Eredet filmkritika

A film alapkoncepcióját egy olyan álomvilág képezi, melybe nemcsak hogy behatolni, de amit befolyásolni sőt megtervezni is lehetséges. Az álmok, illetőleg az alany féltve őrzött titkainak megszerzéséhez azonban arra van szükség, hogy egyszerre többen legyenek részesei ugyanannak az álomnak - végső soron valahogy rá kell venni az áldozatot, hogy megossza a kívánt információt. Ismerős felállás, ugye? De ezen túlságosan nem is csodálkozhatunk, hiszen Nolant olyan, a kilencvenes évek végének meghatározó produkciói ihlették a történet megalkotása során, mint a megszületését követően jóformán azonnal legendává vált Mátrix vagy a kevésbé híres, mégis kultikusnak számító Dark City. Az alapkérdés minden esetben ugyanaz: a világ, ami körülvesz bennünket, talán nem is az igazi - de hogyan tudunk különbséget tenni a képzelet és a valóság, az álom és a realitás között? Az Eredetben - a tudatalatti világ létezésén és a benne zajló eseményeken túl - mindez abban az elképzelésben nyilvánul meg, hogy az emberek tudatában elhelyezhetők olyan gondolatok, ötletek és szándékok, melyek eredetileg nem az alanytól származnak, mégis elhiszi róluk, hogy a saját agya hívta életre őket.


A történet szerint a profi álomtolvaj, Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) már számtalan sikeres akciót hajtott végre egy titokzatos cég megbízásából, melyek során különféle fontos információkat, elsősorban ipari titkokat "vont ki" különböző célszemélyekből, oly módon, hogy álmukban a bizalmukba férkőzött. Cobb megbízóiról, a cég hátteréről - csakúgy, mint magáról a főhősről - valójában nem sokat tudunk. Csupán az nyilvánvaló, hogy az annak idején a tudatalatti biztonságra specializálódott szakember immár számos áldozata által üldözött, szinte folyamatos menekülésre kényszerülő, magányos férfivá vált, aki a tűzzel való játék során saját családját - de legalábbis a feleségét, Mal-t (Marion Cotillard) - is elveszítette. Egy félresikerült akció során azonban, amikor az agyafúrt japán iparmágnás, Saito (Ken Watanabe) leleplezi a Cobb vezetésével csapatban dolgozó álomtolvajokat és megakadályozza őket tervük végrehajtásában, váratlanul új lehetőség nyílik a dolgok rendbehozatalára. Saito ugyanis ígéretet tesz, hogy ha megtervezik és végrehajtják az általa kigondolt utolsó akciót, akkor elintézi, hogy Cobb visszatérhessen két gyermekéhez az Egyesült Államokba, ahol szintén nemkívánatos személynek számít. A feladat azonban nem valamilyen információ megszerzése, hanem egy adott szándék "beültetése" egy befolyásos ember agyába, akinek saját magának is el kell hinnie, hogy a gondolat nem mástól, hanem tőle származik. A csoportnak tehát ezúttal a kezdetekhez, egy ötlet "eredetéhez" kell eljutnia az álmok útján, amit viszont még soha nem csinált senki - vagy legalábbis majdnem senki...


A film eleji virtuális csetepatéban hamar a nyakunkba zúdulnak az álomvilágra vonatkozó szabályokkal kapcsolatos információk: kiderül például, hogy nem csupán egy, hanem kettő vagy több szint is elérhető, vagyis lehetséges az "álom az álomban" koncepció megvalósítása. Az idő azonban minden következő szinten egyre lassabban telik - ami tehát néhány percnek tűnik az első szinten, az a másodikon órákban, a harmadikon napokban, a negyedikben pedig már években mérhető. Megtudjuk továbbá, hogy az álom során intenzív fájdalmat átélő személy a valóságban is ugyanazt a kínt kénytelen megtapasztalni, miközben az álomvilágban bekövetkező halál csupán az alany felébredésével jár együtt a realitás szintjén. Az álmodó mellett az útvesztő jellegű, előre megtervezett álmok során a csoport tagjai, azaz Cobb és emberei szintén jelen vannak, és természetesen mind ugyanazt álmodják, mint az alany, akinek a tudatalattija is nagyban befolyásolja az eseményeket. Eközben a valóságban mindannyian begyógyszerezett állapotban, eszméletlenül fekszenek egy szobában, összekötve egy önműködő szerkezettel, ami folyamatosan pumpálja beléjük a drogokat.

