The Last of Us Part I (PC) teszt

iPet kolléga valószínű a saját hajával támadta volna meg a főnök urat, ha neki kellett volna mai tesztünk alanyát leküzdeni, úgyhogy végre én is megtapasztalhattam ezen legendás alkotást első kézből. Jól indult a The Last of Us Part 1 PC-s pályafutása ugyanis, stílusosan, botrányosra sikeredett az első verzió. Szinte megfulladt a program a technikai bajok alatt: voltak grafikus bogarak, összezuhanások és borzalmas "Shader" építési idők vártak a játékosokra.

Ikonikus kép, ikonikus beszólással.

Ám ezek nagyrészt nem érintettek engem. Elképzelhető, hogy azért nem, mert nem a legelső nap kezdtem neki a játéknak, így ugyan a móka megkezdése előtt beiktatott "Shader" felépítést nekem is végig kellett szenvednem, illetve en bloc a legelső betöltés mindig eltartott egy-két percig, de semmi tragikus nem történt a kaland átélése közben két kifagyást és néhány csúnya beakadást leszámítva. Tény, a processzoromat igencsak megdolgozta a program, és indokolatlanul sok VRAM-ot zabált eleinte, de ezt hamar orvosolták a patch-ek. A nagyobb baj ott van, hogy nekem erről a portról többet kellene mondanom azon kívül, hogy jó volt.

Mint fent említettem, rengeteget cikkeztünk már a The Last of Us első részéről: íme egy előzetes (óhogyavakondcsapnáorrba, hát ez Márkó írása egy játékról. Nem ma volt; jajdeöregekvagyunkmind...), majd a teszt (amikor Peppalínó először tette le a haját egy játéktól, és az írása szerint én a mai napig nem hívhattam volna magam igazi játékosnak), a remaster (amikor iPet másodjára szabadult meg a sérójától... jó sok van neki, hogy Márkót még dobálni is tudná vele), a kakukktojás, és az új generációs verzió (mellyel tulajdonképpen megegyezik a mostani, PC-s verzió).

Ó, hogy nem nyalná meg a hal a szemét, ezek itt hagytak egy tökéletesen jól működő tankot.

Mi más maradt, amiről beszélni lehetne? Nos, a mostani kiadásban más az irányítás és aprólékosan be lehet állítani a grafikai opciókat, de talán ez senkit sem fog meglepetésként érni. Továbbá tiszteletüket teszik a manapság elengedhetetlennek számító, grafikát feljavító AI technológiák (itt használjon az ember mesterséges okosságot, ne pedig a művészeteknél, meggyalázva és kigyomlálva azok emberi aspektusát, köszönömhogymeghallgattatok).

Az AMD pártiak a FidelityFX Super Resolution-jával tehetik szebbé az élményt maguknak (melynek már a 2.2-es verzióját is támogatja eme alkotás), míg az NVIDIA követői a Deep Learning Super Sampling-el dolgozhatnak. Ezen kívül a 21:9-es és a 31:9-es képarányokat is támogatja a játék, van Vsync, meghúzható FPS határ, illetve rengeteg egyéb nyalánkság is, hogy bármely számítógép el tudja futtatni ezt a legendás játékot.

Fejlesztésnél Joel látványosan kiegészíti a fegyvereit egyedi animációkkal ellátva.

Mivel tartalmilag egy az egyben megegyezik a port az általunk már tesztelt The Last of Us Part 1-gyel, ezért igazából itt be is lehetne fejezni a cikket, hacsak nem lenne egy potenciálisan népszerűtlen véleményem: szerintem ez a játék nem olyan nagyszerű, mint ahogyan azt sokan állítják. Mit jelent ez? Csupán annyit, hogy egy nagyokos már megint azt hiszi, hogy jobban ért egy dologhoz, mint több millió ember, és szembe megy a forgalommal, miközben a helyesen vezető sofőröket makákóknak hívja.

Félreértés ne essék, a The Last of Us kétségtelenül egy olyan alkotás, mely megérdemli a helyét a valaha készült legjobb videojátékok toplistáinak az élén. A grafika, a hangok, a muzsika, a színészi játék és az elmondott történet egy olyan egyveleggé áll össze, amit, ha egyszer elkezdünk, nem igazán fogunk tudni letenni (első végigjátszásnál). A játékmenet is tartalmas; tizennyolc óra alatt mentem végig a fősztorin, mely ugyan sokkal rövidebb is lehetett volna, ha nem próbálom meg szárazra zsákmányolni az összes játékteret. Ám az elmesélt sztori maga nem érződik olyan grandiózusnak, mint ahogyan azt egyesek beállítják.

