe és lapítunk. A legfeszítettebb jelenetek egyikei között vannak ezek a pillanatok, azt hiszem, ha ilyenkor mérték volna meg a vérnyomásomat, lehet szimplán kiröhögött volna a műszer.

Nyilván a fényből lesz a legkevesebb, a kastély falai között bóklászva persze segítségünkre lesz egy kis lámpás, ami csak akkor ég, ha találtunk hozzá olajat, tehát azzal sem lehet állandóan hadonászni, így jobb, ha megfontoljuk majd, hogy hol lesz szükség egy kis fényre. Már alapból az a tudat, hogy ezzel így és ilyen formában takarékoskodni kell, bizony összeszorítja az ember gyomrát, gondoljatok hát bele milyen is az, ha egy beazonosíthatatlan szellemalak tűnik fel egy sötét folyosó végén, ti pedig legszívesebben azonnal felkapcsolnátok a villanyt, de sem áram, sem villany nincs, és ha lenne se szabadna meglépni azt. Nem tudom tehát eléggé hangsúlyozni és dicsérni, hogy a fejlesztők valami eszméletlen nagyot alkottak az Amnesia koncepciójával, őszintén mondom, hogy a Silent Hill óta nem éreztem ennyire nyomasztónak és félelmetesnek egy játékot, lelkileg és testileg is megviseli az embert a kijátszása, persze nem egy napos délután, sem közben zenét hallgatva, hanem sötétben, minden porcikánkkal a játékra koncentrálva.

Felesleges is egyébiránt zenével elrontani az Amnesia: The Dark Descent audió-élményét, az illetékeseknek ugyanis sikerült olyan ijesztő hangeffektekkel, helyenként dallamokkal alátámasztani a romos kastély és a természetfeletti jelenlétének duóját, hogy az - szó szerint - félelmetes. Maximálisan elégedett vagyok a hangeffektekkel, minden egyes hanghatással, márpedig ha valamire, én erre nagyon allergiás tudok lenni. Nem vagyok azonban teljesen kibékülve a kinézettel. A játék a Penumbrából ismert grafikus motort használja, ami már-már akkor is kicsit öregecske volt, és most sem más a helyzet. Bár sokat javít az összképen, hogy alapvetően a teljes alkotás nagyon sötét tónusú, ha kicsit jobban átvizsgáljuk a tárgyakat, akkor rájövünk, hogy a látvány azért korántsem olyan szép, mint amilyennek láttatni kívánja magát a program, de amíg jobban el vagyunk foglalva azzal, hogy félünk, hogy sötét van, hogy mikor ugrik már elő egy-egy újabb szörnyeteg a sötétből, addig feltehetően senkit sem fog érdekelni az, hogy egyes textúrák kicsit mosottabbak a kelleténél, mert az Amnesia nem a szépségről szól, hanem a hangulatról, ami csillagos ötös.

Akárcsak a teljes játék maga. Nagyon nehéz volna, és őszintén mondom, hogy nem is akarok hibát keresni benne, ugyanis életem egyik meghatározó élménye volt az Amnesia: The Dark Descent. A játékmenet folyamatosan tolja előre a játékost, ha nem az, hogy éppen nagyon félünk, akkor a történet, vagy egy újabb fejtörő, amelyekből a végére már kijut néhány nehezebb, de azért még megoldható darab is. Akármit is csináltak most a svéd srácok, annyi szent, hogy megtalálták az igazi receptet, ugyanis összehoztak egy olyan horrorjátékot, amire garantáltan évek múlva is emlékezni fogunk majd. Ha fele ilyen lenne manapság a Silent Hill, már feltétel nélkül képesek lennénk örülni, de az a szerencse, hogy az ilyen fiatal csapatok, mint a Frictional Games, még mindig tudják mitől döglik a légy. Nem tehetek mást, csak és kizárólag ajánlani tudom ezt a játékot, aki pedig azt mondja, nem rezzent össze egyszer sem a több órás, folyamatosan izgalmas történet alatt, az csak az eszét játssza. A pontszámok teljesen megérdemeltek, egy fikarcnyi túlzás sincs benne, az a kis apró mínusz is csak a küllem miatt vonódott le. Jó volt amnéziásnak lenni, alig várom, hogy újra elmenjen az eszem...