A Mátrix gépek által kreált, az emberek kordában tartásának céljából működtetett virtuális világa helyett tehát itt hőseink saját maguk teremtenek egy álomvilágot, majd belehelyezik az alanyt az álomba, aki azután a tudatalattijával és a titkaival együtt kitölti azt. Miközben mindkét film rengeteg energiát fektet a részletek, a létrehozott álomvilág törvényeinek, axiómáinak, paradoxonjainak és logikájának megmagyarázásába, érthetővé és a néző számára elfogadhatóvá tételébe, az Eredetben valahogy mégsem kapunk választ minden kérdésre, csupán azokra, amelyek a legszükségesebbnek tűnnek a történet szempontjából. Nem tudjuk meg például, hogyan, milyen technikai - vagy netán spirituális - interfészen keresztül kapcsolódnak be az egyes szereplők ugyanabba az álomba, és konkrétan arra sem derül fény, milyen fizikai korlátok uralkodnak az álomvilágban. Annyi viszont biztos, hogy ezek a virtuális világok nagyszerűen kiszolgálják azt a formulát, mely szerint a szereplők anélkül gyilkolhatnak mindenkit, hogy mindez rossz színben tüntetné fel őket, ami nyilvánvalóan igen kedvező a pörgős, visszafogottságtól mentes akciók szempontjából - még akkor is, ha a veszélyérzetet átmenetileg csökkenti a nézőben.

SPOILER veszély!


További hasonlóság a különféle "szakmák" képviselőinek jelenléte: míg a Mátrixban ezek részben a virtuális világhoz, részben a valósághoz tartoztak, addig az Eredetben értelemszerűen (?) mindannyian a realitásból kerülnek ki. Ott van például a vegyész Yusuf (Dileep Rao), aki az álomból álomba ringató szerek megfelelő keverékéről gondoskodik, de civilben fantasztikus autóvezetői képességekkel bír, vagy a "hamisító" Eames (Tom Hardy), aki átlagon felüli empátiájával és kimagasló színészi tálentumával bárkit képes eljátszani az álomvilágban az alany megtévesztése érdekében, miközben úgy harcol puszta kézzel és mindenféle fegyverrel kisegítve, mint egy tökéletes katona. A párizsi egyetemen Cobb apósa, Miles (Michael Caine) által beajánlott, igen magas IQ-val rendelkező és nem éppen szívbajos lány, Ariadne (Ellen Page) pedig - a szakmában újoncként - elvállalja az építész feladatát, vagyis az álomvilág helyszíneinek, útvesztőinek és trükkös, a valóságban sosem létezett és képtelen struktúráinak megtervezését. Ebben maga a nagy tapasztalattal rendelkező, az álmaiban azonban öngyilkosságot elkövetett felesége által kísértett Cobb siet az "ifjú tanítvány" segítségére.

SPOILER veszély vége.


Jelentős különbség azonban, hogy míg az első vagy a második Mátrix esetében - a szürrealitás és a futurisztikus képek ellenére - az elénk táruló hihetetlen világba jelentős realitásérzést tud csempészni az ember érzékeinek megtévesztésén alapuló technikai megvalósítás, az Eredetben mindez egy idő után elsikkad, az igazság és a részletek gyakorlatilag mellőzött tényezővé, érdektelenné válnak - az eredmény pedig valami olyasmi lett, mintha folyamatosan álmodnánk. Így az utóbbi film, bármennyire is próbálkozik, nem képes ugyanarra a szintre emelkedni, hiába a számos hasonlóság a két "franchise" között. Bár az is igaz, hogy itt elsősorban nem is ezen van a hangsúly, hanem a történetvezetésen, illetve a kitűzött célon, melyért Cobb és társai küzdenek az idővel versenyt futva, mi nézők pedig teljes átéléssel szorítunk nekik. A Saito által megrendelt küldetés során szintről szintre haladunk lefelé az álmok világában, már-már tűkön ülve várva, mi lesz a következő lépés, és ámultan figyelünk, hogyan próbálják hőseink csőbe húzni a mit sem sejtő (?) célszemélyt, az apjától éppen egy vállalatbirodalmat örökölt ifjabb Robert Fischert (Cillian Murphy). Eközben folyamatos támadás zúdul rájuk, és nem tudni, mikor tűnik fel ismét Mal vagy a két gyerek - a cselekmény tehát folyamatosan gördül előre, az egyes álomszinteken különböző sebességgel, az igazi, letaglózó és mindent elsöprő hatás végül mégsem következik be.


