Battlefield 2042 teszt

A játék hírnevének egyáltalán nem tett jót, hogy már a bétáról üvöltött: ennek nem egy hónapra van szüksége, hanem minimum háromra, és akkor talán kapunk egy játszható állapotban lévő produktumot. Sajnálatos módon a készítőcsapat, a DICE, ugyan első ránézésre egy elfogadható játékot hozott el nekünk, azonban nagyon hamar felbukkannak a hiányosságok, és az érdeklődésem hamar átfordult savanyúságba.

A szóló játékosok pórul jártak, ugyanis a hírek igazak: a Battlefield 2042 mentes az egyjátékos módtól. Van némi sztori, az átvezető képsorokban, de túlságosan sok izgalommal nem fogunk itt találkozni. Világvége hangulat, náció nélküli menekültek által létrehozott zsoldoscsapatok, és az örök amerikai és Orosz háborúzás a fő téma. A két nagyhatalom közötti konfliktus ráadásul csupán közvetett; felbérelt "No-Pat" (ezek lennének a fent említett zsoldosok) csapatokkal próbálják egymást érdekeltségeit elhappolni.

Mi is a "No-Pat" társadalom tagjai vagyunk. Van jónéhány játékmód, mely közül válaszhatunk; ezek közül a fő attrakció az "All-out Warfare". Itt kettő, rendkívül ismerős opciót kaphatunk: a "Conquest"-et, illetve a "Breakthrough"-t. A "Conquest" minden Battlefield játéknak az elsődleges módja, hisz már a legelső címben is ott figyelt: álláspontokat elfoglalásával történő pontgyűjtögetés a feladat.

Egy, csak egy legény van... na tessék, elszaladt a csapatom meghalni...

A "Breakthrough" sem egy ismeretlen választási lehetőség, ám ez csupán a BF1 óta van jelen a franchise berkeiben. Ez is igazából egy "Conquest" mód, azzal a különbséggel, hogy támadó és védekező csapatokra vannak osztva a játékosok. A támadók véges újraéledési lehetőséget kapnak, mely némileg visszatöltődik, ha el tudnak foglalni egy pontot. A dolguk az összes állomást elkapni (melyeket nem lehet ezután visszafoglalni), a védekezőké pedig elfogyasztani az ellenséges banda újraéledési lehetőségeit.

Az igazán érdekes újdonság viszont a következő opcióban jelenik meg, mely a "Hazard Zone" nevet viseli magán. Négyfős alakulatokba rendeződve kell ilyenkor végigrongyolnunk a pályán, adathordozók után kutatva, majd lelépnünk.

Itt AI által irányított egységek és más, játékos karakterekből álló kvartettek ellen kell harcolnunk. Ha lefeküdnénk, akkor nincs második esély, kivéve, ha az egyik társunk nem aktivál egy ellátmányt bekérő kütyüt, vagy nem indít be egyet a pályán megtalálhatók közül.

Tankban ülni élvezet; forgatod az ágyút, lenyomod az egérgombot, és gyűlik a pont.

Ezeken kívül van lehetőségünk a múltat is megidézni, különféle egyéb játékmódokkal, a "Portal"-on keresztül. Itt nagyjából bármilyen pályát létrehozhatunk a Battlefield 1942, a Bad Company 2, a Battlefield 3 és a 2042 tematikáinak és elemeinek az összegyúrásával. Nem, mintha olyan nagyon sok pálya várna ránk, de akkor is a "Portal" hat játéktere és a mai játékunk hét pályája a kreatív elmének elég kell, hogy legyen. Elvileg.

Szóval választék az van, azonban mégis eléggé szomorkás lett a végeredmény, ezt pedig több dolognak köszönhetjük. A legelső probléma a specialistákkal van, ugyanis a megszokott kasztok (Assault, Support, Recon, Engineer) úgy effektíve nincsenek már.

Helyettük kapunk tíz karaktert (kiknek végül is vannak kasztjaik, így nem tűnt el teljesen a rendszer), azonban bármit rájuk aggathatunk kiegészítő gyanánt, úgyhogy szinte mindenki érteni fog mindenhez. A különböző emberkék speciális képességei pedig annyira nem számottevők, hogy kasztpótlékként tudjanak funkcionálni.

A jobb oldalon láthatjuk, mely gomb lenyomására hova ugrik emberkénk a járműben.

Ez azért probléma, mert mindegyik játéktípusban egy négyfős csapat tagja vagyunk. Ebben a csapatban nem lehet karakterismétlődés, ezért, ha elhappolják előlünk a nekünk szimpatikus operátort, akkor marad a selejtből való válogatás. És mivel nem tudunk csapattársainkkal beszélgetni, csupán írogatni, ezért rendkívül nehézkes bármiféle kohéziót és megértést összehozni gyorsan (szinte senki sem nézi a szöveges chat részt).

Jó, akinek van három barátja, akik hajlandók vele összeülni egy-két parti erejére, annak ez nem probléma, sőt, kifejezetten szórakoztatóvá is válhat így a kommandózgatás, azonban a szóló játékosok megszívták. Ha nem loholunk az egyik csapattársunk után, akkor ne számítsunk semmiféle bajtársiasságra, avagy esetleges újraélsztésre, ha lelőnének, ugyanis hiába harcolunk egy oldalon, alapjáraton csak a közvetlen csapattársak tudnak felkapni (kivéve, ha nincs külön speciális képességünk rá).

