The Elder Scrolls V: Skyrim teszt

Nagyjából a fentiekben vázolt képpel indul a The Elder Scrolls-sorozat legújabb része. Szinte hihetetlen, hogy a széria immár tizenhét éve él, virul, és gyűjti maga köré egyre népesedő rajongótáborát. Noha meglehet, hogy az első részek a kor viszonylataihoz mérve sem hozták az akkor elvárható grafikai színvonalat, az egyre jobban kifejlesztett óriási játéktér, valamint a felhasználóra bízott játékmenet mégis sokakat monitor elé szögezett. Jelentős előrelépés mind a grafika, mind a mesterséges intelligencia terén a harmadik illetve negyedik, vagyis a Morrowind és Oblivion című részekkel következett be, melyek még máig is sokaknak okoznak örömteli perceket egy-egy fárasztó munkanap után. És most itt az új epizód, a Skyrim, ami hatványozottan magába foglalja mindazt, amit eddig a sorozat jelentett.

A játék története cirka kétszáz évvel az Oblivion sztorija után veszi fel a fonalat, így nem csoda, ha az abban szereplő karakterek közül viszonylag kevesen köszönnek vissza az új részben. A birodalom eme zord, északi szegletének őslakói a nordok, akik messze földön híresek harctudásukról, és történetünk ideje alatt éppen ádáz harcot vívnak területük függetlenségéért. A pattanásig feszülő helyzet azonban tovább fokozódik, amikor nem várt teremtmények kezdik ellepni a tartományt, további rettegést és bizonytalanságot hozva a népesség mindennapjaiba. A sárkányokat Alduin, a pusztítás ősi istene küldte Skyrim vidékére, mintegy jelzésként, hogy ő is igényt tart az időközben megüresedett birodalmi trónra. Az alapszituáció tehát közel sem rózsás, és akkor még nem is beszéltünk arról a teherről, amit előttünk is csak szépen lassan feltárulkozó "Dovahkiin" mivoltunk ró ránk kalandjaink során.

Ahogy ugyanis kezdünk belemélyedni a történetbe, egyre világosabbá válik, hogy a sárkányok és a mi együttes felbukkanásunk a területen több, mint szerencsés véletlen. Sárkányszülöttként ránk hárul ugyanis a feladat, hogy szembeszálljunk a fenevadakkal, és megpróbáljuk visszaállítani a békét ezen az egyébként is harcoktól és ellentétektől hemzsegő vidéken. Ebben az úgynevezett sárkányszavak lesznek segítségünkre, melyek elsajátításával olyan különleges képességekre tehetünk szert, mint például az emberfeletti gyorsasággal történő közlekedés - ami meglehetősen jól jön, amikor a harc hevében egy röpke pillanat alatt akarunk ellenfelünk háta mögé kerülni -, vagy a mindent és mindenkit szó szerint elsöprő, tornádó erejű kiáltás, mellyel egy kis teret és időt nyerhetünk a következő csapásra való felkészüléshez - nem beszélve persze arról, hogy ez a művelet önmagában mekkora fájdalmat okoz ellenlábasainknak.

Harcokból márpedig nem lesz hiány kalandozásaink során, lévén számos ellenfél akad a kolosszális méretű játéktér szinte minden pontján, aki készen áll arra, hogy derékba törje hőssé váláshoz vezető karrierünket. Süsü említett dédszülei mellett találkozhatunk többek között jöttünkre feléledő csontvázakkal, dühödt barlanglakókkal, óriásokkal, farkasokkal, óriáspókokkal, hogy a fő, általunk is választható karakterosztályok egyes ballábbal ébredt képviselőiről ne is beszéljünk. A dolog külön érdekessége, hogy ha épp senki nem szándékozna ránk támadni, ám a tenyerünk már igencsak viszket egy-két maflás kiosztására, akkor akár magunknak is kereshetünk ellenségeket különböző cselekedeteinknek és mondatainknak köszönhetően. Ha ugyanis párbeszédbe elegyedünk valakivel, és arrogáns válaszainkkal kivívjuk beszélgetőtársunk ellenszenvét, akkor egy-egy békésen induló diskurzus is könnyen végződhet vérbe fagyott holttestek hátrahagyásával. Ezek fényében képzelhetjük, mi történik akkor, ha az éjszaka leple alatt betörünk egy-két tisztes polgár otthonába, és az álmatlanságban szenvedő, felfegyverzett házigazdával kell farkasszemet néznünk...

A harcok kapcsán kiemelendő még, hogy mi magunk döntjük el, milyen harcmodort részesítünk előnyben. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy fegyverek és varázslatok széles skálájáról válogathatunk, hanem azt is, hogy ezeket akár egyidejűleg is felhasználhatjuk ellenfeleink likvidálására. Ha úgy tartja kedvünk, hősünk egyik kezébe frissen élezett kardot adunk, a másikkal pedig lángcsóvát, vagy egyéb, káros mellékhatású áldást szórunk a ránk támadó keménylegényekre. De ugyanígy választhatunk nehezebb, két kézzel forgatható bárdok és egyéb szerszámok, valamint az ellenfeleket tisztes távolban tartó íjak közül is - feltéve, hogy korábban szereztünk ilyenekből legalább egy-egy jól működő példányt. Amit még feltétlenül meg kell említenünk a csatározásokról szólva, azok a felettébb látványos, filmszerű kivégzés-jelenetek, melyekkel a játék lépten-nyomon megörvendeztet minket, ezzel premier plánba hozva kaszabolásaink végső döféseit.