SPOILER veszély!

Hiába sikerül hőseinknek az utolsó pillanatban egy merész húzással megmenteni a küldetést, Cobb és Ariadne az álmok lehető legelvontabb negyedik szintjén, Mal világában találja magát. Egy olyan, elvont világban, ahol a nő egy modernkori metropolisz romantikusnak egyáltalán nem nevezhető betondzsungelében, a szürke ég kiábrándító nihilje alatt, kihalt és félig romba dőlt felhőkarcolók között várja férjét, abban a reményben, hogy az vele marad... Sehol egy édenkert, sehol egy kénköves pokol, csupán az unalmas realitás, huszonegyedik századi kivitelben. Senki se várja tehát, hogy az egyre alsóbb szintekre lépve a végén már-már dantei mélységekben találjuk magunkat - még ha a katarzis nem is marad el teljesen, Ariadne ugyanis (nem kis meglepetésre) segít megtalálni Cobb-nak azt a bizonyos elveszített fonalat. A fokozott izgalom már csak azért is garantált, mert időközben minden felsőbb szinten megkezdődött az ébredési ciklus, vagyis az álmodók összehangolt magához, illetőleg a való világba történő visszatérítését célzó művelet, melyet hol a folyóba zuhanó furgonnal, hol robbantással, hol pedig egyszerű öngyilkossággal próbálnak meg elérni. Azt viszont tudni kell, hogy ha valaki váratlanul meghal egy többszintű álom során, az az erős gyógyszerezés miatt már nem tud felébredni, és a tudata egy "limbo" nevezetű helyre kerül, ahol többé már nem képes megkülönböztetni az álmot a valóságtól, és évtizedekre vagy akár örökre ottragadhat...

SPOILER veszély vége.

Az álomból történő ébredést egyébként egy visszatérő zeneszám hangja is elősegíti, ami nem más, mint Edith Piaf és a múlt század derekának egyik legnagyobb slágere. De honnan kerülnek egy 21. századi filmbe egy 20. század közepéről származó sanzon dallamai? - kérdezhetnénk. A válasz pofonegyszerű: a Piaf alakításáért korábban Oscar-díjat nyert Marion Cotillard okán, mintegy tisztelgésként a színésznő előtt a stáb részéről. Mellesleg Cotillard meg is érdemli az ünneplést, mivel alakítása az Eredetben is magasan a legjobb, legerőteljesebb - igaz, ehhez a forgatókönyv által felkínált hálás szerep is nagymértékben hozzájárul. Cobb tragikus sorsú feleségeként tulajdonképpen az övé az egyetlen igazi drámai karakter a filmben, amiben ugyanúgy lubickol, mint néhány éve Edith Piaf bőrében, és ebben még az angol nyelv használata sem akadályozza meg az egyedi szépségű francia színésznőt. Szerepe már csak azért is rendkívül fontos, mivel Mal, illetve Cobb-bal közös gyermekeik jelentik a fő motivációt a filmben, a többi - beleértve a Fischer-küldetéssel kapcsolatos legtöbb (inter)akciót - inkább csak látványos és izgalmas, de lelketlen csihi-puhi.