Azért is érdemes nekünk az engedelmes kutyának lenni, mert a többiektől nem várhatjuk el ugyanezt. A pályák pedig baromi nagyok; ha egyszer elveszítettük a csapattársakat, akkor nem igazán fogjuk viszontlátni őket. Igazából itt nem a szanaszéjjel szaladó csapattal van a baj, hanem a pályák méretével, legtöbb esetben, főleg, ha nem találunk járművet. A legtöbb terepen akár percekig is gyalogolhatunk, mire eljutunk egy célállomásra.

Természetesen nem maradhatnak el a meccs végi "Király voltál" kártyák sem.

Aztán mikor odaérünk, akkor bizony előfordulhat, hogy azonnal lepuffant egy magaslaton táborozó majom. Kezdhetjük az egészet elölről. Hiába lehet akár 128 játékos is jelen lehet egy ilyen összecsapásnál, és hiába lettek úgy létrehozva pályák, hogy kényelmesen el tudjon férni ennyi ember, így is rengeteg kietlen, fedezéktől mentes részen kell átvágnunk, ha nem akarunk fél óráig sétafikálni.

Ezt a problémát tetézi, hogy a skacok javarészt az elfoglalandó pontok környékén fognak kotkodálni, vagy "lekempelnek" valahol, hogy békében szedegessék le az előttük elterülő pályán "El Kamino"-zó bolondokat, akiknek nem volt szerencséjük egy kocsihoz, tankhoz vagy helikopáterhez. A gyalogos sors, tehát, egy eléggé sanyarú lét, melynek tortáján a hab, hogy szinte bármelyik jármű úgy le tud lőni minket, hogy védekezésre esélyünk sincs (gyakran még reagálásra sem lesz lehetőségünk).

Persze lehet hatástalanítani mindegyiket, ez tény és való, azonban mivel specifikus felállások kellenek ellenük, ezért eléggé kiegyensúlyozatlannak érződik ez a része a játéknak. Az alap rakétavető minimálisat sebez a harckocsikba, a repülőket pedig csak követő töltetekkel lehet hatékonyan bántani.

A gyűjteményünkben klasszikus fegyverekkel is találkozhatunk.

A légpárnás hajók ellen pedig nincs tökéletes ellenszer, hacsak nem tudjuk egy aknákkal teledobált szorosba csalogatni a pilótát. Szerencsére itt bejönnek az operátorok különleges képességei, azonban ez előfeltételezi, hogy volt esélyünk lecsapni a szükséges mukira. Ez sajnos nem egy konzisztens taktika.

Nincs az a nonstop akció, amit elvárna az ember egy ilyen lövöldétől, még a rengeteg játékos ellenére sem, a kisebb "Portal"-os pályákat leszámítva. Még az ölések szerzése sem tölt el elégedettséggel, ha öt perc rohangászás után sikerült hátba kapnom valakit, aki épp egy lyukon kinézve várta a szemből érkezőket. Biztonságos hely nincs, így gyakorta előfordulhat az is, mint ahogy fent már egy példával mutattam, hogy azelőtt leszednek, mielőtt odaérünk, ahová szeretnénk. Ez pedig, lássuk be, minden csak nem szórakoztató.

Továbbá minden egyes játékmódnak megvan a maga kis irritáló bogara. A "Conquest" leginkább a távolságoktól, a hatástalan természeti jelenségektől (melyek egyébként eléggé be lettek harangozva) és az üres területektől szenved, a "Breakthrough" pedig kiegyensúlyozatlan az újjászületési pontok szempontjából a támadó fél részére (hisz mindannyian szeretünk tankok alatt "respawn"-olva azonnal kipurcanni).

Sniper nézi a sniper-t; mint később kiderült, engem is nézett valaki...

A "Hazard Zone" barátok nélkül eléggé csapnivaló élmény, ugyanis túl sok ellenfélre kell figyelni, a véletlenszerű társakból összeverbuválódott csapat pedig minden, csak nem hatékony, a "Portal"-os kiegészítő mókák pedig az a baj, mert sokkal szórakoztatóbb ezeket nyüstölni és átrágni magunkat a rengeteg, mások által kreált egyedi pályán, és a múltból előrángatott módokon, mint a játék fő attrakcióin.

Pedig az alapok jól le vannak helyezve. Nem azt mondom, hogy katasztrofális a végeredmény, mert sosem éreztem azt, hogy frusztráló a játékmenet. Inkább vontatott, helyenként pedig unalmas, és igazából semmi igazán megfogó nincsen az újdonságok között. Fegyverből nincs túl sok új, a kiegészítőkből dettó, de legalább a klasszikusok mind elérhetőek, és alakíthatók.

Talán emlékszünk még, hogy a Battlefield 4 és az 5 is milyen starttal indított; nem különböztek azok sem sokban a 2042-től. Mindkettő ugyancsak eléggé döcögősen indult, tele technikai problémákkal, azonban, ha ma visszatekintünk rájuk, akkor csupán a pozitívumok maradtak meg. Reméljük, hogy a széria legújabb iterációja is méltóságteljesen válik naggyá, az elődeihez hasonlóan. És remélhetőleg a nyavalyás "Weapon Bloom"-mal kezdik a változtatást...