Various Daylife teszt

Mivel a büdös életben nem hallotam róla, ezért a Various Daylife-al kezdtem meg az ismerkedést. Ennek prózai oka volt: ugyanaz a stúdió áll mögötte, mint akik a Bravely Default-ot, illetve az Octopath Travellert is tető alá hozták. Ha esetleg nem ismernétek őket: mindkét cucc a zsáner elitjéhez tartozik és imádtam őket, tehát joggal bizakodtam, hogy itt megint valami brutál nagyot gurítanak.

Az örömöm igazából másodpercek alatt elszállt - egy egészen förtelmes kinézetű, teljesen generic történettel dolgozó izét kaptam, ami ugyan JRPG-nek hívja magát, de én ezt nem fogom a számra venni, mert nem szeretném megsérteni a zsáner nagyágyúit. Aztán persze ahogy egy kicsit utána néztem, hogy igazából mi is ez, úgy pár dolog érthetővé vált a koncepcióról, de magával hozta a kérdést: vajh' miért adták ezt ki konzolokra is?

Nem, az én szakállam a szörnyűbb!

Igen, jól sejtitek, a Lego Brawls után egy újabb fantasztikus mobiljáték portjával van dolgunk az Apple Arcade kínálatából. Őszintén remélem, hogy több ilyen csoda nem pottyan a ládámban, mert ez a kettő is bőven elég volt. Nade, ettől még lehetne akár jó is a stuff, de sajnos nem az. A történet, ahogy említettem, még az átlagosnál is átlagosabb: egy elképzelt fantáziavilágban járunk, ahol az Úr 211. Esztendejében felfedeztek egy friss kontinest, amit menten el is neveztek Antoecia-nak.

Mi egy telepest fogunk alakítani, aki a hetedik hullámban érkezett. Fő feladatunk a kalandozás és barangolás lesz, mert a hely nagyon sok titkot rejt. És nagyjából ennyi. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy csatlakoznak majd társak is: lesz egy titkárnő, egy pultos, egy pap meg persze egy harcos. Személyiséggel nem igazán rendelkeznek, bármelyik fantasy könyvet ha felütjük és ujjal rámutatunk egy leíró bekezdésre, jó eséllyel valamelyikük szembe jön velünk.

De ez persze csak egy dolog, mert a játékmenet és a grafika elvihetné a hátán az egészet, én pedig megúsznám a brutál negatív pontszámot, de nem. Kezdjük a külcsínnel, mert az igazán förtelmes lett. Ha megnézitek a screenshotokat, akkor ti is láthatjátok: sok eseben egy Nintendo 3DS cucc is pofásabban fest.

Akkor, hát, menjünk jobbra

A karakterek, az animációk, az ötlettelen, klisés helyszínek mind-mind retenetesek. Megkockáztatom, ezek még mondjuk egy iPad esetén is minimum szemöldök ráncolást eredményeznének, pedig ott nincs annyi erőforrás mint egy PS4 esetében. Telefonon talán még szódával elmegy, de nagyképernyőn egészen megmosolyogtató.

Nem is ragoznám túl, maradjunk annyiban, hogy tisztán funkcionális a grafika. Technikailag rendben vagyunk, nincsenek akadások, a képfrissítés sima, de ez ugye nem nagy kihívás. A VD mélységét a játékmenet adná, ahol megpróbáltak nagyon sok eltérő mechanikát egybefűzni. Mindennek az alapja a pénz: ezen tudunk új felszerelést és tárgyakat venni, komáinkat meghívni mindenféle tevékenységre, satöbbi. Ahhoz, hogy elegendő mani álljon rendelkezésünkre, különféle melókat tudunk elvállalni.

Mehetünk farkas és medve vadászatra, régi kódexeket másolhatunk, de ha olyanunk van, beállhatunk pincérnek. Ezek listája az idő előrehaladtával, illetve a társainkkal kialakított kapcsolat függvényében bővülnek. Ha megcsinálunk egy munkát, akkor kapunk zsöcit, emelkednek (vagy csökkennek) bizonyos értékeink, illetve zuhan a fáradság szintünk meg a hangulatunk. Ha ezek nagyon bezuhannak, akkor jó eséllyel balesetet szenvedünk és napokig pihennünk kell.

Halott vagy te gaz egér!

Érdekes, hogy főhősünk normál ütemben kapja az xp-t, a többieket viszont külön kell tréníroznunk hogy szinteket lépjenek. Persze egyre durvább mennyiségű aranyért cserébe. Ez eddig nem hangzik túlzottan izgalmasan (és tényleg nem az), egyszerű menedzsment jellegű tevékenységek. Node, gondoltam, majd ha kimegyünk kalandozni és jön a harc, az jó lesz. Hát nem.

Egészen elképesztően lelombozó az egész: amint összeraktuk a partit, kiválogattuk hogy milyen tárgyakat akarunk magunkkal vinni (kizárólag ezeket tudjuk felhasználni), el is indulunk, szó szerint. A szereplők maguktól bandukolnak, mintha futószalagon húznák őket és random időnként megtámadják a kompániát. Ekkor természetesen harcolnunk kell, viszont hőseinket nem látjuk, csak az ellent, ami egészen nevetséges. Tudunk ütni, védekezni meg különleges támadásokat használni manáért cserébe és slussz.

Ha legyőzünk mindenkit, haladunk tovább. Ez így zajlik egészen addik, amíg el nem érjük a 100%-ot. Itt vagy kapunk egy főellenfelet, vagy némi párbeszéd után visszakerülünk a faluba. Kérdem én, hol ebben az izgalom? Vagy érjük be annyival, hogy tudunk gombokat nyomkodni a "bunyó alatt"? Ahogy végeztünk egy ilyennel, nyílnak a további main questek, ami a sztorit gördíti előrébb, viszont ezekre a felkészülés egyre több időt vesz igénybe, mert a játék amúgy egészen nehéz.

Wörk wörk wörk

A végén, ami marad, az a teljesen érdektelen grind hogy a teljesen érdektelen küldetéseket egyre-másra megcsináljuk, hogy aztán még sokkal többet kelljen ismételni ezt a két procedúrát. Nem tudom hogy, de beleöltem nagyjából tíz órát a programba és pontosan ugyanazokat kellett csinálnom, csak egyre többet.

Szóval, megint ott vagyunk ahol a Lego esetében: elhiszem, hogy ez az Apple Arcade jónak számító havidíjáért cserébe egy kitűnő alkotás, főleg akkor ha csak tíz perced van játszani. De ennyi pénzért otthoni konzolon egészen mások az elvárások, amit természetesen tesztalanyunk képtelen megugrani. Ha csukott szemmel választasz valamit a PS Store dediált szekciójában, valószínűleg akkor is jobban jársz, de ha valamiért ragaszkodnál ehhez, inkább telefonra vagy tabletre szerezd meg.