Az óra... mindörökké.

A mese felépítése roppantmód ismerős lesz mindenkinek, aki akár minimálisan is otthonosan mozog a zsánerhez tartozó alkotások körében. A hangsúly nem a szörnyeken, hanem az emberi kapcsolatokon, az egyedül maradáson és a fokozatosan elbarbárosodó világban való túlélésen van. Ez egy olyan premissza, amit nehéz igazán jól kivitelezni, ám a Naughty Dog-nak ez csodásan sikerült, azonban ettől függetlenül ismerős, kissé fárasztó és relatíve kiismerhető már a struktúra.

Tény, mikor a TLoU megjelent, akkor nagynak számított, újnak, merésznek, hisz zombiapokalipszist még sosem tapasztalhattunk meg ilyen fényben feltűntetve. Viszont ma 2023-at írunk, és ami akkor ütött, az most már nem feltétlenül fog olyan nagyot szólni. Zsenialitása ellenére a végefelé kissé fárasztóvá válik az akcióval meg-megakasztott narratíva, melynek az érdekesebb részleteire csak az írások gyűjtögetésével derül fény.

Fölé céloztam, mégis dobott egy hasast. Vagy hátast. Ez ám a fegyver.

A pályaszerkesztést elnézve is bele fogunk ütközni néhány klasszikus irritációba, még, ha rendkívül valósághűre és hajmeresztően részletesre is sikerült a helyszíneket megalkotniuk a készítőknek. Néhányszor érződik, hogy csak azért nem tudunk továbbjutni, mert nem engedi a rendszer az evidens megoldást. Példának okáért elővenném a hidro-erőművet, ahol Joel simán ki tudott volna mászni a víz másik oldalára, hogy meghúzza a híd kallantyúját, hogy Ellie átkelését megkönnyítse.

Azonban hiába látszott a beton parton, hogy még a kevésbé sportosabb kollégáink is ki tudtak volna ott mászni, ha ezen akció engedélyezett lett volna, akkor nem kellett volna megerőltetni az agyunkat, majd lebuknunk a víz alá, megtalálva így a megoldásként szolgáló faplatformot, amin keresztül védencünket át tudjuk vinni a túloldalra. Apróság, belátom, de el tudom képzelni, hogy ez valakit frusztrálhat. Például engem.

Ott rohannak a makákók... az igaziak. Vagy cerkófmajmok, tudja a pék, nem vagyok zoológus.

Nem ez az egyetlen ilyen szituáció, és bele lehetne kötni mindbe, azonban a játékosok többsége csupán legyintene, és azt mondaná, hogy tegyem túl magamat rajta, ez csak egy játék, a fenéért kell a kákán is a csomót keresni, és igazuk is van. Ám azért, megesik, hogy percekig császkál a játékos egy-két helyszínen, keresve a megoldást, amit a készítők leraktak nekünk, gondolkozva azon, hogy az egyértelmű lehetőség miért nem működik?

Azonban, mint már említettem, a The Last of Us Part I teljes mértékben méltó az összes magasztos szóra, mellyel az idők folyamán illették, és a játékélményem is nagyon pozitív volt, attól függetlenül, hogy néhány csavarról a történetben tudtam már és a befejezést is lelőttem magamnak évekkel ezelőtt, mikor lyútyúbon meglestem egy végigjátszást.

Nem, Ellie, nem visszük magunkkal a kukát.

És szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Akit érdekelt a történet, az már megnézte, megkérdezte, elolvasta, aztán hőzöngött, hogy a Part 2-nek miért csapnivaló a meséje; mindenkinek megvan a saját véleménye, no. Akkor mégis kinek készült ez a PC-s port? Elképzelhető, hogy azoknak, akik a nemrég elindult sorozaton keresztül ismerték meg Joel és Ellie sztoriját.

Jogos kérdés lehetne, persze, hogy az ilyen vad "játékőrülteknek" meglesz-e a megfelelő hardverük ehhez az alkotáshoz, ám érdekes módon, ha még a pandémia előtt frissítettünk gépet (fél karunkat rááldozva, mondjuk), akkor kényelmesen el fogjuk tudni futtatni mai tesztünk alanyát is. Feltéve, ha minden optimalizációs problémát kijavítanak a fejlesztők. Majd ezek után adják ki a Part 2-t is PC-re, ne várjanak má' ismét tíz évet vele.