Azért is fontos, hogy milyen harcmodort választunk, mert karakterünk az alkalmazott készségek mentén fog fejlődni a játék során. Ha tehát rendszeresen mágiával bűvészkedünk, akkor idővel a varázslat mestereivé válunk, ha pedig egyes harci szerszámok lopják be magukat legjobban a szívünkbe, akkor dicső harcosokká edződünk. Egyes képességeinket persze szintlépésekkor is fejleszthetjük, ezzel elérve, hogy minél több támadási módban mozogjon egyre otthonosabban szeretett hősünk. Ugyanakkor a képességfa - melyet egy színpompás égi háttérre rajzoltak - annyira szerteágazó és sokrétű, hogy vajmi kevés esélyünk van mindent maximálisra fejleszteni, ezért nem árt alaposan meggondolnunk, hogy melyik irányba fejlődjünk. A játék elején tíz faj közül kiválasztható szereplőnk persze eleve bír némi preferenciával - azaz vagy varázsolni, vagy harcolni szeret inkább - de a játék nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy egy, eredetileg mágiát elítélő faj képviselőjéből is nagy varázsló váljék.

Életerőnk, állóképességünk és mágikus erőnk a fejlődés során éppúgy növelhető, mint teherbírásunk, így a játék előrehaladtával elérhetjük, hogy a már kezdetekkor sem csekély fegyver- és tárgyraktározási képességünk idővel tovább emelkedjen, ezáltal biztosítva a magunknál tartható eszközök készletének folyamatos bővülését. A számos különféle fegyver és varázsital mellett azonban érdemes helyet biztosítani az inventoryban olyan, látszólag felesleges dolgoknak is, mint például különböző gombák, növények és ásványi anyagok, hiszen ezekből tudunk a későbbi utunk során fellelt laboratóriumokban halálosabbnál halálosabb mérgeket, vagy egyéb, saját testi adottságainkra áldásos hatással lévő vegyszereket kutyulni.

A játékmenet tehát jól látható módon az Oblivion hagyományait követi, megspékelve azt némi plusszal, és természetesen továbbfejlesztve mindazt, ami az előző részben egyszer már jól bevált. A fejlesztések közül egyértelműen a mesterséges intelligencia az, amire szemmel láthatóan a legtöbb időt és energiát áldozták a készítők, és ennek meg is lett az eredménye. A számítógép által irányított karakterek nem fatuskó módjára várják, hogy a közelükbe érkezésünkkel belekezdhessenek mindennapi teendőik ellátásába, hanem tőlünk függetlenül is dolgoznak, esznek-isznak, mulatnak, vagy épp a bajt keresik különféle módokon. Életük folyásába mi is aktívan beleavatkozhatunk akár pozitív (például segítünk felszántani a földet), akár negatív módon (például learatjuk a termést). A lényeg, hogy tetteink nem maradnak következmény nélkül: akármennyi idő után is térünk vissza az vidékre, emlékezni fognak rá, hogy mit tettünk, és ahhoz mérten fognak viselkedni velünk. Hasonló a helyzet eldobott eszközeinket és fegyvereinket illetően, azokat ugyanis nem nyeli a föld, mint azt sok játék esetében tapasztalhatjuk, hanem egészen addig maradnak az adott ponton, míg valaki - akár mi, akár egy npc - fel nem veszi őket onnan.

A Skyrim világa tehát szó szerint nyüzsög, lélegzik, és folyamatos interakcióba lép velünk. Emellett pedig meglehetősen szép is, sőt a karakterek kidolgozottsága kifejezetten jól sikerült, néhány kültéri környezet pedig egyenesen lélegzetelállító. A belső terek külcsínye ugyan itt-ott hagy némi kívánnivalót maga után, és a dinamikus árnyékok kidolgozottsága sem teljes (amire oldalunk egyik méltán tisztelt törzstagja, Shade kollega már rá is mutatott egyik blogbejegyzésében), összességében azt mondhatjuk, hogy a játék grafikai téren is remekül teljesít. Ezzel valószínűleg a készítők is tisztában voltak, ezért nem is nagyon takarták el a változó időjárással, zordsága ellenére is ízlésesen színes tájakkal kecsegtető környezetet, így ha éppen nem harcolunk, akkor a képernyő felső sávjában elhelyezett iránytűn kívül semmiféle életerőt vagy "lőszer"-állapotot jelző csík nem akadályoz minket abban, hogy a látványban gyönyörködjünk.

Mint mindenben, amit emberi kéz alkotott, természetesen a Skyrimben is találhatunk hibákat, és kellő oda nem figyelésből származó bakikat, ám ezeket a kisebb bugokat és bosszantó következetlenségeket is képes feledtetni az az egyedi hangulati atmoszféra, ami csak a The Elder Scrolls-sorozatra jellemző. A hangok csodálatosak, a történet lebilincselő, a fő- és mellékküldetések száma szinte végtelen - ami persze lehetetlen, de tény, hogy a játékidő nagyon, nagyon, nagyon hosszú -, a játékmenet pedig annak ellenére sem veszít feszültségéből, hogy hatalmas szabadságot nyújt a játékosok számára. A Bethesda tehát ismét képes volt bebizonyítani, hogy érdemes visszatérnünk Tamriel hegyei közé egy hosszabb barangolásra.