Dom Cobb szerepében Leonardo DiCaprio nem tündököl ugyan, mindazonáltal nem rossz partnere Cotillardnak. Miután Leo harmincéves korára alaposan "megemberesedett", a hősszerelmes figuráját fokozatosan lecserélte az akcióhős szerepére, ami valljuk be, nem is áll olyan rosszul neki. Alakítása talán nem annyira erős és karakteres, mint némelyik korábbi filmjében, a családi drámából azért ő is nagymértékben kiveszi a részét. A filmben látható számtalan akciójelenet során természetesen nincs is szüksége vagy alkalma a kimagasló játékra, ami a mellékszerepekben látható fiatal színészekre is igaz. Sajnos Ellen Page, Tom Hardy vagy Cillian Murphy sem kap túl sok lehetőséget igazi tehetsége megmutatására, legfeljebb néhány jelenetben villoghatnak az intelligens szépség, a komikus keményfiú és a kiszámíthatatlan milliárdospalánta szerepében. A film végére még Ken Watanabe Saito-ja is háttérbe kerül, és az eltökélt, szívós, mindenre elszánt japán "szamuráj" helyett leginkább csak kolonc a többiek nyakán. Ami pedig Michael Caine-t illeti, akiről nem is juthat más az eszünkbe, mint a mindig segítőkész, bölcs tanácsadó és talpig úriember figurája, csupán azért szerepel ismét Christopher Nolan filmjében - összességében mintegy két-három perc erejéig - hogy szerepeljen benne.

Végeredményben sokmindent el lehet mondani az Eredetről, de azt nem, hogy unalmas lenne. Annyi biztos, hogy van hangulata, és egy feszültséggel teli, akciódús thriller, ami még akkor is izgalmas tud lenni, amikor egy-egy pillanatban éppen nem értjük, hogy pontosan mi miért, illetve miért úgy történik. A szinte folyamatosan pörgő cselekmény azonban végig magával ragadja az embert, és Hans Zimmer kiváló, az akciót és a drámaibb momentumokat is nagyszerűen aláfestő, olykor pulzáló, olykor melodramatikus zenéje sokat segít az élmény átélésében. A változatos környezet, a számtalan különböző ország és helyszín külön mélységet ad a történetnek, legyen szó akár a valóságban zajló eseményekről, akár valamelyik álomban látható képsor hihetőségéről vagy éppen távolinak tűnő valószerűtlenségéről. Ugyanakkor az álmok elvont, tudatunkban elmosódó világának ellentmondani látszik a Nolan munkáit már korábban is jellemző realista fényképezés - látszik, hogy a digitális trükkök számát igyekeztek a minimálisra szorítani, ezért igencsak életszerű lett a látvány és a megvalósítás, az embernek mégis maradhat némi hiányérzete az összkép láttán.


Mint már az elején is szó volt róla, a film kendőzetlenül merít ötleteket innen-onnan - elsősorban a Mátrixból -, mégis megáll a saját lábán, és képes végig az ülésbe szegezni a nézőt. Az egyik legfőbb gond talán az, hogy a kiváló koncepció ellenére elég sok a kihasználatlan lehetőség - a legalsó szint némileg kiábrándító ábrázolásán túl az embernek az az érzése, hogy egy kicsivel több kohézió és variáció segítségével jóval többet is ki lehetett volna hozni ebből a fantáziavilágból. Az egy dolog, hogy az önmagába visszaforduló lépcsőn vagy a gravitációmentes hotelfolyosón kívül még rengeteg hatásos trükköt és nehézséget lehetett volna elhelyezni, de - egy-két csavart leszámítva - a történet és az emberi tudat - na meg a tudatalatti - hatalmának szempontjából is belefért volna még egy kis kreativitás. Az alkotók egy kicsit jobban is elengedhették volna a fantáziájukat, ha már egyszer ilyen nagy fába vágták a fejszéjüket. Miközben az akció nagyon is rendben van, és a film thrillernek elég jó, drámának épphogy csak elmegy, sci-finek pedig igen kevés.

A fentiek tükrében tehát elmondható, hogy az Eredet semmiképpen sem váltja meg a világot, mint például annak idején a Star Wars, vagy akár a már emlegetett, a sci-fi terén mérföldkőnek számító Mátrix, ugyanakkor méltó Christopher Nolan új Batman-szériájának színvonalához, és mindenképpen ott lesz az év legjobbjai között. Habár intelligenciájával és látványvilágával kiemelkedik az átlagos akciófilmek közül, tíz-húsz év múlva erre sem fogunk jobban emlékezni, mint mondjuk a Különvéleményre - hacsak nem követi majd egy olyan folytatás, melyben az alapkoncepció kibővítésével sikerül kihasználni a történetben rejlő lehetőségeket, felülmúlva az Eredet(i) kissé felszínes hozzáállását.

Eredet előzetes